Petőfi-emlékév – 2022: Olvassunk együtt a költő verseiből (46)

A pozsonyi német polgárok feje és házteteje fölött minden különösebb baj nélkül röpültek el a forradalom szikrái. Elrepültek volna Pest fölött is, ha a vásárra feltódult vidékiek a németajkú várost két-három napra nem teszik a magyarság fővárosává, és ha nincs az a kis csoport, az a kávéháznyi baráti együttes, amely a szikrákat, szinte a markában, lánggá élesztette-fútta; ha nincs a fiatal költő; a lángot aztán ő szórta szét a városban, az egész országban.
…A polgári forradalmak szinte jelképszerűen Európaszerte bankettel kezdődtek. Az éhező párizsi munkások közvetlenül azért tépték fel az utcakövezetet, mert a rendőrfőnök megtiltotta a polgároknak, hogy a letiport lengyelek egészségére egy jó vacsorát elköltsenek. Ilyen melléklépcsőkön érkezik néha a szabadság istennője.



A francia forradalmat a pesti polgárság, az Ellenzéki Kör is nagy lakomával üdvözölte. Azzal akarta üdvözölni a pilvaxbeli, a „központi ifjúság” is, mégpedig, a hazafiság kidomborítására szabad ég alatt, a Rákos mezején, az egyenlőség és testvériség kidomborítására pedig azzal, hogy a vasárnapra, március 19-ére tervezett vacsorán a meghívott Ellenzéki Körön s az egyetemi ifjúságon kívül a nép is részt vehetett. A vacsora egyik felköszöntője lett volna a Talpra magyar, amelyet a költő még március 13-án megírt. A második pedig a királyhoz felterjesztendő 12 pont, a Mit kíván a magyar nemzet, amelyet a vacsora résztvevői majd aláírnak.

A vacsora, mint tudjuk, elmaradt. Valószínűleg elmaradt volna március 15-ike nélkül is; 14-én este az esetleges zendüléstől tartó Klauzál indítványára az óvatos Ellenzéki Kör úgy dönt, hogy a kérelmet a 12 merész ponttal jó volna előbb az országban köröztetni, egypár százezer aláírást szerezni rá, és csak aztán terjeszteni a vacsorázók elé.
Este a Pilvax közvéleményi asztalánál az ifjak keserűen tárgyalják a meghátrálást. Minek óvatoskodni még? A lapok hasábjain, amelyeket már bizonyára mindenki többször is átfutott, ilyen hírek ékeskednek: A szász király engedett végre népe kitartóságának: miniszterségét elbocsátotta és a sajtószabadságot megengedte. Franciaországban az orléansi család jószágai sorshúzás útján ki fognak játszatni. Madridban növekedik a köznyugtalanság. Varsóban kitört a lázadás. Prágában forradalom… S a pesti lapokban?… Kossuth arcképe kapható a Pesti Divatlap szerkesztő hivatalában és Emich Gusztáv könyvárusnál az Úri utca szögletén, nagy formátumban, kínai papíron, 1 forint 20 krajczárért, kis alakban 40 pengő krajczárért…

A kávéház is, mint minden fogadó, mint az egész város, zsúfolásig tele van a vásárra feltóduló magyarokkal. A zaj, az állandó torlódás indokolja, hogy amikor tíz óra tájban egy húsz év körüli fiatalember berohan a kávéházba, a biliárdasztalra kell felállania, hogy tudtul adhassa a rendkívüli hírt:
– Uraim, a pozsonyi ifjúság küldöttje vagyok! Most jöttem a hajóval. Tegnap Bécsben is kiütött a forradalom… Metternich megbukott!… A nép barikádokat emel és fegyverkezik!…

Az egykorú lapok szerint „villámcsapásként hat ez a riasztó hír a jelenlevőkre”. Általános megdöbbenés. Már Bécs, a loyális Bécs is? A pillanatnyi csendet érces hang töri meg: „Íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem! Cselekedni fogunk.” Mindenki a közbekiáltóra tekint.

Összefont karokkal egy asztal tetején a fiatal költő állt. „Beesett, halvány arcát pirosra festé az izgalom, mélytüzű, fekete szemeiben szokatlan láng gyúlt ki.”

Jönnek a részletek is. A bécsi forradalmat a diákok kezdték, a technikusok és az orvosnövendékek. A katonaság sortüzet adott, öt halott. De aztán az egész város felkelt, s a császár végül is engedni kényszerült.

A kávéház tovább zsibong; megérkezik Klauzál, a kedélycsillapító, fel is szólal, de most már kinevetik. A lármában egy szót sem érteni, sokan már haza készülnek. Egy, még ismeretlen fiatal író, Vajda János bezárta az ajtót – addig senki sem távozhat, amíg valami döntés nem lesz. Az ifjúság vezetői gyorsan határoznak. Holnap, a bécsi mintára tüntetést kell rendezni az egyetemi hallgatókkal. Találkozás korán reggel itt a kávéházban. A költő hazamegy; nem aludni.
„Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll a gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? Mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap… hátha holnapután már késő lesz!”
…De hallgassuk meg magának a költőnek a tanúvallomását. A nagy nap estéjén – akár egy diák – naplóírásba fog, sajnos néhány nap után, éppoly diákosan, abbahagyja. Erről a reggelről még ezt írta föl:
„Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül hogy valamelyikünket megsértett volna.
– Jó jel! – kiáltánk föl egyhangúlag.
Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?
– Szerda – felelt egyik.
– Szerencsés nap – mondám –, szerdán házasodtam meg!
Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.
A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjuságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a szemináriumba, a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A szeminárium csarnokában elénk állott egy professzor, és azt mondta nagy páthosszal:

– Urak, a törvény nevében…
Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidács emelt szót, elmondta, hogy professzoraik a tartandó lakomában résztvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proklamációt s a tizenkét pontot, s én velem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mind a kettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrainben előjövő »esküszünk«-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.
– Most menjünk egy cenzorhoz és vele írassuk alá a proklamációt és a nemzeti dalt! – kiáltott valaki.
– Cenzorhoz nem megyünk – feleltem –, nem ismerünk többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába! Mindnyájan beleegyeztek és követtek.
Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk.” (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)



Petőfi Sándor: NEMZETI DAL


Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Pest, 1848. március 13.

15-DIK MÁRCIUS, 1848

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!… már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!…-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.

Nem elég… most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! –

Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet…
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!


Pest, 1848. március 16.


A SZABADSÁGHOZ

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet,
Bolygott lelkünk a világban érted.

Kerestünk mi égen-földön téged
Egyetlenegy igaz istenséget,
Te vagy örök, a többi mind bálvány,
Mely leroskad, egy ideig állván.

S mégis, mégis számkivetve voltál,
Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
Szent nevedet bitora szögezték,
Érkezésedet hóhérok lesték.

Megszünt végre hosszu bujdosásod,
Sírba esett, ki neked sírt ásott,
Bevezettünk, s uralkodás végett
Elfoglaltad a királyi széket.

Te vagy a mi törvényes királyunk,
Trónusodnál ünnepelve állunk,
Körülötted miljom s miljom fáklya,
Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orcád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövőtől félted?

Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,
Feljövünk a sírbul éjféltájban,
S győztes ellenségednek megint kell
Küzdeni… kisértő lelkeinkkel!

Pest, 1848. március 27-e előtt


BORDAL

Egyik kezemben a fegyverem,
A másikat sem hevertetem,
Jobbkezemben tartom kardomat,
Balkezembe veszek poharat.

Aki mostan nem tart énvelem,
Verje meg azt az én istenem,
Vigyék el a körmös angyalok…
A hazáért iszom, igyatok!

Igyunk jóbarátim, mostanság,
Bor a megtestesült bátorság,
Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
Öntsük hát magunkba hevenyén.

Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
Mire virad, tán már dobolnak,
Akkor aztán ki a csatára
Édes magyar hazánk javára!

Koszorús a haza homloka,
Szabadságból fontuk azt oda,
Ott is marad örök-mindétig,
Azt ugyan le róla nem tépik.

Egyszer volt csak rabnép a magyar,
Többé lenni nem fog, nem akar,
Most már meg van vetve a lába,
S az úristen sem hajt igába.

Szabadságunk, aki hozzád nyúl,
Elbucsúzhatik a világtul,
Szivében vér s élet nem marad,
Kiürítjük, mint e poharat!

Pest, 1848. március

Borzák Tibor grafikája

FÖLTÁMADOTT A TENGER…

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

Pest, 1848. március 27-30.

2022. március 11.

Szóljon hozzá!