Azon tűnődöm, van-e égbolt,
mit Andrej Bolkonszkij meglátna,
vagy az túl ártatlan, túl rég volt,
és nincs hozzá csend se, csak lárma?

Lehet még földre rogyni kábán,
(golyóálló mellény se védne,)
feküdni se bátran, se gyáván
a vérben, s azt suttogni” : Végre.

Végre tudom: minden hiába.
De ott fönn még minden lehet.
Napóleonok törpe világa,
nem szolgállak már, ég veled.

A felhőket választom végleg,
a hűs végtelen igazát.
Szétlőtt szememmel téged nézlek,
testemre hulló vigaszát

fényednek, s mint a tengerparton,
elnyújtózom a csatatéren,
lőportól sötét , zúzott arcom
feléd tartom, és azt remélem,

hogy nem talál meg senki engem,
mielőtt fel nem szív a béke,
nem a megcsúfolt, földi,- nem,nem,
hanem az, aminek nincs vége.”

S ha így is lenne, s még adódna
ilyen perc , s hozzá ilyen ember,
van-e , született már azóta
olyan , aki hunyorgó szemmel

de szemellenzőt mégse kérve
az igazság arcát kutatja,
belenéz a vakitó fénybe,
mely gyalázatunkat mutatja,

aztán döbbent szomorúsággal
leül, és lassan írni kezd,
nem szűnő, megfeszített vággyal,
hogy elmondhassa: Így van ez:

ember embernek farkasa,
s minden háború borzalom,
és nem vezet más majd haza,
csak a hatalmas irgalom.

Várlak, Lev Nyikolájevics.

1. Hornyák Zoltán Imre:
   2022. március 13. 14:51

   Szép szomorú vers