…1890 kora tavaszán [Csehov] ezt közölte egyik levelében:
„Tíz-tizenöt nap múlva megérkeznek a pacsirták. De – sajnos – a közeledő tavasz idegennek tűnik, mivel elutazom előle.”
Csehov messzire utazott – Szahalinra.
Barátai eleinte nem értették, tréfál-e, vagy valóban el akar utazni.
Abban az időben Szahalin cári fegyenctelep volt. Oroszország minden részéből erre a szigetre hajtották a bűnösöket. A szibériai vasút még nem készült el. A bilincsbe vert rabok gyalog mentek végig egész Szibérián, hónapokon, éveken át tartott az útjuk.
Szahalinon kimerítő munka, testi fenyíték, borvirágos orrú fegyőrök vártak rájuk. Azokat, akiket meghatározott időre száműztek Szahalinra, a hazatérés, a szabadság gondolata éltette. Szahalinról azonban csak ritkán tértek vissza a száműzöttek: a börtönökben elrothasztották, betegségekkel megfertőzték, korbáccsal halálra verték őket. Sok bűnözőt pedig életfogytig tartó börtönre ítéltek.
Nehéz utazás várt Csehovra – 11 000 verszta, melynek java részét lovas fogaton kellett megtenni.
Elkezdődött az, amit Csehov tréfából „Szahalin-mániának” nevezett. Napokon keresztül olvasgatta a földrajzi, meteorológiai, statisztikai és börtönügyi könyveket. Ismét az a kutató ébredt fel benne, aki néhány évvel előbb oly szorgalmasan gyűjtötte az adatokat a gyógyítás oroszországi történetéhez. Elolvasta idegen utazók emlékiratait, orosz hajósok beszámolóit, a Csendes-óceán partvidékéről szóló régi könyveket és a börtönszigetről szóló tudósításokat.
Nagy élvezettel olvasta Kruzenstern leírását egy világ körüli utazásról, de egyes speciális kutatásokról szóló beszámolók hangsúlyozottan fontoskodó nyelvezetükkel, terjengős elmélkedéseikkel és szegényes megfigyeléseikkel legyőzhetetlen unalmat keltettek benne.
– Olyan érzésem van, mintha svábbogarak fészkelték volna be magukat a fejembe – panaszkodott barátainak Csehov a „geológus, ichthiológus és zoológus urakra”.
És most már nem olvasni meg jegyzetelni akart, hanem utazni, hogy a saját szemével láthasson új dolgokat.
Moszkvát még hó borította. Csehov azonban már egyre többet álmodozott jövendő utazásáról, hogyan halad át utazókocsival a tajgán, vagy hogyan ül egy gőzös fedélzetén. Vásárolt magának egy ködmönt meg egy hosszú szárú csizmát. Éjszakánként, álmában látta az új országot, egyszer pedig azt álmodta, hogy üldözőbe vette egy farkas…
Sokan le akarták beszélni Csehovot az útról, ijesztgették, milyen nagy veszedelemmel jár az ilyen távoli utazás: szökött fegyencekkel találkozhat az országúton, medvével a tajgában; a megáradt szibériai folyókon való átkelés nehézségeiről beszéltek.
Az ismerős családok gyerekei szentül hitték, hogy Csehovnak még tigrisre is kell vadásznia. Irigy és rémült pillantással nézegették az új zsebkést, melyet kolbászszeléshez vásárolt az útra.
Csehov tréfával ütötte el a dolgot. De amikor barátja és kiadója, a monarchikus érzelmű Szuvorin újságíró megjegyezte, hogy nem érdemes Szahalinra mennie, mert kinek is kell ez a távoli sziget, kit is érdekel, Csehov úgy érezte, hogy ez a megjegyzés hamisan cseng.
Csehov nemcsak tudományos munkát olvasott Szahalinról; tanulmányozta a szahalini hivatalnokoknak a pétervári hatóságokhoz írott jelentéseit is. Ezek a jelentések olyan bűntényeket tártak fel, melyekről csak kevesen tudtak.
A kormány barbár módon tízezrével pusztította a fegyenceket, és csak megsokszorozta az újabb bűnözők számát.
Csehov izgatott és szenvedélyes hangú levélben válaszolt Szuvorinnak. Felháborodva írt arról, hogy az orosz társadalom közömbösen tűri a kormány bűncselekményeit, és semmit sem akar tudni Szahalinról.
Beköszöntött a tavasz, a folyók levetették jégtakarójukat, Csehov pedig útnak indult.
A pályaudvaron az egyik kísérő útikulacsot akasztott Csehov vállára. Konyak volt benne. Csehov megígérte, hogy csak a Csendes-óceán partján fogyasztja el az italt. Fogadalmát megtartotta, de az óceánig eljutni – nem volt könnyű.
Először folyók mentén vitte az útja, most látta először a Volga és a Káma vidékét. Április volt. Oroszország még hótakaró alatt nyugodott, csupasz erdőségek és barna földek között haladt a gőzös. Vad szél süvített, fehér fodrokat verve a piszkos-barnás víztükrön.
A gőzössel szemben uszályok jöttek lomhán; szakadt báránybundában mozdulatlan emberek álltak rajtuk, mintha bánatukban kővé meredtek volna.
A fedélzeti utasok között Csehov megfigyelt egy szőke szakállú parasztot. Házi cókmókkal megrakott zsákok feküdtek a lábánál, a zsákokon pedig egymáshoz támaszkodva szorongtak a gyerekei.
Gúnyos mosoly ült a paraszt arcán, és nyilván nem azon mosolygott, amit maga körül látott, hanem inkább önmagán, saját nyomorúságos életén.
Szibériába telepedett át a paraszt. A szegénység kergette el oda, több ezer versztányira szülőfalujától.
– Rosszabb már úgyse lehet – mondta, és mosolyt erőltetett az arcára.
E mosollyal mintha enyhíteni szerette volna az ismeretlen, félelmetes jövőt.
Az egyik utas odaszólt ültéből:
– De igen! Lesz még rosszabb is! Csehov emlékezetébe véste e szavakat és az utas villogó tekintetét, ahogy végigmérte a parasztot… Tyumeny után kezdődött, Csehov szavai szerint, „a lovas-gebés utazás” az ázsiai földrészen át. Csehov egy ketrechez hasonló, zárt utazókocsiban haladt végig a végtelen szibériai útvonalon. Mindez borongással töltötte el: az ólomszínű felhők, a kocsisok iszonyú káromkodása, a híg kacsalevesek a vendégfogadókban. De a hidegnél és a nagy távolságoknál is sokkal inkább nyomasztotta Szibéria végtelen némasága. Néma volt a sztyepp, az egymástól távol eső, szétszórt falvakból nem hallatszott harmonikaszó, nem gyújtottak nótára a kocsisok sem. Ha néha-néha szembejött valaki, néma pillantással kísérte Csehov kocsiját. Száműzöttek voltak ezek, őrök kíséretében, vagy pedig csavargók, hátukra vetett bográccsal.
Leszállt az este, hideg lett. A kocsi már nem merült a sárba, hanem fagyos földön zörgött, és úgy ugrált, hogy majd kirázta az utas lelkét. Se ház, se ember az úton – sehol senki, csak sötétség és néma csend. Csehov a hidegtől meggémberedve cigarettára gyújtott. A gyufa fényére felébredtek az út mentén álomba merült vadkacsák.
Egész éjszakai rázkódás után hajnalban végképp kimerült a hidegtől, sártól és a csengők szüntelen zajától. Egyetlen dolgot kívánt csupán: aludni, aludni…
A kocsi végre megállt egy vendégfogadónál. Miközben lovakat váltottak, Csehov elhelyezkedett egy sarokban, és nyomban elaludt.
Néhány perc múlva már ébresztgette a kocsis:
– Felkelni, barátom, gyerünk!
Csehov kiment az udvarra. Keleten már derengett a hajnal. Felébredtek a vadludak, és gágogva a magasba szálltak.
Csehov kocsiba ült és továbbindult.
Az áradó folyók sokáig feltartóztatták útjában. Napokon át üldögélt a fogadókban, postaállomásokon vagy a révészek kunyhójában, várva, míg a víz leapad, vagy pedig csónakhoz jutnak. Milyen unalmas és nyomasztó napok voltak ezek!
A Tom folyón való átkelésnél majdnem vízbe fulladt.
Olyan volt ez az utazás, mint egy hosszadalmas betegség.
A széltől és az esőtől mintha halpikkelyek borították volna Csehov arcát.
A „lovas-gebés utazás” első kétezer versztájából nem maradt meg más Csehov emlékezetében, mint a hideg síkság, görbe nyírfák, a májusi hó, zavaros vizű folyók csupasz partjai…
Csupán a Jenyiszej partjára érve érezte úgy, hogy megkapta a kárpótlást az utazás minden gyötrelméért. A széles folyó rettenetes ereje, mellyel sebesen zúdította vizét a Jeges-tenger felé, lenyűgözte. És a füstszínű, álmodozó hegyek hirtelen a Kaukázust juttatták az eszébe.
A Jenyiszejen túl kezdődött a tajga. Csehov kocsija begördült az erdőségbe, melyben hemzsegtek a madarak, virágok tarkállottak, és ismerős erdei fenyők, lucfenyők és nyírfák nőttek.
Senki sem tudta megmondani, hol érnek véget ezek az erdők. Heteken át kocsiztak bennük, de még mindig ugyanúgy sötétlett előttük a rengeteg, és sűrű gyantaillat lengte körül az utasokat.
Csehov erősnek, ifjúnak, titokzatosnak találta a Jenyiszejt, a hegyeket és a tajgát. Útijegyzetei boldog sorokkal teltek meg az új országról, melyre csodálatos jövő vár.
De itt is újabb megpróbáltatások leselkedtek rá. Minél mélyebbre hatolt az erdőbe, annál erősebben keveredett a gyantaillatba a füst szaga.
Tűzvészek pusztították a tajgát, égő fák száraz recsegése töltötte meg a levegőt. Száz meg száz versztét tett meg Csehov a tüzes ködön át.
A szibériai utazás az Amuron és a Tatár-szoroson való átkeléssel ért véget.
Hosszú csőrű, ismeretlen madarak rikácsolva szálltak a gőzhajó nyomában. A gőzös időnként tülkölt – vadkecskenyájak keltek át a folyón, és elrekesztették a hajó útját. Elektromos szikrához hasonló világító bogarak repkedtek a kajütben. Az illemhelyen egy rókakölyök lakott – szelíd volt, és nagyon bánkódott, ha nem hallott emberi hangot maga körül, és nem érezte a csizmakenőcs szagát.
A fedélzeten aranyhomokkal telt zsákokkal dicsekedtek az utasok, s értékes szarvasagancsokat mutogattak egymásnak. Ezek az emberek legkedvesebb gyermekkori írójának, az amerikai Bret Harte-nak az elbeszéléseire emlékeztették Csehovot. Úgy érezte, mintha látná a fantasztikus országokat, melyeket a volt taganrogi fejvadász fiúcska ábrándképeken látott egykoron.
Hajnalban, amikor a kajüt sötétjében kirajzolódott a kis ablak világos korongja, Csehov kiment a hajó orrába. Szürke köpenyes embereket látott csoportba verődve, kezükön bilinccsel. Foglyok voltak, akiket a fegyenctelepre szállítottak. Együtt aludtak a többi fedélzeti utassal. Hideg volt, az emberek szorosan egymáshoz bújtak, és valamennyiüket – foglyokat, katonákat, asszonyokat, gyermekeket, kínaiakat – belepte a hideg harmat.
A látóhatár szélén, a nagy messzeségben ködös vonal – Szahalin – tűnt fel. Este volt, amikor a gőzhajó horgonyt vetett a szahalini parton.
A sziget fölött, a magasban tűz fénye csapott az ég felé. Égett a tajga, és füstbe borította a sziklákat. Csehovnak úgy rémlett, hogy lángban áll az egész börtönsziget, fegyházaival, kaszárnyáival és ércbányáival együtt.
A fogolycsoport a szigetre meredt, és mélyen hallgatott.
Csehov partra lépett. A kikötő táján kényszermunkások csavarogtak. Amikor megpillantották a kabátos, bőröndös férfit, levették kucsmájukat.

*

Hajnalban bilincsek ütemes csörgésére ébredt – ablaka előtt vonultak el a kényszermunkások. Éjszaka azzal a gondolattal aludt el, hogy ha az emberi szenvedés kimeríthetetlen, az nem attól van, hogy a világban nincs elég könyörtelenség, hanem attól, hogy az élet elpusztíthatatlan, és a fegyenctelep legmegalázottabb lakójából is nehéz kiirtani az életösztön utolsó cseppjét.
Csehov elhatározta, hogy összeírja Szahalin egész lakosságát. Ez azt jelentette, hogy személyesen megfordul nemcsak minden börtöncellában, hanem valamennyi házban is.
Beutazta az egész szigetet, gondosan kitöltve a kérdőívek ezreit.
De Csehovot végső soron nem a számok érdekelték. Az összeírás lehetőséget nyújtott arra, hogy személyesen elbeszélgessen minden egyes fegyenccel, száműzöttel és telepessel – és az ő számára ez volt a legfontosabb.
A börtönépületeket csak a parancsnokság kíséretében látogathatta végig. Zörgött az óriási lakat. Csehov belépett a cellába. Mindenütt azonos látvány fogadta: ócska limlommal letakart fekhely, csótányoktól feketéllő sarkok, piszkos rongydarabbal bekötött sebek, félig lekopasztott koponyák és pillantások – közömbös, gunyoros és könyörgő emberi pillantások, olyan embereké, akik meglátva a parancsnokságot, feszes vigyázzba vágták magukat, és szemügyre vették az ismeretlen látogatót.
Ám az igazi fegyenctelep a börtöncellákon túl tárult Csehov szeme elé. A börtönben a jövőnek éltek az emberek, amikor majd letöltve a rájuk szabott büntetést, mint telepesek élhetnek a börtönfalakon kívül. De tíz-, tizenöt, sőt húszévi fegyencélet után, az örökös fejborotválás, a hátukon levő fekete folt és a bilincsek nyoma miatt az emberek még szerencsétlenebbeknek érezték magukat.
Azzal, hogy telepes lett belőlük, örökre elszakadtak szülőföldjüktől: a telepesek haláluk napjáig nem hagyhatták el többé Szahalint.
Az életfogytig tartó büntetést Csehov mérhetetlen igazságtalanságnak tartotta.
A telepesek házai is börtöncellára emlékeztették, csupán a lakat és a börtönőr hiányzott belőlük. Földre terített mocskos dunna, egy csajka meg egy palack – ez vette csak körül a telepest. Ha kitörött a szoba ablaka, nem üvegezték be; ha az ajtó nem csukódott rendesen, nyitva hagyták, még télidőben is – hát nem mindegy?
Csehovnak nem volt könnyű pontos adatokat kapni a telepesektől. Statisztikai lapjaira ilyen nevek kerültek: Nevesincs Vaszilij, Ismeretlen Foglalkozású Ember, Feledékeny Franc… Az emberek eltitkolták múltjukat, nevüket, mintha nemcsak kitörölni akarták volna emlékezetükből azt, ami száműzetésbe kényszerítette őket, hanem önmagukat, saját létezésüket is megtagadták.
Előfordult, hogy a telepesek valóban elfelejtették, hány évesek. Csehov kérdésére így válaszoltak:
– Lehet, hogy harminc, de az is meglehet, hogy ötven.
Csehov három hónapot töltött Szahalinon. Megfeszített erővel dolgozott. Hajnalban kelt, vigyázott minden percre. Sorra beutazta a falvakat, tajgai utakon, csónakkal a folyókon át, motorossal a szahalini partok mentén. Esténként valamelyik helybeli hivatalnok lakásán vagy egy telepes házában, gyertyacsonk mellett látott íráshoz. A háztetőn kopogott az eső; néha behallatszott, ahogy a sárban caplatva egy-egy fogoly vagy katona megy el az ablak előtt.
Késő éjszakáig írt.
Ez lett a Szahalin című tanulmány vázlata.

*

Tízezer lakosa volt Szahalinnak, és Csehov tízezer statisztikai lapot töltött ki. Végtelenségig megalázott tízezer élet volt ez.
Örökre emlékébe vésődött az az éjszaka, melyet Gyerbinszk faluban töltött.
Egy raktárban szállt meg éjszakára. Írt, aztán eloltotta a lámpát, és lefeküdt. De ahogy lehunyta a szemét, hogy elaludjon, suttogás és különféle zajok ütötték meg a fülét. A raktár mellett állt a börtön. Abban a pillanatban a fegyencekre gondolt, akik éjszaka átmászhatnak hozzá a börtönből.
Felkelt, gyertyát gyújtott. Csend lett mindenütt. Csupán a tetőn beszivárgott esőcseppek hullottak, tompán zengő hangot adva, a padlóra.
Csehov megint eloltotta a gyertyát – és a suttogó hangok, könnyed és ijesztő zajok ismét megtöltötték a helyiséget. Már tisztán hallatszottak a sóhajtások, és kivehetők voltak a szavak:
– Jaj, istenem, jaj, istenem!
Csehov lehunyt szemmel feküdt a sötétben, és már nem akarta tudni többé, honnan jön a suttogás, ki az, aki ilyen kétségbeesetten egyre mondogatja: „Jaj, istenem!” Már nem a rémület, hanem a bánat szorongatta szívét.
Úgy rémlett neki, hogy az egész szigetre rátelepedett ez a kétségbeesés, és éjszakánként mindenütt elmosódott jajszavakat hallat.
Valódi pokolként állt Szahalin Csehov előtt. A cári hivatalnokok büntetlenül követtek el sokkal súlyosabb bűncselekményeket, mint amilyenek miatt ezek az elítéltek a fegyenctelepre kerültek.
De a szahalini pokol bűne nemcsak a helybeli hivatalnokokat terhelte, hanem az egész cári rendszert.
Ezzel a gondolattal tért vissza Csehov Szahalinról.

*

Indiát megkerülve, a Szuezi-csatornán át, tengeri úton tért vissza. A komor szahalini képeket olyan tájak váltották fel, amelyekről egykor a Pallada fregatt olvasása közben álmodozott. Átszelte az Indiai-óceánt és a Vörös-tengert, járt Hongkongban és Singapore-ban, vonaton átutazott Ceylon pálmaerdein.
Miközben fürdött az óceánban, látott kalauzhalakat, és egy cápa közeledett feléje.
A Kínai-tengeren tájfunba került a hajó. Csehov készenlétben tartotta a revolverét, hogy végezzen magával, ha a hajó süllyedni kezdene.
Nyolchónapi távollét után érkezett vissza Moszkvába. Mihail elébe utazott Tulába.
A pályaudvar éttermében talált rá a bátyjára. Sűrű tömeg állta körül Csehov asztalát. A tömeg csodálkozva nézte útitársát – egy széles, lapos arcú, különös embert, furcsa szabású öltözékben – és a még különösebb két kis állatot, ahogy az ebédelők tányérjába bámultak.
– Ki ez, egy indián? – kérdezték tőle. – És ezek itt majmok?
Az indiánról kiderült, hogy egy burját pap Szahalinról, aki Csehovval együtt érkezett az anyaországba. A majmok pedig – manguszták. Ceylonból hozta őket Csehov.
Csehov a lakásában helyezte el a mangusztákat. Az állatok nyomban otthonosan érezték magukat: minden kis nyílásba bedugták hegyes orrocskájukat, lapozgatták a könyveket, felülről belebámultak az égő lámpába, orrukat a teáscsészékbe merítették, visszájára fordították a kesztyűket.
Eleinte eltűrték a mangusztákat. De rövidesen kiderült, hogy az egyik – vad pálmasodró: manguszta helyett ezt adták el Csehovnak Ceylonban.
A pálmasodró kártékony lénynek bizonyult. Valamilyen oknál fogva különösen a padlókefélőkre haragudott. Abban a pillanatban, ahogy munkához láttak a lakásban, az állat kiugrott a szekrény alól, és a padlókefélő lábába kapaszkodott.
Végül is mindkét állatot be kellett adni az állatkertbe.
Csehov néha meglátogatta őket. A pálmasodró gyűlölködő tekintettel nézett rá, a manguszta meg közömbösen elfordult tőle.

*

Csehov Szahalin címmel nagy könyvet írt az utazásáról. Ebben a munkájában igyekezett teljesen elfogulatlanul, csak a tényekre támaszkodva leírni Szahalint, úgy, ahogy egy földrajzkutató írt volna le valamilyen ismeretlen szigetet a Csendes-óceánon. De maguk a tények, amelyeket Csehov tapasztalt és leírt, visszataszító és szégyenletes képet festettek a hatóságok korlátoltságáról és semmivel sem magyarázható kegyetlenségéről. A Szahalin szigetéről írt, szigorúan tudományos munka az egész cári rendszerhez címzett súlyos vádirattá változott…
Amit pedig nem mutatott meg a kutató Csehov, megmutatta a művész.
Két évvel Szahalinról való hazaérkezése után Csehov megírta A 6-os számú kórterem című elbeszélését. Ebben az író nem egy távol-keleti szigetről, hanem egy isten háta mögötti orosz kisvárosról beszél, nem a fegyenctelepről, hanem az őrültekházáról.
És mégis megrendítő erővel szólalnak meg az elbeszélésben a szahalini motívumok.
A 6-os számú kórterem Andrej Jefimics Ragin vidéki orvos sorsát beszéli el, aki a környező valóság iránti közöny, a társadalom bűnei elleni harc hiábavalóságának eszméit hirdeti. Feltételezése szerint „előítéletekre, minderre a sok fertelemre és ocsmányságra szükség van, mert az idők folyamán mindez valami hasznos dologgá alakulhat át, akár a trágya a humuszban”.
Ezért békéi meg Andrej Jefimics a kórházban uralkodó minősíthetetlen állapotokkal, ahol meglopják és ütik-verik a betegeket.
„Andrej Jefimics átvette hivatalát, és meglehetős közönnyel tűrte a kórházban uralkodó rendetlenséget … Meg azután minek akadályozni az embereket a meghalásban, ha egyszer a halál az élet normális és törvényes befejezése?…”
E filozófia hamis voltát leplezi le Raginnal való vitájában Iván Dmitrics Gromov, a 6-os kórterem egyik lakója.
„Ön természettől fogva lusta, puha ember – mondta Andrej Jefimicshez fordulva –, és azért igyekezett úgy elrendezni életét, hogy semmi se nyugtalanítsa, és semmi se lendítse ki mozdulatlanságából… Az életből soha semmit sem látott, fogalma sincs róla, és a valóságot pusztán csak elméletből ismeri. S hogy miért veti meg a szenvedést, és miért nem csodálkozik semmin, annak igen egyszerű a magyarázata: a hiúságok hiúsága, külső és belső, az élet, a szenvedés és a halál megvetése, az elmélkedés, a legfőbb jó és a többi – ez az a filozófia, amely a legjobban megfelel az orosz naplopó természetének. Ha, teszem azt, látja, amint egy paraszt veri a feleségét: miért lépjen közbe? Hadd verje, előbb vagy utóbb úgyis mind a ketten meghalnak… Bennünket itt rács mögött őriznek, rohasztanak, senyvesztenek, de ez mind szép és jó, mert e közt a kórterem között meg a kedélyes, meleg dolgozószoba közt nincs semmi különbség. Roppantul kényelmes filozófia: tenni nem kell semmit, az ember lelkiismerete tiszta, és amellett még bölcsnek is tarthatja magát… Nem, uram, ez nem filozófia, nem gondolkodás, nem széles látókör, hanem lustaság, fakírság, álmos, tompa elbutultság…”
Ám a közöny filozófiáját nemcsak Iván Dmitrics fejtegetése leplezi le, hanem maga a valóság. Andrej Jefimics maga is a 6-os számú kórterembe kerül Iván Dmitriccsel való barátkozása miatt, és áldozatául esik a szörnyű állapotoknak. És akkor az a gondolat, amely szerint „az idők folyamán minden elrothad, és agyaggá változik”, már nem nyújt vigaszt Raginnak.
„Hirtelen kétségbeesés fogta el, mindkét kezével belekapaszkodott a rácsba, és teljes erejéből rázni kezdte.”
A rács nem engedett – és Ragin doktor elpusztult.
A kórház, amelyről Csehov ír, a börtönre emlékeztet. A börtön pedig – egy egész országra, melyet ugyanolyan tompa agyú és kegyetlen emberek kormányoznak, mint amilyen Nyikita, a kiszolgált katona, a 6-os kórterem felügyelője.
Az olvasók megértették Csehov gondolatainak rejtett értelmét. (…)
1893-at írtak.

*

A szahalini utazás nagy erőfeszítéseket követelt Csehovtól. Hazatérte után egyre gyakrabban panaszkodott az egészségére.
Tréfásan szokta volt mondani, hogy kiszáradt, mint az öreg szekrény, és ebben a tréfában a régi Csehovra aligha jellemző, új izgalom hangja hallatszott.
Tenni kellett valamit.
Csehov elhatározta, hogy elhagyja Moszkvát, és falura költözik.
Egy tönkrement festő eladta Moszkvától vagy százversztányira, Melihovo falu közelében fekvő birtokát, és Csehov jóformán meg se nézte, csak sietve megvásárolta.
Nemcsak a betegség űzte el Moszkvából. Vágyódott az íróasztala, a könyvei, a munka után. Sok minden felgyülemlett a lelkében, és sok mindent kellett papírra vetnie. Kereste a magányt. Életében csupán egyszer volt része benne – utolsó taganrogi éveiben. De akkor még gimnazista volt, és nem érezte szükségét, hogy egyedül legyen.
Moszkvában többé nem volt kedve az íráshoz. A hosszú vándorút után a tajga postaútjain, ahol úgy zúgtak a fák, mint a hullámverés a tengeren, a széles folyókon és a tengeren való hajózás után a városi élet, a tapétával beragasztott négy fal között, lapossá és színtelenné vált. Utazás közben beszélgetett kocsisokkal, világítótorony-őrökkel, parasztokkal, révészekkel, kovácsokkal, kapitányokkal. Moszkvában a család barátaival, ismerős írókkal és szerkesztőkkel és kiadókkal beszélgetett. És ez untatta.
– Az író ne a Malája Dmitrovkán éljen, hanem a nép között – mondta.
Csehov örömmel csomagolt. Az egyik ládát gyógyszerekkel töltötte meg. Majd ha túl sokat ül az íróasztala mellett, milyen érdekes lesz orvostudománnyal foglalkozni – nemcsak gyógyítással, hanem elmélettel is.
Büszkeség töltötte el, amikor újságokban vagy szaklapokban a két nagy német orvos: Róbert Koch és Rudolf Virchow legutóbbi felfedezéseiről olvasott. Ezek az orvosok mikroszkóp segítségével jutottak felfedezésükhöz, és Csehov maga is szeretett volna mikroszkópot vásárolni.
A tönkrement festőről kiderült, hogy szélhámos. Fák helyett farönkök meredeztek az erdő helyén, az állatokat halálra éheztette, és az elolvadt hó sivár telkeket tárt elő. Az öreg háznak valahogy ostoba külseje volt, és csak úgy hemzsegtek benne a svábbogarak.
Csehov a hozzátartozóival együtt költözött le Melihovóba. A család hozzálátott az új fészekrakáshoz.
A házat átalakították, nagy halastavat ástak, amely rövid idő alatt olyan lett, akár egy akvárium. Befőttesüvegben szállították Moszkvából a különféle halporontyokat, és telepítették a tóba. A magas fákra seregélydúcokat aggattak „Seregély fivérek” és „Csapszék” felirattal. Az udvaron pedig kávészínű egyiptomi galambok sétálgattak. Azokra a régi időkre emlékeztettek, amikor még Csehov galambokat eregetett a taganrogi háztetőkről.
Csehov mindent pompásnak talált a Melihovóban töltött első tavaszon. A hófoltok közt kizöldellő pázsitról vagy a „Csapszék”-ben megtelepedett seregélyekről mint rendkívüli eseményekről számolt be Moszkvába küldött leveleiben.
Hajnali ötkor kelt. Fehérbe borult a virágzó kert. Csehov belemerült a csendbe, mint forró nyári napokon a fürdőző merül be a vízbe. Végtelen hosszúra nyúlt a tavaszi nap. Ismeretlen nyugalom szállt rá. Senki sem ráncigálta a csengőt. Csehov úgy érezte, hogy valahol a világ végén, Ausztráliában él.
Megvette a Segédkönyv mezőgazdák számára című könyvet. Melihovóban vetettek rozsot, szénát kaszáltak, paradicsomot és padlizsánt ültettek. A Csehov család azonban nem volt jó mezőgazda. Minden nap hozott valami kellemetlen meglepetést. Az egyik lóról kiderült, hogy kimustrált, a másikat éjjel a mezőn kicserélték egy döglöttre, valamennyi helyett egyetlen szerencsétlen kanca dolgozott, azt Anna Petrovnának nevezték el.
Csak egyetlen dolog sikerült Csehovnak csodálatosan: a fák ültetése. Gyümölcsfákat ültetett, magokról termesztett facsemetéket, erdei fenyőt és lucfenyőt – és valamennyi megeredt.
Az erdő és a fák iránti szeretetéről Csehov a Ványa bácsi című drámájában beszél.
„Amikor hallom, hogy zúg az én fiatal erdőm, amelyet a saját kezemmel telepítettem, akkor tudom, hogy az éghajlat egy kicsit az én hatalmamban is van, és ha ezer év múlva boldog lesz az ember, akkor ebben nekem is lesz egy kis részem. Amikor nyírfacsemetét ültetek, és később látom, hogy zöldül, hogy hajlik a szélben, megtelik a lelkem büszkeséggel.”
Így beszél Asztrov doktor, a darab egyik hőse, akinek nagyobb gyönyörűséget jelent az erdőtelepítés, mint az orvostudomány. Csehov a saját lelkét ajándékozta Asztrovnak.
Szerette Melihovónak minden egyes fáját. Vendégeit végigvezette a kerten, és így beszélt:
– Ezek az erdei fenyők különösen hajnaltájt szépek. Ezt a tölgyet viszont alkonyatkor kell megnézni.
A Melihovóból írt első levelekben, melyekben meghívja barátait, Csehov közli, hogy az állomástól mindössze kilencversztányira fekszik az udvarház. A valóságban nem kilenc, hanem közel tizenhárom verszta volt. Csehov szándékosan írt kevesebbet. Félt a látogatásoktól és a lármától, ugyanakkor amiatt is aggódott, hogy a nehéz út miatt nem keresik majd fel a barátai.
A barátok mégiscsak megérkeztek. Eljött Levitán, és Csehov vadászni ment vele két tacskó – Brom és Hina – kíséretében. A kutyák görbe lábukon futottak mellettük, és Csehov iránti szeretetükből vadászebeknek tettették magukat… Felkereste Lika Mizinova, az egész Csehov család közeli barátja. Lika leült a zongora mellé, és elénekelte Brag Havasalföldi legendáját:

Ó mily hangokat hallok!
Szívem rabul ejtik…

Potapenko, az író pedig hegedült…
A vendégek sok vidám, kedves óra emlékét őrizték meg emlékezetükben, amikor oly sokat tréfálkoztak, lesétáltak a tóhoz, esténként lutrit játszottak.
Melihovónak volt egy külön krónikása. Pavel Jegorics Csehov, aki már réges-rég átengedte a családfő szerepét Antonnak, megenyhült, megcsendesedett, szabad idejét régi könyveknek és naplóírásnak szentelte. Egy iktatókönyv formájú nagy füzetbe napról napra feljegyezte a melihovói élet apró eseményeit. Ilyesmiket írt:
„Harmat. Csend. Elmondhatjuk, paradicsomi nap volt.”
„Antosa, Levitán és Masa kimentek az erdőbe. Este tízig sétáltak. Fakadnak a rügyek a nyírfán.”
„Megérkezett Antosa. A hold reggel nyolckor jött fel.”
„Vacsorára pirog volt. Nem lett fölírva, kinek jutott a grivennik [Az egyik pirogba grivenniket – tízkopejkás érmét – sütöttek – szerk.]
„Antosa trojkán kikocsizott az állomásra, onnan pedig Szerpuhovba, gyűlésre.”
„Antosa sok halat fogott.”
„A rostélyos ízlett Antosának.”
Csehov néha saját humoros sorait írta be apja naplójába: „A bárány ugrál, Marjuska örül neki.”
„Hála isten mindenki elment, és csak ketten maradtak: én és Mme Csehova.”
„Anyuska a köcsögön levő kecskével álmodott.”
Fenyők, tulipánok, galambok, halastó, a verandán vagy az ebédlőben eltöltött esték a függőlámpa lágy fényében – ez volt ám az igazi pihenés. A nagyablakos szobában, ahova bekandikáltak az almafák, rendezkedett be íráshoz. A könyvespolcokra szépirodalmi és orvosi könyveket rakott vegyesen. Az orvosságosüvegek az ablakpárkányra kerültek. A kis japán bronzszobrok és az elefántcsont figurák a távol-keleti utazás emlékét idézték. Csehov a falra Lev Tolsztojnak, akkor már legkedvesebb írójának a fényképét akasztotta.
Kora tavasszal behallatszott a szobába a seregélyek dala, nyári éjszakákon bagolyhuhogás, télen a kutyák szaggatott ugatása.
És amikor télen sok hó hullott, nyulak osontak a dolgozószoba felé, leültek az ablak alá, és egy pillanatra elgondolkoztak valamin.
Legjobb műveinek egész sorát írta Csehov ebben a szobában.

*

A szomszéd falvakba nyaralók érkeztek Moszkvából. Amikor kibéreltek egy szobát, a hölgyek érdeklődtek a parasztasszonyoktól, van-e orvos a környéken.
– Ne aggódj, kedveském – felelték a parasztasszonyok. – Olyan jó doktorunk van minekünk, hogy még Moszkvában se találni különbet, mint a mi Anton Pavlovicsunk.
A nyaraló hölgyek közül csak kevesen találták ki, hogy Csehovról, az íróról van szó.
Amikor Csehov letelepedett Melihovóban, és a parasztok megtudták, hogy az új földbirtokos – orvos, egyre-másra jöttek hozzá a betegek. Az egyik vért hányt, a másik a fával megsértette a kezét, a harmadiknak megbetegedett a kislánya.
És lassan, észrevétlenül Csehov nélkülözhetetlenné vált a melihovói parasztok életében. Olyanná, aki nélkül néha akár fel is akaszthatnák magukat.
A betegek már kora hajnalban megjöttek a Csehov-ház tornácára. Reggel ötkor kezdődött a rendelés. Csehov figyelmesen végighallgatta és megvizsgálta a betegeket, elmondta a kezelés módját, orvosságot adott. Sok volt a beteg, és rendeléskor Ma-Pa segített neki. (Tréfásan így hívta húgát, Mária Pavlovnát.) Misa pedig a porokat mérte ki, és az emulziót készítette.
A parasztok felcsernek tekintették Misát. Mivel a falusi kórházakban a felcserek gorombáskodtak a parasztokkal, és megvető, leereszkedő kifejezéssel nyújtottak segítséget, a parasztok a hatósági emberek közé sorolták a felcsereket, és baksist adtak nekik. A betegek egy-egy rézpénzt csúsztattak Misa markába.
– Fogadd el, kedveském – suttogták titokzatosan.
Magáról Csehovról már tudták, hogy nem fogad el pénzt. Ezt különösnek tartották, akárcsak azt, hogy Csehov sohasem emeli fel a hangját, amikor beszélget a parasztokkal.
A szomszéd földbirtokosok ugyanis „fiúk”-nak szólították a parasztokat, akár fiatalok voltak, akár öregek.
Ez Szahalinra emlékeztette Csehovot: a felügyelők is fiúknak szólították a foglyokat.
– És aztán igazi urak lehetnek ezek, vagy nem igaziak? – érdeklődtek Csehovékról a parasztok.
És az, hogy Csehovék nem látszottak egészen igazi uraknak, tetszett nekik.
Az önzetlen orvos és megértő ember híre eljutott messze, jóval túl Melihovo határain. Húsz-harminc mérföldről is hozták szekérrel a betegeket.
Kopogás hallatszik az éjszaka kellős közepén Csehov dolgozószobájának ablakán; egy embert hoztak, vas villával átszúrt hassal vagy törött lábbal; sürgősen elhívják Krjukovóba, és amikor hazaér Krjukovóból, az udvaron már Oszkinóból vár rá egy küldönc. És Csehov elindul Oszkinóba. Melihovóban több mint ezer beteget fogadott egy év alatt.
Néhány évvel azelőtt túlságosan terhesnek találta a falusi orvos munkáját. Most boldog volt, hogy az irodalmon kívül van még egy hivatása, mert ez a hivatás új, mély és izgalmas értelmet adott az életének.
Az írók, akik leköltöztek falura, ott éltek a nép mellett – de csak mellette, és semmi több.
Az orvosi munka lehetővé tette, hogy Csehov belelásson a nép életének legmélyébe. Voszkreszenszk, Zvenyigorod, Babkino új tájak képeivel gazdagították Csehovot. Melihovo azzal gazdagította, ami az írónak mindennél drágább: alaposan megismerte azt a népet, amelynek a körében élt.
Hosszú hetekre félbeszakította egy-egy megkezdett elbeszélés megírását, hogy teljes egészében az orvosi munkának és társadalmi kötelességének szentelhesse magát.
1892-ben a rossz termés következtében éhínség támadt az országban. Tűzvész kegyetlen sebességével terjedt a koldusszegény orosz falvakban.
Csehov (ez még Melihovóba való leköltözése előtt történt) elment az ínséges kormányzóságokba.
A Nyizsnyij Novgorod-i és voronyezsi falvak megdöbbentették fenyegető némaságukkal. Itt senki sem dalolt, a parasztok teljesen legyengültek, ahhoz sem volt erejük, hogy hangosan beszéljenek; a kutyák ugatás helyett halkan vinnyogtak. A parasztoknak még labodájuk se volt, mert még azt is mind felették.
A jótékonysági egyesületi hölgyek és a magukat szabadgondolkodóknak nevező hivatalnokok ünnepélyes bankettokat és műkedvelő előadásokat tartottak, azt azonban már visszautasították, hogy ebédet adjanak az éhezőknek, mivel az éhség látványát túlságosan riasztónak találták, Csehovot ez felháborította. Ő maga megtett mindent, ami tőle tellett. Dermesztő hidegben beutazta a falvakat, lovakat vásárolt, hogy szétossza a parasztoknak, és egyszer majdnem elpusztult, amikor hóviharba kerülve letévedt az útról.
– Megrémültem, de még hogy! – vallotta be később őszintén.
Ahogy körbejárta a hóborította Voronyezs környéki falvakat, szomorúan gondolt arra, hogy ez apja szülőföldje. Valószínűleg nemigen változott itt semmi azóta, amióta Jegor nagyapa verejtékes munkával kiszabadította családját a jobbágyi kötöttségből: ugyanolyan most is a fekete gerendázat, az alig pislákoló mécses, ugyanolyanok a lehorgasztott fejű lovak, az elhagyott utak.
A tavasz ebben az évben bizonytalan volt. A madarák nem költöttek fiókákat, a virágok keservesen bontogatták szirmaikat, és törpéknek látszottak. Mintha rossz előérzet gyötörné a természetet.
Nyáron kitört a kolera. A kétségbeesés lázadásra bújtogatta a parasztokat. A lázadókat megvesszőzték. A hatóságok intézkedésére a pópák szenteltvízzel locsolták meg a vesszőket.
Melihovót is elérte a kolera.
Csehov átment a szomszéd birtok tulajdonosához, egy grófnőhöz, és pénzt kért tőle betegbarakkok építéséhez.
A grófnő suhogó selyemruhában jött ki Csehovhoz. Olyan arckifejezéssel hallgatta végig, mint aki azért jött, hogy beállhasson hozzá kertésznek vagy kocsisnak.
Amikor az asszony meghallotta a „pénz” szót, izgalmában könnycsepp buggyant ki a szeméből. Csehov sietett véget vetni a beszélgetésnek. A grófnő kezet nyújtott búcsúzáskor. Óriás briliáns fülbevaló volt a fülében, és úgy csillogott, mint a könnycsepp.
Csehov mégis megépítette a barakkokat. Ütött-kopott fogaton hajtatott Novoszelkibe, Barancevóba vagy Davidov-pusztára, előadásokat tartott a parasztoknak a kolera elleni harcról, és a lehetőséghez képest mindent megtett, amiről úgy gondolta, hogy kötelessége megtenni.
Lovai teljesen tönkrementek, nem ismerte az utakat, rövidlátása miatt este szinte semmit sem látott. A felcser csak pislogott minden kérdésére, ahogy katonáéknál szokás.
Amikor a melihovói birtokon betakarították a rozst, segíteni akart a parasztokon, és megparancsolta, adjanak el nekik lisztet, és méréskor észrevétlenül egy pud helyett másfelet mérjenek. Ez a csalás még sokkal szokatlanabb volt a parasztok előtt, mint az, hogy Csehov magázta és ingyen gyógyította őket.
Amikor Csehov végigment a falun, az öregasszonyok kedveskedve mosolyogtak rá, mint valami félkegyelműre.
Amikor a folyóparti füzesekben vagy este a ház tornácán üldögélt, el-elgondolkodott.
Elképzelte magát egy orvosi folyóirat kiadójának vagy egy nagy újság szerkesztőjének. Arról fantáziált, hogy előadást fog tartani a moszkvai egyetem orvoskarán, természetesen egészen új, eredeti program szerint, vagy pedig arról álmodozott, hogy Ausztráliába utazik.
De önmagánál is többet gondolt hazájára és annak nagyszerű jövőjére – gyönyörű üvegpalotákról álmodott falusi tanítók számára, pompás kórházakról, érintetlen szűzi fenyvesek közepén, és a Hamlet előadásairól egy nemzeti színház színpadán.
Szeretett nagy terveket szőni álmaiban, és tetszett neki, ha az álmok merészek voltak, a tervek pedig egy kissé a költségvetéshez hasonlítottak. Az álmodozó sokat fáradozott egy gyermekszanatórium építéséért, azért, hogy a melihovói gyerekeket elküldjék Nyizsnij Novogorodba az országos kiállításra; sokat áldozott a gyermekmenhelyekre, izgatta a Sebészet című orvosi folyóirat sorsa, könyveket küldött a taganrogi könyvtárnak.
Így írt egyszer gyöngybetűs írásával:
„Jó volna, ha valamennyien hagynánk magunk után egy iskolát, egy kutat vagy valami hasonlót, nehogy az élet nyomtalanul teljen el, és olvadjon be az örökkévalóságba.”
Ő valóban épített iskolákat, és ásott kutakat, utakat vágott, és részt vett a népszámlálásban. Két elbeszélés között egészségügyi jelentéseket írt vagy beszámolót a környékbeli falvak iskoláinak állapotáról. Felhívta a hivatalok figyelmét, hogy a krjukovói falusi iskolában a tanterem közepén álló vaskályha kényelmetlen, és szomorú látványt nyújt…
Melihovo környékén voltak falvak, gyártelepek, vasútállomások, kolostorok. Meg lehetne rajzolni a szerpuhovi járás térképét, és azon különféle jelekkel megmutatni, mit látott Csehov, milyen tájakról, emberekről és utakról adott leírást.
Sokféle jelet kellene felrajzolni. A melihovói évek Csehov alkotómunkájának aranykorát jelentik.
Melihovóban írta A mezzaninos ház és a Hőka című novellákat, A 6-os számú kórterem, Életem és Három év című nagyobb elbeszéléseit, a Ványa bácsi című drámát és a börtönszigeten tett utazásról szóló könyvét.
A Taganrogban, Moszkvában, a csendes tanyákon és a börtönszigeten felhalmozott benyomásoknak, érzéseknek és elmélkedéseknek tárháza most tovább bővült a melihovói gazdag tartalékkal, a falusi élet megfigyeléseiből származó kincsekkel…

Forrás: Alekszandr Roszkin: Csehov élete. Móra-Kárpáti, Budapest-Uzsgorod, 1971.

**************
A csíkszeredai Olvasó Kör honlpjáról