Az egykori  Káfé portál születésnapi összeállítása 2010. március 4-ére

Gergely Tamás interjúja, Elekes Ferenc új verseiből, interneten elérhető műveinek címei, Bölöni Domokos: Paralénia, Dancs Artur: Egy kép, Cseke Gábor: Egy csokor szürke rím Fricinek, Debreczeni Éva: Frici bácsi homlokára

Ágyszélen

Mélyinterjú Elekes Ferenccel (2009-08-14)

Kérdezett: Gergely Tamás

Bátyám! Kezdjük a végén… A végén kezdjük, a legutóbb közölt verseddel (Ágyszélen ülve), melyben egy bogárhoz hasonlítod magad. Miért? Mert József Attila is ír a bogárról (Bogár lépjen nyitott szemedbe), sőt, Ady A legszentebb csókban (Szeressen a sár is, A kóbor bogár is.)? Vagy egész egyszerűen parányinak érzed személyed. Esetleg megszeppent-mozdulatlan figyelsz a Mindenhatóra?

Éppen csak föl kell nézni az égre, vagy kézbevenni egy fonnyadt falevelet, csak reá kell tekinteni egy vízcsobbanásra, s ha nem érzi parányinak magát az ember, akkor el is mehet generálisnak. Bár följegyezték, hogy a háború istene egy napon nem ment csatába, mert harci sisakjában fészket rakott egy galamb. Az ilyen istenekből kevés van!  Nem kell föltétlenül és állandóan a Mindenhatóra gondolni. Mert ha van, akkor dolga is akad elég a világban, s minek zavarni őt munka közben?

Vannak, akik egyebet sem csinálnak, csak zavarják őt mindenféle könyörgéssel és kérelemmel és megbocsájtást szeretnének tőle kieszközölni. Az Úr helyében én elfordítanám a tekintetem azoktól, akik ilyesmikkel zavarnak. Hagynám, hogy csak siránkozzanak.

Akik pedig nem érzik magukat parányinak ebben a világmindenségben, azok nem az én rokonaim. Azok erdőtüzekben szeretnek gyönyörködni, nyomukban fölszálló füstben és minden élőlény szenvedésében. Az érzékenyebb lelkületűek beérik azzal, hogy észreveszik, kényelmetlenül ülnek fönn, a telegráf-drótokon a fecskék.

Nehezet kérdek: hány rokonod van? Úgy értem: 2009-ben, vagyis húsz évvel a diktatúra bukása után, egy újágírói pályával magad mögött, a zajos városban, mégis egy menedékhelynek tekinthető zugban meg mered-e saccolni, milyen az arány azok között, akik belátják parányiságuk meg azok között, akik öntelten pöffeszkednek…?

A diktatúra nem bukott meg. Csak átalakult. Ugyanazok az emberek határozzák meg a nép sorsát, akik eddig is meghatározták. Csupán annyi történt, hogy demokráciának hívják az új diktatúrát, s megnyitották a határokat. A pénz és a korrupció diktatúrájában élünk. Nem kell kenyérért sorbaállani, de azért igen, ha az adódat ki akarod fizetni. Nem hallgatnak le, de meg sem hallgatnak. A régi, rossz diktatúrában ( mert csakugyan rossz volt ! ) az ember elment és mondta, nincs ahol lakjék. És kapott lakást. Előbb-utóbb. És munkát is kapott. Szégyen volt munka nélkül élni. Nem is volt szabad. Most nincs kihez folyamodni. Arctalan a hatalom. Egy bevásárló központban például hiába keresed a tulajdonost, ott csak alkalmazottak vannak. Végrehajtók. Csavarok egy átláthatatlan rendszerben. Murkot hoznak ide Németországból, akárhonnan, a Nyárádmentére, a murok országába. Nincs, akinek megmondhatnád, ne vigyenek homokot a Szaharába. A mezők nem teremnek, nincs becsülete a földnek. Csak annak a földnek van becsülete, ahová parkolót, vagy szupermarketet tud építeni valaki. Le is betonozzák azonnal azt a földet, ha már megvették. Semminek nincs becsülete, csak a pénznek. Ezt a rendszert már kipróbálták és nem vált be. Ami most van, az nem is kapitalizmus, hanem valami nemzetközi Gondos atyafiság. Még annyira sem tud beválni, mint amilyen az a régi kapitalizmus volt. Pont azért, mert ugyanazok kormányoznak, akik a diktartúrában is kormányoztak. Más cél meg se lebben előttük, csupán a meggazdagodás. Ez lett az eszmény. A mai ( itteni ) demokrácia olyan, mint a gyermek. Próbálja utánozni a felnőtteket, de ez nem szokott sikerülni.

Nem új dolog, amit mondok. Arany Jánost idézem most fejből: ” Ezelőtt a háborúban nem követtek semmi elvet. Az erősebb a gyengétől, mit elvehetett, elvett. Most nem úgy van ! A világot értekezlet igazgatja, s az erősebb, ha mi csínyt tesz, összeül és helybenhagyja.”

Hány rokonom van ? Pont annyi, amennyi eddig volt: kevés.

De hát nem ezt akartuk? Hogy legyen szupermarket… És hogy vásárolhassunk banánt az „Aprozár”-ban a fonnyadt és sáros szilva helyett? Na jó, értem én mérhetetlen elkeseredésed, de hát lehet egy lapon emlegetni a kommunista diktatúrát a nyerskapitalizmussal? Nem számít az, hogy ezeket a sorokat úgy írhatod le, hogy nem kell félned, hogy számonkérik rajtad?

Itt van egy vers:

Hamis világ

(O lume falsă)

Hamis világ
színtelen, szagtalan, íztelen
csak az a méz ilyen
amit a rovargyűjtemény méhe
gyűjt a herbárium virágairól
hamis világ
érzelmek, fájdalmak nélküli, örömtelen
csak az a dal ilyen
amit a kitömött fülemüle
énekel a madárijesztőnek

(Cseke Gábor fordítása)

Vasile Romanciuc, ez a moldáviai költő tőlünk teljesen függetlenül is jól megérez valamit erről a világról.

Énnekem nem kell félnem, hogy számonkérik-e, amit most leírok, mert nemsokára elmegyek innen, nem lesz kitől számonkérni semmit. Ezért vagyok ennyire bátor. Egyszerűen disszidálok. Nyugalmasabb helyre költözöm. Le, a földbe, ahol általában minden rendben van. Ha fiatalabb volnék, akkor félnék. Mert bárki bármit számonkérhet bárkitől ezután is. Apám mondta volt, hogy a történelmet messziről meg lehet ismerni a járásáról. Ahogyan eddig jött, bicegve, úgy megy tovább ezután is, bicegve.

Ami a kommunista diktatúrát, és a nyerskapitalizmust illeti: miért ne lehetne őket egy lapon emlegetni? Mindkettő nyers. Az egyik kabátot levetettük, mert szorított. Amit felvettünk, az is szorít. Egyik így, a másik úgy. Ha politizálni szeretsz, ne engem kérdezzél, hanem egy politológust. Elegen vannak. Maholnap több a politológus, mint a suszter, vagy az asztalos. A volt szocialista országok marxista katedráiról a kommunizmus szószólói szinte valamennyien beálltak politológusnak. Úgy látszik, ez jó mesterség. Most a szupermarketek szószólói. Hogy oly egyszerűen fogalmazzam meg ezt a világot, amiképpen kérdésedben magad fogalmaztad meg.  Ezek a politológusok kisomfordáltak az “ Aprozár”-ból, most épp egy nikkelezett szupermarket-szekeret tolnak maguk előtt egy légkondicionált, bekamerázott tájban. Fényes szilvát és banánt válogatnak és jól érzik magukat. Egyetlen életcéljuk, hogy jól érezzék magukat. Constantin Noica, ez a szerencsétlen, zseniális román filozófus sem tudott mélyen elgondolkodni a világ dolgairól. A fonnyadt és sáros szilvák felől közelítette meg az emberi élet értelmét, mikor azt mondja : „Tudom, hogy az élet gazdag. Sokkal több, mint amire szükségünk van. Mily boldogan tudnék élni kevesebbel is… E gondolatok forrása a „kevesebb” igénye. Eszembe jutott másoktól is megtudakolni: mennyi életre van szükségük? De a kérdések mit sem érnek. Meglepő és mégis érthető tény, hogy az emberek nem tudják, mit kezdjenek a gazdagsággal. Észrevették-e, hogy a betegek, a szegény emberek, a kurta életűek és a kevés életesélyűek tudják, hogy mit akarnak?”

Különben nem „mérhetetlen” az én elkeseredettségem. Jól érzem magam, ameddig egy csöndes zugot találok, ahol nem zavarnak a kor csörömpölései.

Nem politizálni van kedvem, meglep viszont, hogy el lehet felejteni a „hőn szeretett” jelzőket, hogy Marosvásárhelyt kényszerből ”Tirgu Mures”-nak írta a lapod… emlékszel még ilyen szavakra, hogy „pártkongresszus”, „cenzúra”? A verset különben köszönöm, mégha nem is értek egyet a szerzővel…

Persze, azokat a jelzőket nem lehet elfelejteni. Főleg mi nem tudjuk elfelejteni, mert abban a korban éltünk. De a mai fiataloknak ezek nem mondanak semmit. Pártkongresszus… Na, abból pedig ma is van elég ! Annyi a párt, mint a rostalika. Hogy milyen volt az a régi párt és milyenek az újak, azzal hadd foglalkozzanak a politológusok. Amint már mondtam. Az egyszerű embert más dolgok foglalkoztatják, nem a letűnt rendszerek elemzése. Ebből megélni nem tud. Én pedig az egyszerű emberek felől szoktam nézni a világot. Akkor is onnan néztem, amikor kihúzta némely mondatunkat az a régi cenzúra. Még azt is tudtuk, ki húzza ki, s miért. Volt arca annak a cenzúrának. Sőt ! Előre tudtuk, mit fog kihúzni és miért. Nyílt kártyákkal játszott. Megmondta, mit szabad és mit nem szabad. Nem rejtőzött el, szándékát nem titkolta. Azzal nem lehetett vitatkozni. Pont a diktatúrából következett az a cenzúra. Hogy nem szerettük azt a diktatúrát cenzúrájával együtt, az világos, ezen nincs mit vitázni.

Egy helységnevet miképpen írtak akkor és most, azon ma is sok vita folyik a világban. Elég, ha belenézel egy újságba.

Hogy a verssel nem értesz egyet, az nem baj. Én sem értettem egyet azzal, hogy „Akasszátok föl a királyokat ! ”

A cenzúrára visszatérve, ide mellékelem egy kis fogalmazásomat, hogy helyet és időt takarítsunk meg :

Hallgatom a rádiót, s hirtelen a világ legbutább gyereke jut eszembe: Imruska. Karinthy bájos humoreszkjének Imruskája.  Aki a Cinike név hallatán megkérdezi anyjától: – Én Cinike vagyok? Aki miután felmászik egy kis dombra, ugyancsak megkérdi az anyjától: – Most fönt vagyok? Ő jut eszembe bizony, a világ legbutább gyereke, míg hallgatom a rádiót. Mert épp beszél valaki a rádióban. Nem akárki beszél, hanem csakugyan valaki, nagy betűkkel írva.

Ez a csakugyan valaki nem más, mint egy újság új tulajdonosa. Laptulajdonos. Arról beszél, hogy milyen nagy vívmánya társadalmunknak a cenzúra eltörlése. Hogy ma olyan dolgokat lehet megírni, amiről eleddig nem is álmodhatott az emberiség. Lehet szidni például a kormányt, ha valakinek éppen kedve van szidni a kormányt, le lehet rántani a leplet, akin van lepel, ha kedvünk szottyan lepellerántáshoz, szóval ilyesmiket ecsetelgetett a tulajdonos. Hanem amikor a halk szavú interjúkészítő megkérdezte tőle, mi történik akkor, ha mondjuk egy újságíró leleplez valakit a lapjában, aki épp az ő újságjában szokott nagy összegek fejében hirdetni, s így jelentős anyagi kár éri a tulajdonost, akkor is megjelenhet-e az a bizonyos leleplező írás, hirtelen más irányt vett a sajtószbadságról szóló tulajdonosi magyarázat. Íme az irány: ez speciális kérdés. Távol áll tőle bármiféle cenzúra bevezetése. Isten ments! Csupán arról van szó, hogy vannak esetek, amikor vigyázni kell, nehogy valaki önfejűleg fecsegjen, vagyis leírja, amit hallott és látott. Az ilyen speciális eseteket egy bizottság elemzi a szerkesztőségben, ez a bizottság lehet egyetlen egy jószemű ember, vagy mondjuk kettő, de semmi esetre sem beszélhetünk cenzúráról. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy nem szabad hitelt adni még annak a fényképnek sem, amit maga az újságíró készített egy helyszínen, azt előzőleg jó, ha megnézi ez a bizottság. Mert ez a bizottság jól képzett emberekből áll, okos emberekből, akik tudják, mi a jó, az igaz, mi a rossz, a hazug. Mindenki más nagyon buta. Akárcsak Imruska. Szóval, ha egy eseményről egy szemtanú valamit el akar mondani az újságban, előbb egy bizottság megvizsgálja, jól látta-e, amit látott, jól hallotta-e, amit hallott. De nehogy ez a tanú cenzúrára gondoljon, Isten ments! Gondoljon inkább arra, hogy ő valójában buta. Nagyon buta. Mint Imruska. És amikor belép a bizottság ajtaján, először is kérdezze meg: – Én most itt vagyok? Mindenki kérdezze meg, hogy hol van. A bizottságtól. Hogy megtudja, hol van. És azt is, hogy őt miképpen hívják. A bizottság jobban tudja. A bizottság mindent jobban tud. Akkor is, ha az a bizottság nem más, mint egyetlen egy, de jószemű ember. Vagy mondjuk, kettő…

Még mielőtt a cenzúrát végleg békén hagynánk, megkérdem: nem féltél te azokban az időkben – a cenzoroktól, a szekuritátétól, attól, hogy az utcán „véletlen” leütnek azért, amit írtál, mondtál, gondoltál? Hogy bevisznek, vernek?

A legnagyobb bajban 56-ban voltam. A Bolyai Egyetemen. Október-novemberben. Minden szakról beválasztottak valakit a Diákbizottságba. Én az orosz szakon jártam, onnan engem választottak be. Tizenhatan voltunk . Amikor Pesten kitörtek az „események”, megalakult Kolozsváron a Forradalmi Diákbizottság. A hattagú. Ennek is tagja voltam. Várhegyi István volt a vezetőnk. Ő állította össze azt a programot, amelynek alapján Páskándi Gézát, s több társát letartóztatták, s be is zárták. Ezt én is aláírtam. Október utolsó napján gyűléseztünk, hogy mi legyen tovább. Én ezen a gyűlésen elővettem a zsebemből anyám levelét, melyben azt írta, hogy halottak napjára vigyek haza egy bőrönd gyertyát, mert nincs a faluban gyertya világításra. November elsején Siménfalván voltam a bőrönd gyertyával, társaim pedig este kimentek a Házsongárdba. Koszorúztak és szavaltak. A szekuritátésok azokat vették célba, akik ott voltak a Házsongárdban és sorra letartóztatták őket. Én három nap múlva tértem vissza. Mondták a szobatársaim, hogy bőrkabátos emberek kerestek, de nagyon. Jól van, mondtam, majd megtalálnak engem is. És elmentünk sörözni.

Tófalvi Zoltán nemrég cikket közölt a Krónikában arról a hiteles Várhegyi-féle beadványról, amit a szekuritate irattárában talált meg. Abban kétszer is szerepel a nevem, hogy tagja voltam ennek a Forradalmi Bizottságnak. Mondtam is neki itt, a főtéren, te, Zoli, hogy van az, hogy te, aki egy szekérderéknyi könyvet írtál az akkori eseményekről, előadásokat tartasz Svédországban, Amerikában, egyszer sem kérdezted meg tőlem, miképpen menekültem meg ? Mert te ott sem voltál, de én igen és még alá is írtam azt a beadványt. Túlságosan közel vagyunk egymáshoz, hogy még beszélgessünk is ketten erről a dologról ? Azt válaszolta  (nem egyszer !), sorra kerülök én is, nála minden be van tervezve. És megkeres. A mai napig nem keresett meg. Pedig szívesen elmondtam volna neki, hogy engem az anyám gyertyái mentettek meg a tömlectől, nem az ő dolgozatai.

Persze, hogy féltünk mindannyian 56 után is. Csakhogy én már be voltam oltva a félelem ellen. Ki sem ejtettük a családomban a főtitkár nevét. Elneveztük Bélaúrnak. Azóta is úgy említjük, ha említjük egyáltalán. Aztán szerencsém volt azzal is, hogy a szemközti tömbházban lakott Ica. Ez az Ica homoródalmási leány volt, s osztálytársam a székelykeresztúri gimnáziumban. Szép leány volt ez az Ica ! És jó volt a lelke is. A férje nagyon nagy szekus tiszt volt, Márton volt a neve. Egyszer azt mondta nekem ez az Ica, hogy a férje, Marci föltétlenül szeretne velem elbeszélgetni, mert hozzánk olyan gyanús emberek járnak, mégpedig sűrűn, mint például Bajor Andor, Páskándi, Szilágyi Domi, satöbbi. Ezek valósággal ott laktak nálunk bizonyos időközökben. És kitűztünk egy délutánt a beszélgetésre. A Transzilvánia étteremben sört ittunk Marcival. Jó sokat. És beszélgettünk sok semmiségről. A végén azt mondta, ha társaságban vagyok, ne politizáljak.  Mondtam, én nem is szoktam, mert apámék sem szerettek politizálni. Sok egyéb dolgunk volt az állatok, s a föld körül. Erre azt mondta ez a Marci, hogy én már rég politizálok. 56 óta. Ők tudják. Hogy ők azt is tudják, amit én nem tudok. Főleg, ha iszunk valahol, beszéljünk a nőkről, vagy valami hülyeségről, mert hülyeség is van elég, nem csak politika. És azt is mondta, hogy a lakásunk be van hálózva felvevőkkel. És azt is tudja, hogy ezt a nálam lakó barátaim is tudják. Ezért beszélnek félszavakkal és érthetetlen szavakkal. De akik lehallgatnak, azok meg tudják fejteni a mi beszélgetéseink lényegét. Mert ők erre ki vannak képezve.

Egyszer úgy adódott, hogy Sütő főszerkesztőt akart csinálni maga helyett az Új Életnél. Elkérte Bukarestből a doszáromat, hogy beindítsa a kinevezésemet. Amikor elolvasta, elhívott horgászni a bándi tavakhoz. Azt mondta nekem, Frici úr, belőled soha nem lehet semmi. Nem hogy főszerkesztő. Csöndben kell ülni egy darabig. Ha megbolygatjuk a boglyát, előjön a sok egér. A dosszié volt a boglya, s a sok egér az én sok politikai hitványságom. Mondtam Sütőnek, te Andris, hát én tudtommal nem követtem el semmi rosszat. Azt válaszolta, azt a papírok jobban tudják.

A rendszer megfordult, de az én papírjaim ettől nem lettek jobbak. Kineveztek másokat. A Markó-regényben benne van a nevem mellett, hogy arra a semmi kis riporteri posztra is nagyon várakozik valaki. Hátha disszidálnék már egyszer valahová…

És csakugyan, el is mentem egyszer egészen Traiskirchenig. Be, a táborba. Aztán eljöttem haza. Azóta csak a nőkről beszélgetek, s hülyeségekkel foglalkozom. Mint például most.

Hát ha azokra a félemetes időkre ilyen szép anekdotát mondtál, lépjünk egyet – vissza: a félelem előtti időkre. Vagyis kezdjük el mondani az életed. Az elejéről, úgy értem. Siménfalvát emlegetted. Amikor még nem vitte el a víz…

Sajnos, az a helyzet, hogy erre koromnál fogva már nincs időm. Mármint az életem elmondására. Főleg Siménfalvára. De nincs veszve semmi, mert a Gocsovszkyné-című sorozatban épp azzal foglalkozom a blogomban. A régi faluval. A magam módján.  Úgy vagyok, hogy nem tudok „könyvben” gondolkodni. Csak firkálgatok a fiókomnak. Ha nagyképű lennék, most azt mondanám, az utókornak írok. Nem a mai olvasónak. De nem akarok nagyképű lenni. Tele van a világ  nagyképű emberekkel. Van, aki megír egy könyvet és utána megírja a másikat. Valószínűleg azért, mert amit már megírt, az nem volt jó.

Inkább csak az érdekel, hogy érzed: mennyiben határozta meg a szülőfalu azt, milyen lettél. Azt írod valahol, a ti utcátokba azt járt, akinek volt dolga. Akinek „van dolga”, van ebben valami „falusi” komolyság. Nos, hatott ez rád például?

Azt nem tudom, van-e falusi komolyság, vagy csak városi komolyság van. Azt viszont otthon tanultam meg, hogy ahol dolga nincs az embernek, oda nincs amiért menni. Hacsak nem kíváncsiságból. De a tapasztalat azt mutatja, a kíváncsiságból is lehet dolgot csinálni. És azt is csinál, akinek van reá ideje. S módja. Ez volt a kérdésed vége. Az eleje pedig az, hogy amilyen lettem, ahhoz van-e köze a falumnak. Biztosan van. Mert számomra a falum a legbiztosabb támpont volt mindég. Most is oda megyek haza. Ha azt mondom valahol, hogy megyek haza. Hazája sok lehet az embernek, de haza csak oda szokott menni, ahol született, vagy felnőtt valamennyire. Énnekem mindenem ott van a falumban, pedig ott már nincs szinte semmim. Anyámon kívül, persze. Na, van még egy tyúk is. Egy francia származású tyúk. Eléggé öreg már szegény. Ez a francia tyúk meg se rebben, ha valaki meg akarja fogni. Nem ismeri a félelmet. Senki, soha nem rúgott belé, legföntebb elhessentette, ne járkáljon be a házba. Jó tapasztalatai vannak ennek a mi francia tyúkunknak a világról. Hogy félni is kell valamitől, azt még nem vette észre. Bár a népeknek is hasonló tapasztalatai lennének.

Említettem, hogy nekem a falum a legbiztosabb támpontom. A hatalmas országok támaszpontokat építenek maguknak. Mert hatalmuk van. Énnekem a házunktáján van hatalmam, ott is található az én magánjellegű, békés támaszpontom. Ezt egyszer így fogalmaztam volt meg : Fix pont. Annak a bizonyos tudós férfiúnak, aki valahogy így szólott egyszer : adjatok egy fix pontot és kimozdítom sarkaiból a földet, esze ágában sem volt a föld elmozdítása. Ezt a példát csupán azért hozta föl, hogy valamiképpen érzékeltesse, mennyire fontos a fix pont, a bizonyos hely, a bizonyosság. Nem akarok én most semmiféle tudományos dologba keveredni, csupán az a helyzet, hogy itthon vagyok a falumban, pontosabban a házunk udvarán, este van, süt a hold, és csillagos az ég és apám is itt áll mellettem, nézi az eget, mint minden este, ha csillagos az ég, és ebben a végtelen nagy csöndességben csak azt érzem, hogy itt vagyok a világmindenségben, a természet tenyerén, ahol az ember kénytelen tűnődéssel foglalkozni. Legalábbis erre kényszerít a világmindenség hangulata ezen a csillagos, csöndes estén. Ha máson nem jár az ember esze, jár az időjáráson. Apám a jövő heti jóslatát már meg is fogalmazta. Kilolvasta a hold állásából, a csillagok fényességéből. A Göncölszekér rúdjának irányából pedig most akar valami fölöttébb fontos eseményt kifundálni. Mondom neki, még szerencse, hogy van egy fix pont, mármint a Sarkcsillag, amihez mindent viszonyítani lehet. Azt mondja apám, a Sarkcsillagra csak akkor van szükség, ha nem a saját udvaráról nézi az eget az ember. Sőt, ez a fix pont is gyarló, mert eléje felhő is kerülhet, s ha már egy fix pontot nem mindig lát az ember, akkor az a fix pont is bizonytalan a tájékozódásban. A mi udvarunkon viszont fix pontnak számít a csűr sarka, a kupáscserép, a kémény, s a kútágas is. A favágótőkéről pedig egyetlen pillantással megállapítható az égbolt minden változása, még a felhők járása is.

Sokféle dolgot mesélt apám az itthoni fix pontokról. Azt a bizonyos tudós embert is említette, de az én eszem már másfelé járt, megszökött a tudományos természetből, és átment az emberi természetbe. Fix pontokat keresett ebben az emberi természetben. Olyan pontokat, amiken el lehet igazodni. Akkor is, ha éppen felhős a társadalmi égbolt. Most pedig azt hiszem, fix pont minden ember, aki ott van, ahol az ő helye van.

Húsz évig meg tudtam állani, hogy ne írjak. Csupán néhány semmiséget. Az nagy idő ! Az írást nem tartom fontosnak, mint például egy nemrég nyugdíjba vonult ismerősöm, aki azt írta, hogy legfontosabb számára az írás. És nem látom az írásait. Csak reflektál valamire. Hogy korszerűen fogalmazzak. Reflektál. De hát az nem írás. Legalábbis nem a szépírók gyönyörű szokása. Én, ha írok is valamit, játéknak tekintem, amit csinálok. Szeretem, ahogyan a szavak összeszoknak egy mondatban, s kijő valami abból a mondatból. Valami kis, halovány hangulat. Egy apró semmiség, egy árnyalat. Egy imbolygó, szellem-illat. A jó irodalom nem könyvekben, hanem mondatokban lakik.

Sokan meg szeretnék váltani az emberiséget az írás által. De az emberiség nem akar megváltódni. Ezt határozottan közölte velem az emberiség és én ehhez tartom magam. Ha már itt tartok a válaszommal, elárulom neked, írtam egy harminchat kötetes tanulmányt az írás, illetve az irodalom jelentőségéről. Persze, néhány sorba tömörítettem ezt a rengeteg könyvet, mert takarékosságra neveltek volt otthon a szüleim. Ide is tudom másolni azt a néhány sort, hogy lássad a vaskos tanulmányomat . Az a címe, hogy Az irodalomról. „Vékony könyvekben is lehetnek fölemelő gondolatok. Leghasznosabbak mégis a vastag könyvek. Különösen nyaki spondilózisban. Párna alá téve. Ezek sokkal fölemelőbbek.” Magamtól idéztem, nem vettem át senkitől. Ezért pontos az idézet.

Most erre azt is mondhatnád, azért írtam le ezt a kiadós tanulmányt így, egy tinktura-cseppben, mert én képtelen vagyok vastag könyveket írni. És neked ebben igazad is lenne. Mert csakugyan nem tudok. És nem is akarok. Ha tőlem függene a világirodalom sorsa, s megtehetném, akkor erkölcsi szabályt iktatnék be az írók illemtan-könyvébe. Ez az előírás kimondaná, hogy csak az lehet író, aki a gondolatait, érzéseit kizárólag kőbe, vagy fába vésve teheti közzé. Sajátkezűleg vésve. Akkor bizonyára kevesebb túlbeszélt, semmitmondó könyv születne. Megtelnének a terek, udvarok és házak kőszilánkkal, forgáccsal. El lehetne adni minden vésőt és kalapácsot, mert roppant nagyravágyó az író.

Nem lenne megvalósíthatatlan az ötletem. Mert a rómaiak, amikor nagyon megúnták a nők fityegő, zörgő, villogó ékszereit, amelyekkel túlságosan telerakták ruháikat, hiába harcoltak ama divat ellen. Kitaláltak egy egyszerű, ártatlan közleményt. Ebben az volt leírva, hogy tisztességes nő nem visel kirívó ékszreket. Kivéve, ha céda helyek látogatására indul. Olyankor viselhet, amit akar. És bizony, foganatja volt e közleménynek. Kevesen hordtak cifraságot magukon már másnaptól fogva.

Kissé csalódott vagyok, meg kell mondanom. A Gocsovszkynéban azt írod, hogy az a különös sorsú asszony az igazságot kereste egész életében. Úgy vettem, hogy mint ahogy Flaubert Bovaryné volt, te is azonosítod magad ezzel a sorssal. Egészen konkrétan, hogy azért írsz, hogy az igazságot kimondjad. Még pontosabban: azért élsz, ahogy élsz, mert igaznak lenni jó, s ha már írónak lenned küldetés, miért ne lenne az, akkor azért is írsz… Most meg szavakat állítasz egymás mellé, tudtam meg, legalábbis azt állítod…

Egyet csavarintottál az én életemen. Énnekem nincs írói küldetésem. Játékból írok, ha írok. Nem hiszek az irodalom küldetésében sem. Mert nem lett jobb az emberiség az irodalom által. Csupán kifinomultabban lett ravasz és számító. Mert az olvasott ember még idézeteket is fel tud hozni az ő hitványságára, ha úgy adódik. Ennyi az előnye azokkal szemben, akik nem sokat olvastak életükben. Igaznak lenni jó, ez igaz, de nem kifizetődő. Az író azt szereti, hogy kifizetődő legyen. Mondjuk a hírnév által. Mert nincs hiúbb ember a földön az írónál.

Egyszer Nagy László itt volt Bálványoson, ahová meghívták őt az itteni írók. Engem Sütő kért meg, hogy elvigyem oda, de este kiderült, minden ágy foglalt. Nagy Laci meghívott, aludjak abban a szobában, ahol ő, mert ott üres az egyik ágy. Reggelig beszélgettünk az irodalomról, egyetlen percet sem aludtunk. Épp azt fejtette ki, hogy semmivel sem lett jobb az ember az irodalom által. Ezernyi példával támasztotta alá állítását, mely szerint az egyszerű emberek, az irodalmon kivüliek sokszor emberebbek, mint a kikupálódottak. Nincs meg bennük a vélt tudásuk gőgje és fölénysége. Bölcsek és szerények az egyszerű emberek. Én erre azt mondtam, valószínűleg azért, mert az egyszerű emberek a saját életüket élik, nem a regényhősök komplikált életét. Sorsuk nincs sokféle sorsból összegyúrva, mint amiképpen sok kitalált módszerrel a szakácsok a tésztát összegyúrják, s nem lehet tudni, mit eszik az ember. Ezt a példámat Laci nagyra értékelte, büszke is voltam rá sokáig. Még most is az vagyok.

Most túlzok egy kicsit, hogy érthetőbb legyen. Mert ismerek jó írásokat. De azok az írások épp egyszerűségüknél és finomságuknál fogva jó írások. Léleknek tetszőek. Nem mutatványok.

Persze, hogy szavakat rak egymás mellé az író. De, hogy miképpen rakja össze azokat a szavakat, azon múlik minden. A művészet ott van, az összerakásban. És játékból is lehet valamit szépen összerakni, nem kell küldetéstudat hozzá.

Különös, amit írsz. Hogy ennyire elértéktelenedett a szó… Hát nem olvastunk még a sorok között is? Nem harcoltunk minden szóért? Elfelejtettük, hogy sírtak a tatárok Dobrudzsában, amikor Domokos Géza elvitte hozzájuk a tatár antológiát? Nem egyenesedett ki „görnyültségéből” egy egész kisebbség, amikor az általad gyakran emlegetett Sütő megírta az „Anyám…”-ot?

Egészen másról beszélek én. Nem a szó értéktelenedett el. Még a sorok között való olvasás se értéktelenedett el. Én a szépírásról beszélek. Az nem a szépírás kategóriájába tartozik, hogy mit vitt Domokos Géza Dobrudzsába. És az sem tartozik oda, hogy ki mennyit harcolt minden szóért. Nem eme szép cselekedetektől lesz jó egy írás. Valamely nemes ügyért harcolhat bárki. A rücsi impegát, s egy kéményseprő is. Vagy a politikus. A közember. A katona. Föl lehet vonulni egy jó ügyért. Ki lehet állani pódiumokra. Zászlókat lehet lobogtatni. Gyűléseket, konferenciákat lehet összehívni, ha van kivel. Vagy harcolni lehet, mert előfordul az is.

Sütőt említetted. Nem azért jó szépíró Sütő, mert kiverték a szemét. Még attól sem, hogy egy nemzetiség sorsát, keservét megírta abban a könyvben, amit említettél. Attól jó szépíró Sütő, mert ilyen mondatokat tudott leírni : „Európa takarója alatt  mindig is lábtól aludtunk.”  Ez már szépirodalom. Mert kép. Művészi kép. Nem azt írja, hogy mellőzöttek voltunk mi Európában. Vagy, hogy elnyomtak bennünket. Ilyesmit leírhat egy kérvényező is. Egy jó író másképpen ragasztja össze a szavakat. Úgy, hogy kép lesz belőlük. Én csakis erről beszélek.

Aki úgy harcol egy nemes ügyért, hogy le is írja gondolatait, jól teszi. Minél igazabbul írja le, annál jobban teszi. De attól még nem lesz jó író belőle, mert nemes ügyért áll ki az írásával a porondra. Attól egy tiszteletre méltó közéleti ember lesz belőle. Mondjuk, emberjogi aktivista. S az sem kicsiny cselekedet. Azt nem szabad lebecsülni. A jó író olyan képet tár elénk az ő szavaival, amelyeket olvasván valósággal megdöbben az ember. Nem csupán igazat ad neki. És ha ezt a képet arra használja föl, hogy nemes ügyet szolgáljon véle, akkor még nagyobb író. Ez különösen nálunk fontos, ahol többféle kisebbségi sorsproblémák vannak.  Ahol ezeket a bajokat főképpen az írók vállalják magukra. Érzékenységüknek köszönhetően.

Én erről beszélek : a művészi képet szavakból összerakni képes emberről. Ő az író. Sajnos, manapság azt is írónak nevezik, aki fölsorolja, osztályozza az írástudókat. Oda is szokták írni a nevük után, hogy író. Különben senki nem figyelne reájuk.

Kérdésedben az van, hogy különös, amit írok. Mi a különös abban, ha valaki úgy gondolkodik valamiről, amiképpen gondolkodik ? Ha egyformán gondolkodnánk, kérdést sem tennénk fel egymásnak, mert tudnók a választ.

Rendben. Tudjuk most már, mi az író. Mi vagy te? Hova sorolod magad? Újságíró, költő, prózaíró? Naplóíró – létezik egy blogod, ugye…

Amikor a Káféban megjelent a Pótkötet, azt sokáig nézegettem. Hogy mit keresek benne. És írtam Cseke Gábor barátomnak egy ideges levelet. Azt most ide is teszem :

Pót

Gáborom, én hajnalonkint általában ideges vagyok. Most is. Az imént kávét főztem a paniti parkettlerakóknak, akik ma folytatni akarják a padláson tegnap megkezdett lerakást. Épp a kávéjukból iszom, míg várom őket, közben olvasom a mai bejegyzésedet, a hatodik Ivánt. Az jár eszemben, amiről tegnap ezekkel a kemény fiúkkal beszélgettünk. Mert ők már jobban ismerik az odaáti világot, mint a saját falujukat. Mindenütt dolgoztak már. Elmondta az egyik, név szerint Emil, hogy mindig furcsa embereknél dolgozott Győrtől elkezdve Szolnokig. Szerinte az ottaniak amolyan pót-emberek, pontosabban: táposak. Kérdem, te, Emil, a pótembert értem, én is pótkötetes költő lennék a dokumentumok szerint, de a táposságról nem hallottam. Azt mondja ez az Emil: hát olyanok, akik tápszereken élnek. Mindenük táp. Müzlisek. A fejükben sincsenek valódi dolgok, ott is csak tápság van. Nem dolgoznak a fejesek sehol, de mégis van három-négy munkahelyük, futkároznak erre-arra, közben mi építjük nekik a családi, kertes házaikat a legszebb helyeken. Panaszkodnak, hogy nincs pénzük, mert nincs munkahelyük, mégis tele vannak pénzzel és megrendeléssel és kényességgel. Szóval olyan tápos az egész világ odaát. Aztán megkérdi, mi az, hogy maga pótkötetes költő? Maga is tápos ? Mondom, az olyan, hogy az igazi költők nem vesznek bé maguk közé, mert ők az igaziak, én csak mellékesen írok verseket, ha írok, csak úgy, mintha szivaroznék. És azt is mondtam ( pedig nem tartozik őreá,) hogy holnaptól megpróbálok kilépni ebből a pótságból, müzliségből, egyszerűen kijelentkezem onnan.

Most épp ezen fáradozom, ezzel a levéllel. Valahogy ki szeretnék kerülni onnan, ahová be sem férek. Mi keresnivalóm van nékem ebben a pótságban ? Annyi a költő mindenfelé, hogy számontartani is nehéz őket. Meglesznek valahogyan nélkülem is. Nem szeretnék az én koromban „lehetséges szerző” lenni. Nevetséges és megalázó. Ha valaki nem igazi költő, akkor ne legyen költő, s kész. Régen pótkávét, cikóriakávét főzött anyám, azt sem szerettem. Inkább ne is főzzön. Te, Gabi, hogyan lehet onnan kijelentkezni ? Dobjál ki, ha lehet, mintha ott sem lettem volna. Én senkit se akarok lebecsülni, értékelni, de csakugyan fészkelődöm lelkileg ebben a fiatal társaságban. Az embernek, ha van bőr az ábrázatán, akkor nyolcvan felé már ne legyen fiatal költő. Legyen inkább egy nagy semmi. S ha verseket ír, írja magának, s olvassa őket, a maga baja. Ezek az én mai, reggeli, ideges gondolataim. Pótköltői mivoltomról szeretnék szépen, észrevétlenül, csöndben, pironkodva, mindenbe beletörődve lemondani.

Barátsággal üdvözöllek,

frici.

Gábor barátom erre azonnal válaszolt, levelét engedélye nélkül nem teszem ide, de az van benne, hogy a kidobásom félmásodpercbe kerül, de gondoljam meg, mert akkor az lesz a baj, hogy kivett onnan engem, aludjak még egyet erre, ő most különben is elutazik Pestre, s majd szóljak, miképpen döntöttem.

Aztán válaszoltam én is neki. Mégpedig azt, hogy csináljon amit akar… Azért volt még más is az én válaszomban. Például egy ilyen kis apróság :

Megittuk a kávéinkat, le is csöndesültem, nem tépek föl utcaköveket. Tégy mindent belátásod szerint. Mindössze annyi történt, hogy hajnalban körülnéztem, mármint befelé tekintve, hogy lám, ki vagyok én… Hát egy kis Pót vagyok. Pótabb a nagyobb Pótoknál. És nem csak ezt vettem a fejembe. Azt is, hogy valójában nincs is irodalmunk. Ami van, az a világirodalom pótkötetébe való. Ha egyáltalán beléteszik oda. Mégis, rengetegen írnak, nem lehet tudni, miért.

Ez a helyzet, Tamás. Ez az igazság. Ez a Gocsovszkyné is megmondta, legfontosabb az igazság.

Van az a blogom. Na, az olyan, mintha az én kis vrágoskertem lenne. Mint a mamáé, a ház előtt. Azt a blogot művelgetem. Előfordul, hogy valaki valamilyen furcsa meggondolásból onnan kivesz egy kis jegyzetet, verset, s beléteszi az újságjába. Én nem küldök írást a kapun kívülre. Ha nem kéri azt valaki. Ez a  Bölöni Domi a múltkorjában azt írta nekem, te, Frici, add nekem azt a verset. Nekiadtam. Ilyenek az én örömeim. Akárhogy is nézzük, egy olvasóm bizonyosan van. Lehet, hogy kettő.

Megint jó. Kérdésem azok után, hogy megtudtam, a küldetéstudattól – mint Jónás – menekülsz, s ahhoz képest még „pótírónak” is elég hiú vagy, hogyan indultál el mégis ezen az úton? Miért nem Siménfalván forgattad a kaszát, miért a betűt választottad?

Először is : nem menekülök semmi elől. Csupán az unalmas embereket kerülöm el, amennyire lehet.

Mindenki hiú. Van, aki a tükörben gyönyörködik magában, van, aki a lovát, vagy az autóját csodálja. Legtöbben mégis saját magukat csodálják. Én is. Talán azért, mert belőlem is csak egy van.

Nem indultam el semmiféle úton. Sorsom dobált erre-arra, mint tengervíz az eldobott pezsgősdugót.

Székelykeresztúron jártam iskolába. Az unitárius gimnáziumba. Ez abból is kiviláglik, hogy írtam egy verset ehhez az iskolához. Negyven éve, hogy  még mindig elmondják valahol azt a verset. Országszerte, világszerte. Ez az én legismertebb versem. Kicsengetések, évfordulók alkalmával. Most éppen egy Buzogány nevezetű úriember kérte beleegyezésemet ahhoz, hogy ezt a verset alkalomhoz illő módon mutathassa be a mostani évfordulós ünnepségeken. Ő ugyanis a szép betűk írásával foglalkozik Pesten. Íme, a vers :

Tisztesség adassék

Sorok a székelykeresztúri iskolához

Úgy nőttünk fel itt, észrevétlen:
nem volt egy fuvintás
piramis körülöttünk, se tenger,
se márvány obeliszk,
és hajót nem láttunk soha, se nagy hidakat,
és nem jutott nekünk
egy marék sivatag,
arasznyi oázis, pálma,
a megváltott világ, jaj,
messzi volt tőlünk,
fagyos szelekkel söpört
köves útjainkon
csak rozsdás pléhkrisztusok
zörögtek, s kéz nem kötött
babért senkinek.
Úgy nőttünk fel itt,
észrevétlen,
kik jöttünk gyalog egy hajnalon,
hallgatagon a Rez felől,
Firtos felől,
kiket apáink hoztak
meszesszekéren döcögve
holdvilágos éjjel,
úgy nőttünk fel itt,
hogy piramist rakni tanultunk
lóúsztató székely legények
virtusából,
s hűségből obeliszket,
hogy tisztesség adassék őseinknek,
és kemény hidakat vertünk barátságból
és elküldtük első szerelmek papírhajóit,
és lett oáziusunk az iskola,
ahonnan világmegváltó hittel
indultunk el minden júniusban
fagyos szelekkel söpört
új utak felé és nem tudjuk még,
babérral térünk-e meg,
de visszatérünk,
hogy mindenért tisztesség adassék.

Se tanítóim, se szüleim soha nem szóltak bele a dolgaimba. Harmadéves voltam Kolozsváron, egyszer megkérdezte apám, hogy mégis, milyen pályán vagyok… Valami olyasmit válaszoltam soha sem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna.

Nem tudom, miért kezdtem írogatni erre-arra. Az ötvenes évek vége felé az Utunk Szemle rovatába írtam egyet s mást. Verseket már jóval azelőtt. Sokat fordítottam oroszból. Főleg Jeszenyint. Egyszer Kolozsváron megkeresett Domokos Géza, azt mondta, menjek hozzá, az Ifjúmunkáshoz, az egyetemet pedig folytathatom úgy is, mint Lazics, magánúton. Mondtam neki, el szeretném azt végezni rendesen, ezeket a magánúti dolgokat nem szeretem. Megegyeztünk abban, hogy amint végzek, azonnal fölvesz. Végeztem. Fölhívott Bukarestbe. A nagy asztalán sokféle eleség várt reám, s még ital is. Ott, a Scinteia-házban. Elővett egy nagy paksamétát, s azt mondta, ebben a te dolgaid vannak. Most kapta kézhez a központtól, mialatt én úton voltam Bukarest felé. – Szomorú vagyok, te, Ferenc, nem jók a papírjaid. Annyira nem jók, hogy a te fölvételedről szó sem lehet. Valóságos osztályellenség vagy a papírok szerint, sőt, egyenesen ellenforradalmi ügyeid vannak. Azt tanácsolom, húzódj el valahová, egy félreeső faluba, ahol nem vagy szem előtt, hátha adnak egy tanári állást. Mondjuk, helyettesítsél valakit. Aztán várjuk,

hogy teljen az idő. Így kerültem Felsősófalvára. Onnan meg Bözödre. A következő esztendőben. Domokos Géza nem vállalt engem. A papírjaim miatt. Dali Sanyi vállalt.

Most fölteszem neked a kérdést : kit érdekel egyáltalán az én életrajzom ? Szerintem senkit. Az életen nagyobbik részét el is szeretném felejteni.

ELEKES FERENC 2010-es verseiből

http://elekesfrici.blogspot.com

Megnyomott imádság

Csak ezt a telet,
csak ezt az egy telet
bírjuk ki temetés nélkül,
mondja anyám,
apróság, amire kér most,
ne haljak meg tavaszig,
minden el van intézve,
mától fogva nem úgy imádkozik
értem, mint eddig,
halk sóhajtással,
hanem kiáll a lépcsőre naponta,
pont, amikor harangoznak,
megnyomott imádságot
küld a harangszóval,
föl az Úrhoz,
mert bizonyosan
neki is megnőttek az igényei,
azt küld mától fogva,
megnyomott imádságot,
a harangszóval,
csak ezt a telet,
csak ezt az egy telet
bírjam ki,
minden el van intézve.

Másfajta tövisek

Nem járom már a mezőket,
pedig nem születtem úrnak,
messziről elnézem őket,
másfajta tövisek szúrnak:

Nem járom már a mezőket,
kik hitéért parasztot vertek,
most szelídek, mint az őzek,
beálltak sorra presbiternek.

A rosszul letett pohár

Ketten maradtunk
a kórteremben, én,
s egy rosszul letett pohár,
kinek gazdáját elvitték örökre,
még a hét elején.

A rosszul letett pohár
intett, hogy ég velem,
leszédült a vasszekrényről,
s e  baljós mozdulattól
elért a félelem.

Gyárilag

Régen
az utcát, a parkot,
a tereket
úgy tervezték meg
gyárilag,
hogy jövet-menet
kalapját emelje valaki,
s a macskakövek közé
be volt iktatva, hogy, s mint
szolgál az egészséged,
kézcsók a kedves feleségednek,
átadom, persze,
így volt ez gyárilag megcsinálva,
s a háztetőkön a szélkakas
intett gyárilag, hogy merről
fúj a szél,
s ha vonatra szálltál,
szóltak gyárilag,
a lépcsőre szíveskedjél vigyázni,
fahéj illatú táskából
szedett ki néked jó híreket a postás,
gyárilag,
ez jutott eszembe most, hogy
rámszólt a hatóság, egy buszjegyért,
föltétlen
kell még neki
egy kép rólam,
és szürke életemről
két darab
fényes
másolat.

Interneten elérhető munkái

Elekes Ferenc Forrás-kötete a MEK-en (Városi veréb):

http://mek.oszk.hu/08000/08002

Elekes Ferenc legújabb verskötete a MEK-en (Jöttem hogy lássalak):

http://mek.oszk.hu/07700/07741

Prózakötetei a MEK-en:

Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat

Publicisztikai írások

http://mek.oszk.hu/07900/07969

Elekes Ferenc: Egy tekintet éghajlata

Kisregény

http://mek.oszk.hu/08000/08004

Elekes Ferenc: Elrajzolt angyalok

Bözödi napjaim

http://mek.oszk.hu/07800/07871

Elekes Ferenc: Hangyák útja

http://mek.oszk.hu/07600/07645

Bölöni Domokos: Paralénia

Elekes Frici akkor is úgy néz ki, ha semmi sincs nála, mintha egy hosszú léniával járná a várost, mérné, mi mennyi.

A helyzet főleg idegesíti. De nem beszél róla. Vannak, akik azt gondolják Elekesről, azért nem beszél, mert néma. Rágalmazói szerint süket is, az emberiséget szaggató fájásokra. Csak a saját léniája foglalkoztatja.

Az emberiség is úgy tesz, mintha léniával járna, néma volna, sőt süket. Az emberiség azt mérné fel a legszívesebben, hogy mi a helyzet, harmincnyolc-e, vagy csak huszonnyolc.

Lényegében mindegy az emberiségnek, hogy mennyi, így is, úgy is: csinálná tovább. Az emberiség szeret kávézni, cigizni, két szál füstölt kolbász lapul a farzsebében, hiába tiltja az orvos. Másik zsebéből dobozos sör lóg ki báván.

Minden pillanatban kétszer gyújt rá.

Ja, és a füle mögött mindig ott lötyög egy lapos ácsceruza.

Elekesnek a mellében dobog egy rongyos notesz. Abba dohogja belé, milyen szar a világ.

Nemrég csak annyit írt: Halál?

Az emberiség háta mögött brüsszeli jeltolmács. Válaszol Elekesnek: Perfekt.

Már tudja, hogy az egy vodka. Kivirul az arca, int a fejével, hogy jól van, s menne tovább harmincnyolccal vagy huszonnyolccal.

Ne má’, hogy megbeszélték. De a látszat hamis kártyákkal operál. A minap is, hogy találkoznak, int az emberiség: valamit szeretne. Üzen a jeltolmáccsal: Nemsokára meghalok.

Elekesnek kigyúl a melle: Én is.

Erre a jeltolmács mit mutat? – Hallottam, maga már meghalt egyszer.

Elekes: Meg.

Jeltolmács: Van-e kárpótlás a túlvilágon?

Elekes: Ott minden van.

Az emberiségnek sztyeppei bazsarózsa nyílik a cifferblattján.

Akkor jó. Máris megy tovább huszonyolccal vagy harmincnyolccal.

A léniájával.

Amelyik voltaképpen Elekesnél van. Ne lásd meg, mert megbánod. Frici jót sóz vele a fejedre, és akkor megszólalnak a gyárak szirénái, megkondulnak a harangok, feketén megvillan sok fontos ember, azt hinnéd, csakis és csakis ők tudják, mi a szép és mi a jó, és mik azok a rút tettek, amiket ők soha el nem követtek.

Ezek azok a faszik, akik egyszer kicsavarták Fricinek a kezéből a léniát, de megszúrta őket egy pakk szamártövissel, mire földre szegezett farokkal, gyászmenetben eloldalogtak.

A szirénák és harangok szava szervezett keretekbe tömöríti valamennyit. Temetnek és énekelnek, imádkoznak és temetnek. Az emberiség sápadtan várja, hogy őt is elparentálják, de mindég hátrább lesz parancsolva. Szeretne maga is beállni közéjük presbiternek, de kilökik a sorból.

Az úrasztaláról földre szédül a vacsorai kehely.

A presbiterek belevájják karmaikat a Frici rongyos mellébe, és kitépik onnan a noteszt.

Csak a plajbász a füle mögött.

Elő azt és a léniát. Húz vele egy dufla vonalat.

Ezüst füstcsík, Vásárhelyen körösztül – Siménfalvától Vancouverig.

Azt jelenti, hogy gémsz óver.

Ámmen.

Dancs Artur: EGY KÉP / Elekes Fricinek

Idefigyelj, Frici! Azt mondtam ugyan a minap, amikor óceánjáró gőzösökről, meg Amerikába vándorolt székelyekről esett szó, hogy adok neked egy képet, hogyha megfejted, milyen vadállattal találkoztam egyik esti sétámon a Fort Tryon Parkban. Megnézted, és nem találtad ki, mert azt mondtad, hogy a te faludban olyan nincs is, és hogy az ilyenekre szokás mondani odahaza, hogy vagy valami, vagy megyen valahova. Azóta is kutatom, mi lehet az, mert hogy nem mókus és nem is mosómedve, az hétszentség…

De nem bírok veled szigorú lenni, mert a barátom vagy, és annyi szépet mutattál már nekem – sőt jól le is fiataloztál nemrég. Ezért nyilván megillet Téged ez a kép, amit szeretni fogsz, tudom én.

Ha megnézed, balról középen egy tüskés nyelv nyúlik bele, az Manhattan, ahol a második utcában a kissármási szőke lánnyal hozott össze a sors abban a hangulatos kis italozóban, ahol reggel megcirógatott a nap. Mázlista vagy, mert ritkán jut el az ember oda, hogy Manhattanben süssön rá a kelő nap. De ez a kép éppen akkor készült, mikor kelt a nap. Ritkán jut el az ember oda is, hogy kora reggel magára ölelhesse az egész, napfényben zuhanyzó ébredező várost. De Neked kijárnak az eféle kiváltságok.

És csak hogy tudd: háttérben, mielőtt az Óceán barátom feloldódna a végtelenben, van egy cérnavékony kis csík kiszakadva a városból, mintha menni akarna… Nos, oda szokás kijárni honvágyni szükség esetén, hisz ott vagy legközelebb innen a faludhoz.

Kimegyek a napokban majd oda, hogy átkiáltsam a vizen, amit most ide azért mindenesetre leírok, hogy a jó Isten éltessen sokáig! Tulajdonképpen magamnak kívánom önző módon, hogy sok-sok történeteddel gyarapodhassak még reggelente, ha leülök cseppet kávézni a fotelbe az ablak mellé, mert amíg azok érkeznek, addig tudom, hogy jól vagy.

Szeretettel ölellek,

a nevijorki földid

Cseke Gábor: Egy csokor szürke rím Fricinek

(a hóbafulladt éjszaka…)

a hóbafulladt éjszaka oda
és kisimult a reggel homloka
mikor látta hogy az éj fekete
ugyan de patyolat az üzenete

(születtem volna indiánnak)

születtem volna indiánnak
akkor ma a csodámra járnak
rézbőrömet mutogatnám
sebeimet nyalogatnám
halálomat halogatnám

(valaha én is füstöltem…)

valaha én is füstöltem reggel-este
kezem mindegyre a cigit kereste

és pöfékeltem mint buzgó kémény a házon
ha hétköznap volt ha karácsony
csoda hogy nem fulladtam belé annyi füstbe
(igaz az ördög se fúl bele az üstbe…)

(foszforeszkáló lábnyomokban)

foszforeszkáló lábnyomokban
annyi megfejtetlen titok van
hogy ilyenkor legjobb félrenézni
minek a rejtélyeket tetézni

(a nagy hidegben páráll a folyó)

a nagy hidegben páráll a folyó
alatta jég útmentén hófogó
kerítés áll a tél tanácstalan
tűnjön-e végleg a földről el
vagy mégis jó ha néha van

Debreczeni Éva: Frici bácsi homlokára

Mondják, ma hetvenöt éves.
Remélem, e szám nem téves
S bár versem értéke kétes
Szívből jön, enyhén negédes
Frici bá’, ne vess meg érte
Csak egy sort nevess: s megérte.

Kicsi bizony régen voltam
Székre állni sose tudtam
Tériszonyos mivoltomban
Leestem én azon nyomban.

De e pár szál jól kivágott
Szemenszedett szóvirágot
Mint valami hóvirágot
Amit babér helyett gyorsan
Szégyenlősen, szépernősen,
Itt-ott talán balassisan
Petőfisen aranyosan
Fejed köré fontam-bontam
Megkapod tőlem pár sorban
Születésnapodra mostan.

Az idő csak jött és elment
Háromnegyed század eltelt
De nem mondhatod, hiába:
Bölcs vagy már te, mint a láma.

Szomorkás szavaid isszák
Barátok, szüzek, borisszák
Jozefiták, piaristák
Ismerős-idegen listák
Született internetisták.

Lehet hogy díjakat nem kaptál
S nem szól rólad sokszor fáma
De mi felköszöntünk máma.
Van, akit csak fia, lánya
Apja, anyja, unokája
Felesége, osztálytársa,
De téged, ki onlájn király

Ismer már az egész virály.
Ezért kerülsz oly helyzetbe
Hogy még sok-sok idegenke
Is katardál mikor blogod
Sorait falja s nem drogot.

Ki csak saját kínját bírja
Lantját bizton eldobhatja
Mondta már egyszer a költő –
S eltelt jó pár emberöltő.

Miközben máshol szörnyűség,
A te szavad gyönyörűség
Nemcsak igaz, nemcsak hűség,
Meleg nyár, frissítő hűsség.

Hátha jön majd olyan korszak
Mikor a szépen írt szókat
Nem nyirbálják, nem foszlatják
Szerzőjét nem húzzák-vonják
Nem kétségek közt koslatják
Milliókkal jutalmazzák.

Addig mi csak jószerében
Barátilag, kibertérben
Megköszönjük neked szépen
Hogy a lényed legjobb részét
Megosztottad velünk végképp.

Lelkünk sokszor felemelted
Kristállyá fényesítetted
Írásmagod elvetetted
Kikeletkor kikeltetted
Nem teremthet ennél szebbet
Ez a világ, s nemesebbet.

Neked most mit kívánhatnánk,
Barátaid, mit mondhatnánk:
Istentől ezért viszonzást
Fejedre mindig csak áldást
Sok szép percet, jó mulatást
Parnasszuson viszontlátást.

1. Cseke Gábor:
   2010. június 9. 06:08

   Végre, hogy a Káfé egyik emlékezetes összeállítását sikerült visszaállítani, mert ennek itt a helye. A születésnap nem most volt, de az összeállítás dokumentum, amelynek nincs kora.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ