A kávéházi vitatkozókat, a tantermekből a félbemaradt óra örömével kitóduló orvosnövendékeket, mérnökjelölteket, szeminaristákat, jogászokat a fiatal költő kemény pátosza üti hősökké, az elszánt indulat, melynek hitelességében nem lehet kételkedni. Az első forradalmi tett, a sajtószabadság gyakorlati kivívása, még úgy játszódik le, mint ártatlan diákcsíny. Degré pontosan leírta a híres jelenetet. Amikor a fiatalok bevonulnak a nyomdába, hogy a Nemzeti dal-t (melyen mellesleg a cenzor sem találhatott volna semmi kivetnivalót) önhatalmúlag kinyomtassák, „Landerer szárazon mondta: – Lehetetlen, nincs rajta az engedélyezés. – Összenéztünk, nem tudtuk, hogyan kell csinálni. Landerer odasúgta: – Foglaljanak le egy sajtót. – Irinyi József a nagy gépre rátette kezét e szókkal: »E sajtót a nép nevében lefoglaljuk.« – Erőszaknak ellent nem állhatok, felelt Landerer.”

De a népgyűlésnek kint a nyomda előtt már komoly forradalmi íze volt.
Az első magyar forradalmat, az 1514-est, tulajdonképpen az uralkodó osztály szervezte meg azzal, hogy a Rákoson összegyűjtött százezer parasztot, s élelmezésükről elfeledett gondoskodni. Ezt a másodikat a véletlen szervezte meg.

A rákosi vásár ott zajlott alig pár lépésre a város szívétől. Az eső hamar szétverte az országos vásárt; az ország minden részéből összesereglett marhahajtók, juhászbojtárok, parasztok és mesterlegények egyéb dolog híján beszállingóztak a városba elébb csak bámészkodni, aztán lelkesedni, majd engedelmeskedni az elhangzott mondatoknak. Szebb találkozásról a költő álmodva sem álmodhatott – élete legnagyszerűbb felléptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt. A német polgárok riadtan nézhették az esernyős diákok közé keveredett szűröket és gubákat; ezekhez, mint tudni való, hozzátartozik a fokos is. Ezek előtt dördült el újra és újra a híres szöveg:

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
,

A remek szerkezetű vers hat szakaszában úgy fut az egyirányú indulat, mint egy hat-törésű villám. A bojtárok tán nem értették pontosan benne a hazát, a régi kardot. De bizonyára értették benne a virtust: a haza előfeltételét, s elhihetjük, hogy az ismétlődő refrén végén az ő szájukat is kinyitotta; a refrén első sora páratlanul szerencsés: az úr ajkán áhítat, a parasztén káromkodás; soha ilyen párosítást egy haza megteremtésére:

A magyarok istenére
Esküszünk –

S a vers szinte szájba rágja:

Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Ez a veszélyes erejű tömeg áramlott a városháza elé, aztán a helytartó budai székházához. A forradalmi választmány belépett a terembe, a sokaság az udvart, lépcsőket és folyosókat foglalta el. Újra Degrét idézzük: „Soha életemben oly rémült arcokat nem láttam, mint ezeké a nagyságos kir. tanácsos uraké volt.” Az ablakon át kipillantottak a tömegre, és minden követelést azonnal teljesítettek. Megerősítették a 12 pontot, azonnal kibocsátották Stáncsicsot, a másik könyörtelen és hajlíthatatlan forradalmár-hazafit (és minta-családapát, aki rémület-keltő nevéből később azért hagyta el az S-betűt, mert gügyögő kisfia nem tudja kiejteni…). Elrendelték, hogy a katonaság ne avatkozzék be az eseményekbe. „Istenem! pedig csak a kaput kellett volna bezáratniok, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezetőivel s kezdeményezőivel együtt” – mondja Degré. Maga sem tudja, milyen erő állt a forradalmárok mögött.
Ez a tömeg gyűlt délután a Múzeum elé a népgyűlésre. Ellentétben a legendával itt – véletlenül épp itt – nem hangzott el a Nemzeti dal. Itt már a kinyomtatott példányokat osztogatták, országos szétröpítésre.
…A márciusi események vidéken még nagyobb hatást keltenek, mint Pozsonyban: a Nemzeti dal-t csaknem minden nagyobb vidéki városban kinyomatják többször is, Kolozsváron három kiadás sem elég belőle. Németre is lefordítják, éppen Zerffy fordítja le… A hatalmi rendszer, amelyet káromlás volna a renddel azonosítani, bomlóban van. Szombathelyen a tüntetők az úrbéri viszonyok azonnali megszüntetését, teljes jogegyenlőséget, közvetlen népi képviseletet követelnek. Csak egy lökés kellene még, hogy a forradalom hullámfutamai a városokon át oda juthassanak, ahova a fiatal költő irányította őket: a falvak és majorok népéhez, a néphez. Egy nyomás, hogy a közjogi forradalomból az legyen, amiről Kossuthék csak a nemzeti függetlenség utolsó óráiban ábrándoznak majd: népfölkelés, népforradalom. Most van rá az alkalmas pillanat. A politikus nemzet azonban a cselekvés idején is politizál, s a nemesi mezbe öltözött polgárok belebotlanak saját díszkardjukba. De felelősségre vonható akár egy társadalmi osztály, akár egy politikus, hogy nem lát tovább, mint ameddig származása, neveltetése és maga a történelem látkörét kiterjeszti? Igen természetes, hogy a népmilliók üdvéről szónokló ideális honfiak az első találkozásnál megriadnak a kiáltó anyagi nyomorba és gondokba ragadt néptől, amely ideálokról semmit sem tud.

…Pest örömmámorban úszik; 16-án a várost kivilágítják, az utcákon egymást érik a felvonulások, köztük Landerer nyomdájának száz alkalmazottja kék vászonzekében, fejükön piros-fehér-zöld papír-süveggel; a Nemzetiben a Talpra magyar-t szavalják és éneklik; Emich kirakatában a nap hőse, a fiatal költő megvilágított arcképe ragyog… de a pozsonyi politikusok már kezdik sokallani a váratlan támogatást, amelyet Pesttől kaptak, amelyet csak éppen addig ítéltek hasznosnak, amíg a Bécs elleni küzdelmet segítette. Méltán tartanak attól, hogy a vezetés kicsúszik a kezükből, márpedig nekik mindenekelőtt ez a legfontosabb, mert mi egy politikus szerep nélkül? Kuthy, aki most az arisztokraták helyett az ellenzék vezérei között forog, boldogan vállalja a megbízást, hogy a költőt megszelídítse s rábírja: a népnek most már csillapító verseket írjon. Levelet küld, aztán személyesen is felkeresi a költőt, aki a finomkodó közvetítőt finoman bár, de egy-kettőre kidobja. Ekkor terjed el a költőről az első rémhír: az, hogy megőrült…

Forradalom helyett hosszú és szomorú alkudozás kezdődik. A pozsonyi országgyűlés követei s aztán a forradalmi nemzetgyűlés képviselőinek jórésze is a haza nevét leghangosabban nem a szent szabadsággal, hanem a megszűnt jobbágyi szolgáltatásokért járó kármentesítés összegével kapcsolatban emlegeti.
… A hármas jelszót: a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget tragikusan komolyan vette, magánéletében is alkalmazta. „Jelentjük, miszerint lapunkból az Y ki van küszöbölve – jelenti március 19-én az Életképek, amelyet öt nap múlva Jókai és a fiatal költő önállóan szerkesztenek. – Ezentúl senki nevét nem fogjuk az arisztokratikus végbetűvel írni többé.” E kedves, diákos, de az elhatározottságra oly jellemző ötletben is az ő kezenyomát kell látnunk, aki Széchenyi nevét is Szécsényinek, Kossuthét pedig egyszerűen Kosutnak írja. „A tiszta igazság és humanizmus talapzatáról” haraggal fordul a német polgárok ellen, amiért „sarat dobtak március 15-kének szűz tiszta zászlajára” azzal, hogy a nemzetőrségbe nem akartak zsidót fölvenni, és tüntetést a zsarnokság sáncai helyett a módos izraeliták boltjai előtt rendeznek. A társadalmi osztályellentéteket világosan látja. „Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle.” Tisztességére kényesen érzékeny, ez ad erőt neki, hogy mások tettét is éppoly kényes szigorral ítélje meg. „Lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtelenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását sem adtam bérbe senkinek… Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint republicanus, mert a respublicának nem az a főjelszava, hogy »le a királlyal«, hanem a »tiszta erkölcs!« Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja.” Bécs politikájáé az érdem, hogy a költő kezdetben teljesen eszmei királygyűlölete valósággal telik meg. A távoli francia példa a jószeműek számára égetően időszerű lesz itthon is.” (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)


Petőfi Sándor:AZ ORSZÁGGYÜLÉSHEZ

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten „legyen”-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát…
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

Pest, 1848. február


1848

Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen
Egy új csillag, vérpiros sugára
Életszínt vet a betegségében
Meghalványult szabadság arcára.

Szent szabadság, újabb megváltója
A másodszor sűlyedt embereknek,
Drága élted miljom s miljom ója,
Ne félj, téged nem feszítenek meg.

Elbuvék a békesség galambja,
Fészke mélyén turbékolni sem mer;
Háborúnak ölyve csattogtatja
Szárnyait a légben vad örömmel.

Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?
Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték…
Hátha mindazok beteljesednek,
Amiket én álmaimban láték!

Eljön, eljön az itélet napja,
A nagy isten véritéletet tart,
S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja,
Már nyugonni sem fog addig a kard!

Pest, 1848. február

KEMÉNY SZÉL FÚJ…

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.

Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?

Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Léssz-e megint, ami voltál egykor?
Oly hatalmas harcos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!

A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban;
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni mi magunkat?

Oh magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!

Pest, 1848. február


MEGINT BESZÉLÜNK S CSAK BESZÉLÜNK…

Megint beszélünk s csak beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.

Dicsőségünknek kardja! csak most
Készültél s már a rozsda esz.
Meglássátok, maholnap minden
Az ó kerékvágásba’ lesz.

Ugy állok itt, mint a tüzes ló,
Mely föl vagyon nyergelve már,
S prüsszögve és tombolva ott benn
Fecsegő gazdájára vár.

Nem a tettek terén fogok hát,
Mint egy csillag, lehullani?
Megfojtanak majd a tétlenség
Lomhán ölelő karjai?

S nem lenne baj, ha magam volnék,
Hisz egy ember nem a világ,
De ezer és ezer van, aki
A zablán tépelődve rág.

Óh ifjaink, óh én barátim,
Ti megkötött szárnyú sasok,
Láng a fejem, jég a szivem, ha
Végigtekintek rajtatok!…

Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
Megállni féluton kivánsz?
Csupán meg van tágítva rajtad,
De nincs eltörve még a lánc!

Pest, 1848. április