Zajzon völgyi öreg táltos, ismerte a bajokat,
Kóstolgatva számolta a januári juhokat.
Nesztelen puha havon lépdelt, s nagyokat sóhajtott,
Mint a prédáját leső farkas, ha éhes, s felajzott.

Vicsorgott a tavasz, incselkedett a sok kis virág,
Csalogatták a napfényt, ne legyenek heves viták.
Pattantak a barkák, s a legények ostorcsapása,
Szoknyája pörgött a nyárnak, ez az élet varázsa.

Kérkedik az idő, felemészti a múltat, s jelent,
Bizarr jövő tükrében, faluközösséget teremt.
Ékes hajnal csilingel az ablakon, s kutya ugat,
Lapockát farag a hegyekről alászálló huzat.

Ellopja a telehold, s boricások közé áll be,
Karácsonyig rejtegetné, a vén kuka bőrébe.
Bepanaszolja a táltosnak a huzat, s a falu
Apraja nagyja, kivonul a völgybe, nem kell zsaru.

Leültetik a kis holdat, s mindenki körbe állja,
Csodás történetet mesél róla, de nem bírálja.
Emlékek, melyek örömmel töltik el a szíveket,
Lassan felnő, s elfelejti a gyerekes csínyeket.

Megbánja a tettét, s a lapockát vissza is adja,
Oly boldog a huzat, a békepipát is elszívja.
Minden ember jónak születik, csak néha eltéved,
Vissza kell hozni közénk, lásd be, ő is a te véred.

Rossz cselekedet egy segélykérés, Isten is tudja,
Drága kincs a hit, erre nem minden embernek futja.
Semmit se erőltess, a lényeg úgy is megy magától,
Álmod is valóra váll, távol a világ zajától.

Minden élmény belső világod tükre, s csillagoddal
Forog a sorskerék, s teremts másoknak is jót, okkal.
Ezt mondta a táltos, s nyomában rögtön borvíz fakadt,
Fenyvesek suttogásában, Zajzon népe megmaradt.

(Zajzon, 2012. május 15.)