A kőszívű ember fiai a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban

„Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újkori történetének egyik meghatározó eseménye, a modern nemzeti identitás egyik alapkövévé vált, mivel egyszerre törekedett az egyéni szabadságjogok kivívására és a nemzeti önrendelkezés megteremtésére. Társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált. Szerves része volt az 1848-as európai forradalmi hullámnak, azok közül viszont lényegében egyedül jutott el sikeres katonai ellenállásig. Eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Habsburg-ház csak az Orosz Birodalom katonai beavatkozásával tudott győzedelmeskedni. Az 1848–49-es szabadságharc a magyar nemzet történetének Magyarországon talán legismertebb háborús konfliktusa.” (Wikipédia)

Voltak idők mikor háborúban a katonákat színésznők buzdítottak előadásaikkal kitartásra, küzdelemre – a harctéren. Lelkesítve őket, hogy könnyebben elviseljék a sebeket, veszteségeket. Azok a háborúk még reményteljesek voltak. Egy nemzet, egy ország hadserege küzdött az életéért. Azok a háborúk – horribile dictu! – még tisztességesek voltak. Az 1848-49-es szabadságharcunk emléke mai napig kis nemzetünk nagy büszkesége. Ebben haltak meg annyian nagyjaink közül, erre emlékezünk szomorú büszkeséggel, ha el is buktuk. Az ilyen háborúk összekovácsolják a szétforgácsolt nemzetet. Hős anyák fiaikat hősökké nevelik, értelme van a becsületnek. Tisztességes a hazáért halni meg.
Lehet tisztességes egy hadviselés? Egy forradalom? Mikor halált hoz valamelyik félnek? Voltak korok, amikor a halál tisztességesebb volt, mint a megalkuvó, kiegyezéses élet.
Fonák helyzetei az ember életének. Akkor a lehajtott fej szégyent, a felemelt büszkeséget jelentett. Az ellenséggel szemben csak felemelt fő nyerhetett tisztességet, a lehajtott csak Krisztus előtt bocsánatot. Az alázat és alázatoskodás közti különbség éles volt. Az anyák büszkén nevelték fiaikat szabadságharcosoknak, egyedül Isten előtti alázatra tanítva őket.

Both Gábor

Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényét állította színpadra a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulata. Egy hősi kor emléke a magyar történelemből.
Pályája során minden színész szeretné eljátszani legalább egy-két emblematikus alakját múltunknak. Jókai egy hős anyát állít a ’48-as időkből példaképnek, aki szembe megy kora elavult társadalmi beidegződéseivel, férje végrendeletét semmibe véve katonát, bátor hazafiakat nevelve fiaiból. Ő sem megy férjhez elhunyt férje végakarata szerint a számára rendelt emberhez – mely nemcsak a család megszokott pályáját lett volna hivatott erősíteni, de a császár fennhatósága alatt maradást is szavatolta volna. Az anya előbbre látott, haza- és népét szerető szív dobogott benne.
Ennek a nem könnyen véghezvihető ellenszegülésnek lehetünk nézői.

Pap Lujza

Az anyát Pap Lujza alakítja. Törékeny termete ellenére acélos elszántságot tükröz. Elhatározását, mit esküvel fogad meg Isten előtt, véghez viszi. A színművész érzékenységét a női lélek finom rezdüléseinek ábrázolására már többször megcsodálhattuk. Most azt mutatja meg, mire képes özvegy Baradlayné. Terve véghezviteléhez olyan lelkierőre van szüksége, mint egy harcedzett katonának. Szembeszáll a joggyakorlattal, a végrendelkezéssel, a hagyománnyal, a természetesen kibontakozó szerelem útját egyengeti fiai életében, önfeláldozó hőst nevel egyikükből. Saját fájdalmával nem terheli környezetét, így nyeri el együttérzésünket és tiszteletünket. Szerepformálásával túlmutat a szerep kor-idején, a jelennek állítva életmintát családvezetésből. Csak a kosztümök, a körülmények évszázadosak, a gondolkodásmód a mindenkori forradalmas-forró helyzetekre ad tanácsot. Szeretete nagyfokú diplomáciai érzékenységgel irányítja helyes irányba a történéseket. Pap Lujza, egyre nyilvánvalóbb, egyike azoknak a művészegyéniségeknek, akik értenek a lélek rezdüléseit a legfinomabb, de határozott vonalakkal megrajzolni, megmutatni a színpadon. Egy apró fejbiccentés, alig észrevehető átfókuszálása tekintetének, egy rebbenő kézmozdulat – érzékeny színpadi intelligenciáról árulkodik. Özvegy Baradlayné alakjának megformálásával legpregnánsabb bizonyítékát adja egyedi színészi képességeinek. Reagálásai lelke rezdüléseit hajszálpontosan jelzik, minden tolakodó gesztus nélkül. Alakítása mérföldkő művészi pályáján.

Dura Veronika

A színészek közül a másik kiemelkedő teljesítmény az Alphonsine szerepét alakító Dura Veronikáé. Nemrég került a színházhoz, túl nagy tapasztalattal nem rendelkezhet, ennek ellenére színes, lankadatlan lélekjelenléttel játssza el a kezdetben még alig, de később végzetesen megkeseredett és gonosszá váló fiatal nőt. Ő is ismeri az átélt érzelmek, gondolatok diszkrét arckifejezéseit, amivel rögtön a megjegyzendő színészek sorába kerül. Következő alakításaira is kíváncsiak vagyunk.


A dramaturgia nem nyújt mindenkinek egyforma lehetőséget a kibontakozásra, így óhatatlanul szűkebb szerepábrázolásokkal is találkozunk. Hogy kinek melyik szerep áll közel a szívéhez az is megszabja, milyen korú az illető. Kamaszkoromban Baradlay Jenőért dobbant meg a szívem s a fiatalság kegyetlen részvétlenségével szemléltem az anya intézkedéseit. Ma pedig az elhatározásához szilárdan ragaszkodó anyát csodálom, kinek bátorsága, akaratereje példamutató. Azt hinnéd, a törékeny alkat törékeny lelket is takar – de csalódnod kell. Törhetetlen. Gyémántkemény. Szándékainak tisztasága, hazája iránti szeretete kötelezi a legnehezebb feladatra: saját gyermekeit kell megnyernie a magasztos célnak, a haza védelmére kelni.

Legnagyobb fiát, Baradlay Ödönt Both Gábor játssza, sokszor élvezhettük a hősmagyar dalokat szenvedélyes profi előadásában, ezzel most is megteremti a kellő szabadságharcos hangulatot. Elmaradhatatlanok a huszárok tánca, a dolmányviselet, a harcmezőn énekelt indulók. A főúri báljelenetek keringői, a gyönyörű kosztümök, frakkok elénk varázsolják az 1848-as éveket. A díszlet komor feketesége nem sok jót vetít előre, nyomasztóak a harci jelenetek is, a rengeteg fáklyával, füsttel – a filinget mindenképp megteremtik Palwitz Ottó haláltusájához, amit Mihály Péter tisztességgel el is játszik. Hagyatkozása gyermeke felől a fiatal, bohém Baradlay Richárdot mélyen megérinti – Ticz András szépen kimunkált folyamatos jellemábrázolása újból igazolja: személyében a színház jó színészt nyert, mikor szerződést kötött vele. Baradlay Jenő (Helvaci Ersan Dávid) és Lánghy Aranka (Támadi Anita) pozitív szerepeiben kevésbé hálás feladathoz jutottak a színészek. Utóbbi az Érettségiben már bizonyította drámai hősnői vénáját, itt kevesebb lehetősége volt rá. Helvaci Ersan Dávid hitelesen hozza a botladozó, kicsit gátlásos, önbizalomhiányos fiatalembert, ki a legbátrabb férfivá lesz a három testvér közül.
Haynau-t megkeseredett állapotában látjuk színpadon Farkas Ignác alakításában, utolsó kiszólásával a véreskezű történelmi alak emberi oldalát is megvillantva, Plankenhorst Antoinette szerepét, Alphonsine anyját Debrei Zsuzsa a tőle megszokott precizitással ábrázolja, hidegvérű és hideglelkű, számító asszony a színpadon, a lányát is ilyennek nevelte. Kováts Dóra hihetően játssza a fiatal, kisemmizett rokont Liedenwall Edit szerepében.
Rideghváry Bence negatív alakjában, mint már annyi ehhez hasonlóban, Kiss Ernőt láthatjuk. Nem okoz csalódást, megbízhatóan hozza a figurát. Ismeri őket kívül-belül. A rendezői szereposztás s a legkényelmesebb megoldáshoz nyúlt esetében.
Böhm György nem okoz nagy meglepetést ezzel a rendezésével. Teleregény-érzetem van, kicsit unalmas, nagyon füstös, friss levegőre vágyom a végén – s még amiatt is furdal a lelkiismeret, hogy nem tudok szót ejteni minden szereplőről, akik kevesebbet lehetnek jelen az előadásban, de fontosak: a kezdő dévaj táncjelenetben megcsodálom Mikita Zsuzsanna Lilla csinos, táncra termett alakját, Baj László kaján kerítőjével a művész saját előadói palettáját színesíti, Besenczi Árpádot sokadik epizódfigurában látjuk, Bálint Péter megint egyházi méltóságot kénytelen játszani, akárcsak a többi felvillanó epizódszereplő – de hát ilyen a színház. Egyszer egyiknek, máskor másiknak ragyog a szerencse. Ha másért nem, de nemzeti múltunk szórakoztató megismertetését jól szolgálja az előadás. És akiknek az alakját megjegyezzük, azoknak hálásak is vagyunk.

*

A kőszívű ember fiai – romantikus színmű két részben

Jókai Mór azonos című regénye alapján – Jókai Mór és Petőfi Sándor verseinek felhasználásával – írta:
Böhm György és Korcsmáros György
Zenéjét szerezte: Tolcsvay Béla és Tolcsvay László

Szereposztás:

Baradlayné – Pap Lujza Domján Edit-díjas
Ödön – Both Gábor
Richárd – Ticz András
Jenő – Helvaci Ersan David
Rideghváry Bence – Kiss Ernő Jászai-díjas
Plankenhorst Alphonsine – Dura Veronika
Plankenhorst Antoinette – Debrei Zsuzsanna
Haynau – Farkas Ignác Jászai-díjas
Liedenwall Edit – Kováts Dóra
Palwitz Ottó – Mihály Péter
Lánghy Aranka – Támadi Anita
Lánghy tiszteletes – Bálint Péter
Remigia nővér – Czegő Teréz Gobbi Hilda-díjas
Goldner Fritz – D. Varga Ádám
Mausmann – Fritz Attila
Pál úr – Besenczi Árpád Jászai-díjas
Adjutáns – Farkas Gergő
Leonin – Baj László
Jeza, táncosnő – Mikita Zsuzsanna Lilla

Táncosok:
Bodorkós Marcell, Bödör Alexandra, Cseh Richárd, Góra Máté, Kovács Marcell, Ludmány Levente, Lugosi Krisztina, Megyeri Csanád, Molnár Lilla, Mrakovics Norbert, Sabján Ádám, Szakonyi Franciska, Tornyos Ervin, Tuboly Andrea, Tuboly Ádám


Díszlet-Jelmez: Túri Erzsébet
Koreográfus: Bakó Gábor
Világítás: Gibárti Tibor
Ügyelő: Kovács Arnold
Súgó: Jurina Beáta
Rendezőasszisztens: Lengyel Noémi

Rendező: Böhm György Jászai- és Nádasdy-díjas
Bemutató: 2022. március 11.