A szomorúság keselyű tekintetét
Mint kiapadt patakzuhatag kőszikla vetületét
Fojtották egykor belénk és most mélyen belétek
Sziklavirág kövek

Árnyékot szült bárányfelhők
Szanaszét vetített foltos virágmezők
Már füvészkert aztán egy szalmarét
Spóraszerűen morzsázzuk szét
Amit a sors kezeivel ránk terít
Nem zubog már ér sem csörgedez
Kavicspázsit ösvényén bóklászunk
Árnyékod játékára hív szelíden
Nincs szikla se kavics ami kerek
Gyermek ki felsír néma vagy nevet
Elhomályosul megvilágosul kiapadt
a meder
És nem lesz könnyű semmilyen emlékezet