…A Habsburg-monarchia népei a XIX. század derekán fejlettségük grádicsai szerint törekedtek fölfelé a szabadság útján. A monarchia vezetői, mint láttuk, részben aggkori emlék-merevedésük következtében, valamennyi népet, bármily lépcsőfokon voltak is azok, egyaránt a feudalizmus pincéjébe akartak visszatuszkolni. A köztük levő különbséget nem arra látták jónak, amit az okos szülő, az okos tanító, az okos országló tesz (a saját érdekében is), hogy egyiket a másikkal vezettessék, hanem arra, hogy egyiket a másikkal elgáncsoltassák.
„La belle idée!” – hogy a lényegében már társadalmi szabadságra törő magyarokat a nemzeti szabadságra törő „illír”-ekkel, vagyis a horvátokkal és a szerbekkel kell leveretni, ez a szép gondolat nem egymagában pattant ki a bécsi államtanács öregjeinek fejéből. A fölkelt olaszokat viszont a magyarokkal akarták leveretni.
Március 18-án Milánóban is kitört a forradalom, mégpedig oly elsöprő erővel ott is, hogy az osztrák csapatok kénytelenek voltak egész Lombardiából (s Velencéből) kivonulni. Az öreg vezér, Radetzky tábornagy, Veronában készült föl a végső, a döntő harcra a szárd király ellen. Erősítést, csapatokat kért. Seregében eddig is voltak magyarok, de kis számmal. Hogy az államtanács elsősorban magyar ezredekkel akarta Radetzky seregét megerősíteni, amellett kettő is szólt. A monarchia sok népe közt a magyarok jó messze laktak az olaszoktól. A másik pedig, hogy egy, bár épp tartalmát vesztett törvénycikk, formálisan jogot adott a magyar újoncok ilyen fölhasználására. A híres pragmatica sanctio, a magyar állami függetlenség megnyirbálásának e hajdani gyűjteménye jogot adott a magyar királynak, hogy a véle egy testben lakó osztrák császár védelmére is sorozhasson katonát. Bár különösképpen hatott, hogy az egy személyben egyesült császárkirály épp akkor rendeljen ki az országból 40.000 magyar katonát, amikor Jellasicsnak már kiadta a parancsot, hogy idegen katonáival Magyarország ellen vonuljon, emiatt a kormány tagjai közül csak Batthyány és Széchenyi törte a fejét. Az elutasítás nem ezért történt. A bécsi igény ellenzői, majd megbuktatói, Kossuth és Teleki László gróf, az ország hangulatára – a nemzet fölháborodására – hivatkozva fejtették ki, hogy a szabadság eszménye, a Párizsban kinyilatkoztatott Emberi Jogok szelleme nem engedi, hogy a magyar nép segédkezet nyújtson más nép szabadságának elnyomásában. Bármi következzék is ebből!
Volt történetíró, aki szerint az osztrák ház és a magyar nemzet között hamarosan kitört háború elsősorban ebből az állásfoglalásból következett: az udvar és a császár emiatt nyilvánította lázadónak a Kossuth–Széchenyi–Batthyány kormányt. E történetíró, a kitűnő Károlyi Árpád szerint kár volt erre alkalmat adni, mert „ki tudja: nem másként fordul-e sorunk, ha magunkért fáj a fejünk és nem a szárd királyért, aki ugyanakkor röpcédulákkal bujtogatta az ellene harcoló horvát határőröket, hogy menjenek haza, és otthon verekedjenek az őket eltiporni akaró magyarsággal!”
Mondanunk sem kell, hogy Magyarországon ki teremt fölháborodásig menő hangulatot az olaszoknak – illetve minden népnek – szabadsághoz való joga mellett.

A fiatal költő még jóval az olasz kérdés politikai fölmerülése előtt állást foglal az olaszok mellett, pusztán elvi alapon. Azt lehet mondani, ő tereli rá a kérdésre a figyelmet, s teszi eleve „megoldhatatlanná”. Már április 22-én ír erről naplójába. Érdemes tüzetesen végigolvasnunk, nemcsak a fiatalos temperamentum lüktetése, hanem a politikai ösztön-működés természete végett is:

„Keresem új törvényeinkben azt, hogy a magyar katonaság a magyar alkotmányra fölesküdjék, keresem s nem találom. Átolvasok minden törvénycikket… nincs… se híre, se hamva? Kinek a hibája, kinek a bűne, hogy ez kimaradt?

Egyébiránt, isten neki, nem nagy baj; ha most megeskünnék, vagy megesküdt volna is a katonaság, nem sokára újra kellene eskünnie, mert nem sokára új alkotmányunk lesz. Eddig toldoztunk, foltoztunk s ez hiába való vesződség volt, mely elavult köntösünket legfölebb csak tarkábbá tette, de tartósabbá nem; nekünk egészen új ruha kell, hogy becsülettel léphessünk a nemzetek sorába, honnan kimaradtunk. És ezen új ruhát meg fogjuk kapni. Alkotmányunkban még igen sok igazságtalanság van, most pedig azon időket éljük, melyben minden igazságtalanság szétfoszlik, mint a felhő, s az igazság napja besüti a világot!
A katonaság föl nem esketésénél nagyobb [baj] annak a külföldről vissza nem hívatása. A szabad nemzet katonái még most is ott vannak Olaszországban, egy sorban a szabadság hóhéraival. A minisztérium ez iránt talán még egy lépést sem tett, egy hangot sem adott. Jobban becsülöm őket, hogysem ebbeli tétlenségöket hazafiatlanságra magyarázzam, de mindenesetre erélytelenség tőlök, s az erélytelenség igen sokszor kártékonyabb és így kárhoztatandóbb a hazafiatlanságnál. Ha bízik a minisztérium a nemzetben, úgy lépjen föl a nemzet nevében teljes eréllyel, ha pedig nem bízik a nemzetben, úgy hogy merte magára vállalni oly ország vezetését, amelyre saját hite szerint nem támaszkodhatik? de legyen meggyőződve a minisztérium, hogy amint mi bízunk őbenne, úgy bízhatik ő is bennünk, mi nem fogjuk őt sem hűtelenül, sem gyáván elhagyni, míg a haza boldogságának és dicsőségének zászlaját viszi előttünk. A magyar nemzet fölébredt, fölemelte fejét a párnáról… már e mozdulatában is milyen erőt fejtett ki!… mit nem várhatunk tőle, ha talpon terem!… ne féljetek rókák ellen ereszteni azon gladiátort, ki egykor a világ cirkuszában oroszlánokkal küzdött és diadalmaskodott!” (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: FORRADALOM

Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!

Szomorúk az idők, a napok feketék,
Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!

Csak azért szakitád le bilincseidet,
Hogy ujabb nehezebb vas eméssze kezed.

Födi még beteg arcod az egykori por,
S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid
Akaratja, mi újra lealacsonyit.

Ez a vétek amily cudar és iszonyú,
Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?
Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

Mielőtt az erőszak igába fogat,
Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

Tegye láncra a zsarnok a holttetemet,
Diadalma legyen temetői menet.

Hol elásnak, a domb neki trónja legyen
S gyakoroljon erőt siri férgeiden!

De te, oh haza, nem hagyod el magadat,
Haragod tüze arcaidon kigyuladt,

Kezed ott van a kardon, a markolaton…
Ki fog élni, ha nem te, dicsőn szabadon?

Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,
S te fiú, szaporán ide a poharat!

Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,
Jeladásra emelhetik a lobogót.

Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!

Pest, 1848. augusztus

HÁNY HÉT A VILÁG?

Pesten járt kend, bátya, ugyan mondja meg,
Mit csinálnak odafönn a követek?
Mondja el a sok szép jó hírt felőlök,
Hadd buzdúljon a szivem, hadd örűlök.

„Nem örülsz a pesti hírek hallatán,
Ríva fakadsz, kedves öcsém, mint a lyány,
Ríva fakadsz, hogyha magyar a hited,
Ha hazádat s szabadságod szereted.

Jertek ide, jertek ide, legények,
Elbeszélem azt az új hírt tinéktek,
Nem akar az országgyülés egyebet,
Csak az egyet, hogy katonák legyetek.”

Ejnye bátya, eb a lelki, mi lelte,
Hogy ezt olyan gonosz hírnek képzelte?
Melyikünket tartja olyan gyávának,
Hogy ne menne szívesen katonának?

Egytül-egyig mind ott leszünk, ahol kell,
Mind kiállunk bátor, elszánt lélekkel,
Alig várjuk, hogy azt mondják: ide hát
Védelmezni bajában a szent hazát!

„A szavamba vágtatok, jó legények,
Nem ottan van ám vége a beszédnek,
Az a vége, hogy katonák legyetek,
Éspedig nem magyarok, de németek.

Belebújtok majd a német ruhába,
Német szóval vezetnek a csatába,
Német zászló, az a feketesárga,
Avval mentek szegény Olaszországra!”

Huh még azt is aki áldja, teremti!
De már abból csakugyan nem lesz semmi,
Ilyenek hát követeink, ilyenek?
Isten őket érdem szerint áldja meg.

Olaszország minket soha nem bántott,
Egyet akar velünk: a szabadságot.
Ezért minket odavinni nyakára?
Sose’ lépünk mi arra a határra.

Itt maradunk mi a magyar hazában,
Ezt megvédjük mindhalálig mindnyájan,
De magyar ruhában és magyar szóval
És a magyar háromszinű zászlóval.

Katonának valamennyin fölcsapunk,
De a magyar hazát védi csak hadunk,
Magyar hazánk pedig ott van valóban,
Hol a háromszinű magyar zászló van!

Pest, 1848. augusztus


ÚJÉV NAPJÁN, 1849

Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza:
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk.
De azért még elbírja fegyverünk,
S amerre vág,
Ott hagyja fájó vérnyomát.

Ott hagyja fájó vérnyomát,
Haramja csorda, képeden!
Hogy majd az ítéletnapon
E bélyeg vádolód legyen,
Vádolód az isten szine előtt,
És gyujtsa rettentő haragra őt,
Te ellened,
Ki ránk veszett fogad fened!

De mit az ítélet nekünk?
Ha lesz is az, sokára lesz!
És ami több, és ami fő:
Az isten könyörűletes.
Még majd kegyelmet adna nékik ő…
Ne várakozzunk; e vérengező
Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet!

Tartsunk oly véritéletet,
Hogy elborzadjon a világ;
Majd addig szórjuk rájok a
Szörnyű halálos nyavalyát,
Amíg hirmondónak marad csak egy,
Ki majd otthon reszketve mondja meg,
Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk most az isten kevés,
Mert ő nem eléggé kemény;
Hozzád imádkozom, pokol,
Az új esztendő reggelén:
„Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörületet,
Mig e gazok
Közűl a földön egy mozog!”

Debrecen, 1849. január 1.