SZÍVET TÁNCOLTATÓ ILLAT
(Novellakezdet)

Ősz volt, s a határ olyan, mint a merevedő ember.
Darabos köd-foszlányok bódorogtak a hegyek oldalán; ha a nap erősen sütött, felnyújtozódtak az ég felé, mint szürke lepedős kísértetek, s mikor lábukat is maguk után húzták, felleg képében árnyékot vetettek a földre.
Ősz volt kalendárium szerint is, és az idő sem mutatott egyebet, de én megesküdtem volna hirtelen-kérdésre, hogy tavasz van…
Május közepe, mert hát én úgy teli voltam meleggel s bibére kívánkozó virágporral, hogy a hulló leveleket is pillangókká változtatta a nézésem.
A nagyvásárból, Dicsőszentmártonból érkeztem, ahonnét egy metszőollón kívül semmit sem hoztam, amit látni lehet, de láthatatlanokkal aztán meg voltam terhelve, hogy roskadoztam, mint bazsarózsa a reggeli harmattól.
A vérem keringett serényen, mint a vetőszeg, s tekerte magára az egész elmúlt nap örömeit.
Inneplő-ingemen éreztem a Badoczi Kati szívemet táncoltató illatát, számon a csókját, s két karom között, hogy hiányzott forró, pihegő teste, ölelgettem az ott maradott emlékét…

Horváth István: Ha nem születtem úrnak…
Erdélyi Helikon, 1944, 343 ö.