…Ily körülmények között lép fel képviselőnek, szülőföldjén, édes kiskunjai között. Itt sem tagadja meg magát; hízelegni akkor sem tud, amikor a nép kegyeit akarja megnyerni. Képviselőjelölt még nem küldött olyan agitációs iratot szeretett választóinak, amilyennel a költő fordult az övéihez. „Polgártársaim és hazámfiai! Hazámfiai nemcsak mint magyarok, hanem úgyis mint kunok, mert Kis-Kunságban születtem. Úgy hiszem, emlékeztek még arra az alacsony, köpcös mészárosra, ki egykor a félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszékeket árendálta; az az én apám. Nem gondolnám, hogy őtet egészen elfelejtették volna, mert hiszen akkor, míg itt lakott, minden becsületes ember szerette őtet közületek, minthogy a becsületes emberek szeretik egymást. De énrám nehezen fogtok emlékezni; én még gyermekkoromban elszakadtam közületek; s azóta csak nagyon ritkán juthattam ahhoz az örömhöz, hogy szülőföldemet meglátogathassam. Ennélfogva nem merném bízvást remélni, hogy köztetek szószólóm akad, magam vagyok kénytelen szószóló lenni magamért.
Igazság szerint nem is magamért, hanem itt értetek szólok, legalább azon jó szándékból, hogy előmozdítsam a javatokat.”
Bemutatkozásul magát gyaluhoz hasonlítja a haza fölépítésének munkájában.
„Magyarország az utóbbi időkben sokat tett, de még korántsem tett eleget arra, hogy boldog és szabad legyen… mert minden nemzetnek ez a két főcélja: boldogság és szabadság. Magyarország eddig egy nyers fenyőfa volt – most már le van vágva és föl van deszkákra fűrészelve, de még nincsen ám meggyalulva, pedig előbb meg kell gyalulni, hogy asztal készüljön belőle – az a dicső asztal, melyhez majd odaül vendégeskedni a két földi istenség: a boldogság és szabadság…  Annyit jó lélekkel mondhatok, hogy én már megpróbált gyalu vagyok, meggyalultam sok faragatlan tuskót, és nem esett rajtam csorba.… azt koránt se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.” A kiskunok nemrég valami Szluha nevű kapitány személyében „ólomszamarat” imádtak, megsüvegelték, csúsztak-másztak előtte. Most ez is orruk alá dörzsöltetik. „Ennyit akartam mondani, atyámfiai, ebből megítélhetik, hogyan érzek és hogyan gondolkodom.” A kiskunok megértették…
„A hivatalos közegeknek” nem kellett sokat buzgólkodniok, túlsok italt sem kellett kiosztaniok ahhoz, hogy a nép majd agyon ne verje a „betolakodót”, aki csak szerencsétlenségére árulta el, hogy annak a hajdani árendásnak, annak a „jött-ment tótnak” a fia. A kormány is, a kaputosok is a református papfit, Nagy Károlyt támogatták, s a költő kiáltványából, ahogy a derék Bankós írja „a communizmus elveit okoskodták ki”. Föl voltak fegyverezve, s könnyen elbántak azzal a párszáz szentmiklósi, fülöpszállási, lacházi jobbággyal, akiket a költő, szerintök, fellázított („Hah, ha lázítottam volna, azóta a szentmiklósi és szabadszállási kaputosok csontjai szétszórva hevernének, és rajtok a kutyák rágódnának.”)

…A tragédia – hogy a nép fiát a nép veri ki – annál szívrehatóbb, mert a hős viselkedését egy véletlen körülmény is súlyosan veszélyezteti: épp ezekben az időkben fordította le kedvenc írójának, Shakespeare-nek, legnagyobb „népi” drámáját, a Coriolánus-t. Hátha annak az útját követi? Hisz népi nagy élménye neki is voltaképpen csak most lesz; csak most kerül szemtől-szembe a néppel, úgy pedig, hogy nemcsak ő, hanem a – nép is szól.

„Eljött az idő, midőn nemzetté lett a nép, s ő választja képviselőit az országgyűlésre, nem pedig a nemesség. Kaptam az alkalmon, hogy aki eddig az irodalomban képviseltem a népet, képviseljem most az országgyűlésen is… ki ismerné jobban szükségleteit, mint én? ki védelmezné lelkesebben jogait, mint én? hiszen a nép az én vallásom, istenem!”
Mindezt… lent a helyszínen, Kunszentmiklóson írja 1848. június 15-én. Megvan az a keserű módunk, hogy a szomorú kaland minden fontosabb fordulóját saját szájából hallhatjuk.

„Lejöttem szülőföldemre, Kis-Kunságba, proklamációt osztottam szét a nép között, azt az egész kerület választóinak nem-kaputos része lelkesedéssel fogadta, s egy hangon azt beszélték, hogy engem választanak követnek. Néhány napra fölrándultam Pestre, s mire ismét visszajöttem, olyan borzasztó hírek kerengtek felőlem, milyek csak a legelvetemedettebb gonosztévőt illetik.”

A kerület vagyonosabb rétege ellenjelöltet állított, a szabadszállási református pap fiát, Nagy Károlyt. Megkezdődött az „agitáció”, ami az ilyen választáson, amióta a világ világ, hangulat-teremtést, lélekvásárt jelent, bármi áron. A költő becsülte a népet, nem hazudott, nem itatott. Az ellentábor öntötte a bort és a rágalmat. Van, amikor az aljasság is elismerést vív ki, a lényeget oly remekül-pontosan célba lövi. Magyarország legizzóbban nemzeti republikánusa ellen a fő választási jelszó az volt, hogy az orosz cárt akarja behozni királynak…
„Kik terjesztették ezen híreket? természetesen a kaputosok. Mindazonáltal a szentmiklósi nép látni és hallani kívánt, hozzám jöttek deputációban vagy kétszázan. – Elmentem velök a városházához, s bejelentettem a tanácsnak, hogy népgyűlést fogok tartani. Rám röffent a berzenkedő sűldisznócsoport, s el akarta tiltani fölléptemet. Nem engedtem. Végre beleegyeztek oly föltét alatt, ha minden következményért magamra vállalom a felelősséget, s ha tartandó beszédemet előlegesen bemutatom nekik írásban. Az első feltételt elfogadtam, a másikat nem fogadtam el két okból, először mert magam sem tudtam még, mit fogok beszélni, másodszor mert, ha előre készítettem volna is beszédemet, nem azért törültük el március 15-én a cenzúrát, hogy munkámat egy kupaktanács vizsgálata alá bocsássam. Azt kérdezte a bíró, egy nagyreményű fiatal mákvirág a kaputosok fajából, hogy miről fogok hát beszélni? mondám: a követválasztásról és azon rágalmakról, melyeket távollétemben rám kentek. Iszonyún fölfortyant, hogy a követválasztásról szónokolhatok, de bírói minden hatalmával tiltja magamat a vádak alól mentenem. Oh bírók példányképe! ellenem minden aljasságot hagyott terjeszteni s terjesztett ő maga is, és tőlem eltiltja, hogy ne merjem igazolni magamat! és ez ott történt a városházban, az igazság templomában!…”
Kiálltam a városház elé, s beszéltem az összegyűlt néphez a követválasztásról, és hallgattam a rám sújtott vádakról, nem a bírói parancs következtében, hanem láttam a nép arcáról, hogy ha említem is rágalmazóimat (kik a városház egyik ablakából néztek), azonnal berontanak, s szétszaggatják őket, mint a rossz bankókat.”
De az itatás és rágalmazás csak most kezdi rá. A költőt már fenyegetik is. A nép haragjával a „kaputosok”…
Az 1848. IV. és V. törvénycikk értelmében választói jogot kapott először is minden nemes, aki addig is választott, továbbá a polgári rendből az önálló kereskedők, a legalább egy segéddel dolgozó iparosok, papok, tanítók, évi száz forint jövedelmű tőkepénzesek s azok, akiknek városban háromszáz forint-érő házuk vagy földjük, falun pedig legalább negyed úrbéri telkük volt. Ebben a választó táborban a nemesség már – itt a kunok közt főképp – csak töredék volt. Bukását a költő valójában azoknak az új választóknak köszönhette, akik választói jogukat nem kis részben neki köszönhették.
Ha csak megbuktatták volna. A délelőtti gyűlés kitűnően folyt le. Ott volt Júlia is. A kaputosok – írja a költő: – „szerencséjökre moccanni sem mertek; a népgyűlés a legnagyobb renddel oszolt szét, s az egész város köznépe mellém esküdt, és azóta tántoríthatatlan hívem e mai napig.
Délután átrándultam Szabadszállásra egy kis körülnézés végett. Egy tanácsbelitől magától hallottam, hogy a nép csaknem kivétel nélkül részemen van, valamint a lacháziak és fülöpszállásiak is.
Nyugodtan mentem vissza Szent-Miklósra, semmi kétségem nem lévén többé felőle, hogy én leszek a követ. Isten látja lelkemet, miért örültem a megnyerendő követségnek: dicsvágyból és haszonlesésből-é vagy egyedül azért, hogy a nép boldogságáért küzdjek?
Mire visszatértem Szent-Miklósra, a dicső kaputosok újra szaporíták az ócsárlásokat, rágalmakat, hazugságokat ellenem, többek között, hogy az én délelőtti beszédemet egy újságból loptam, hogy most délután Szabadszállásba be sem eresztettek, hanem a város végéről visszakergettek stb. stb.
Tegnapelőtt délután egy barátomhoz, kinél itt szállva vagyok, egy levél érkezett a szabadszállási várospecséttel s »Szabadszállás városa bírái« aláírással. Ez becsületére válnék a legutolsó kanásznak, a legelső jezsuitának és Metternichnek.”

Ebben volt az a vád, hogy el akarja adni az országot az oroszoknak vagy a tótoknak. De ez már most kiderült róla, s így „ha személyes bátorsága és élete kedves, igen jól tenné, ha a jövő nemzeti gyűlésre menő követ választására a jövő csütörtökön köztünk meg nem jelenik, mert a nép ingerült, s nem állhatunk jót méltó haragja fölgerjedésében lehető dühiért”.
„Egy ismerősömhöz szálltam. Midőn ott megláttak, az egész háznép iszonyú rémületbe esett, alig voltak képesek ennyit mondani:
– Az istenért, távozzék el tüstént, ebben a szempillantásban, mert mindjárt agyonverik. Tennapelőtt majd éjfélig tartottak népgyűlést ön ellen a kaputosok, s a népet felbőszítették. A pap, kinek fia akar követ lenni, azt mondta: mihelyt bejön ön a városba, azonnal félrevereti a harangokat. Távozzék, ha élete kedves!

Egy rokonom lélekszakadva futott hozzám, s ugyanezeket beszélte, s én már hajlandó voltam a visszafordulásra, nem a magam személyét féltve, hanem feleségemet, ki velem volt. Gondolám, hogy agyon csak nem vernek, még bántani sem fognak, azt hiszem, de tudja isten, milyen scandalosus jelenés történik, és hogy’ lássa, hogy’ hallgassa azt végig feleségem? Mondám neki, hogy menjünk vissza, de ő határozottan azt felelte, hogy nem megyünk, itt fogunk maradni, itt kell maradnunk: ha agyon akarnak bennünket verni, jól van, verjenek agyon, hanem azt ne mondhassa senki, hogy te hátráltál. –
Így szólt feleségem, s én beleegyeztem, hogy maradunk…
Másnap korán reggel fölmentem a városházához, hogy ott bevárjam a vidékieket, s ha mindnyájan együtt lesznek, a választás előtt igazoljam magamat a rám dobált vádak ellen. Néhány percig állhattam ott magamban, midőn mellettem e szót hallom: »szemtelen«. Oda pillantok, ki szólt? – hát egy tiszteletreméltó individuum, ki fiatal korában az apámtól negyven bankó forintot kért kölcsön, adott is neki. Később tudta meg az apám, hogy a jómadár saját apjától puskát, pisztolyt és lovat lopott, s elugrott pusztai betyárnak… Egy ideig betyárkodott, azután elfogták, s utóbb szabadszállási bíró lett, és ettől fogva nem a szomszéd határokat, hanem csak születése városát lopta. Ez az ember, ha ugyan embernek lehet nevezni, mondá nagy részegen mellettem, hogy »szemtelen«. Még se gondoltam, hogy rólam beszél, amint feléje fordulok, azt mondja: »igen, igen, szemtelen! mit szemtelenkedik itt?«”

A szemtanú, aki önmagáról is így beszél, az ingerültsége pillanatában, elfogultsága ellenére is megbízható:
„Odaléptem hozzá, s így szólék:
– Kérem az urat, válogassa meg a szavakat.
– Még egyszer ismétlem – szólék –, válogassa meg a szavakat!
Mire ezt kimondtam, azt vettem észre, hogy körülvett egy egész dühöngő részeg csorda. A jel meg volt adva, mindenhonnan tódultak felém, s több mint száz torok bőgte körülöttem:
– Ez a hazaáruló, ez az akasztófáravaló muszka spion, aki el akarja adni az országot; szaggasd szét, üsd agyon!
– Megálljatok, polgárok – kiálték –, hagyjatok szólni, hadd igazoljam magamat!”
A jelenet coriolánusi.
„– Nem hagyjuk szólni, agyonütjük! – így üvöltöttek iszonyú szidalmak, piszkolások, káromkodások között. Ekkor már a kapu alá toltak; látván, hogy szóhoz jutok, kérdém, hol a bíró?
– Én vagyok, mit akar? – szólt mellettem egy vén ember.
– Bíró uram – mondám –, felelős lesz érte, ha bántanak!
– A leszek, ha lehet – válaszolt a bíró –, jőjön hát föl. Fölkísért az emeletre. Ott találkoztam a követválasztási bizottmány elnökével, egy kicsapott nótáriussal, ki a népgyűlésen azt nyilatkoztatta, hogy ha a nép agyon nem ver, ő fog agyonlőni.
– Ugyan minek jött ide, hogy mert ide jönni? – szólt ez – miután a nép úgy föl van ingerülve ön ellen?
– Ki ingerelte föl? én-e vagy önök? – feleltem – egyébiránt ez nem kérdés, csak annyit mondok, hogy ön és a bíró felelősek értem.
– Ha ebben a pillanatban el nem takarodik ön a városból – felelt a kicsapott nótárius –, mi nem kezeskedünk életéért!
– Így tehát nincs mit tennem – szólék –, mint távoznom, de arra ügyeljenek, hogy ne csak személyemet ne bántsák, de még csak ne is inzultáljanak. Valóban gyönyörű! így értelmezik önök a szabadságot? így gyalázzák meg önök saját városukat, melynek neve Szabadszállás!
– Az a szabadság – felelt a követválasztási bizottmány elnöke, a kicsapott nótárius –, az a szabadság, hogy aki nem tetszik a népnek, azt kikergetik a városból.
Ezalatt feljött a vén pap is, ki fia érdekében huszonnégy akó borral prédikáltatott az éjjel a népnek, s biztatott, hogy ne féljek, nem fognak bántani, csak távozzam.
– Ne féljek? – szólék – hát jöttem volna-e ide, ha félnék!
Lekísértek az udvarra, a városház előtt még mindig ordított a részeg csorda. Fegyveres nemzetőrök álltak elő, és körülvettek.
– De így gyalog csak nem utazhatom el – mondám –, be kell várnom, míg kocsim megérkezik Szent-Miklósról…
– Addig nem várhatunk – szólt a kicsapott nótárius –, mindjárt indulnia kell önnek, tovább nem tartóztathatjuk a népet. Majd szerzünk mi kocsit… éppen ott áll egy készen… hajts utánunk, kocsis!
S mentem a város végéig, hol szállva voltam, gyalog, fegyveres nemzetőröktől körülvéve; csak az hiányzott, hogy kezemet hátra nem kötötték.
Fölrakták holmimat, fölültem feleségemmel s indultunk Szent-Miklósra. Már jó darabig mentünk, midőn rákiáltok a kocsisra:
– Hová megyünk, hisz ez nem a szentmiklósi út!
– De biz az uram – felelt a kocsis –, de nem az országút, majd ott a bösztöri csárdánál rátérünk.
– Hát miért nem megyünk az országúton?
– Megparancsolták, hogy ne azon vigyem az urat.
Én elhallgattam, meg nem foghatván, miért történik ez? Mikor már jó messze haladtunk, véletlenül az országút felé pillantottam, s láttam nagy távolban az én zászlómmal a szentmiklósi és lacházi kocsikat, melyek mind az én embereimet vitték. Ekkor világosodtam fel… így játszottak ki, hogy embereimmel ne találkozzam. Irtóztató dühhel értem haza. Dél felé visszajöttek a szentmiklósiak és lacháziak hasonló dühhel, s ők beszélték el, mi történt velök.” (Illyés Gíula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: SZÜLŐFÖLDEMEN

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel…
Húsz esztendő… az idő hogy lejár!
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”… – –

Félegyháza, 1848. június 6-8.


A MÁRCIUSI IFJAK

Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!

Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!

A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.

Egy szóvá s egy érzelemmé
Olvadt össze a haza,
Az érzelem „lelkesűlés”,
A szó „szabadság” vala.

Oh ez ritkaszép látvány volt,
S majd ha vénül a világ,
Elmondják az unokáknak
Ezt a kort a nagyapák.

És mi becsben, hírben álltunk,
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hirünknek
Vége lett nagy hirtelen.

Kik nem voltak a csatán, a
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.

E sereg, mely, míg a harc folyt,
El volt bujva vagy aludt,
Igy zugott a diadalnál:
Mi viseltünk háborut!

Legyen tehát a tiétek,
A dicsőség és a bér,
Isten neki… nem küzdénk mi
Sem dicsőség-, sem dijért.

És ha újra tenni kell majd,
Akkor újra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.

Viseljétek a lopott hírt,
A lopott babérokat,
Nem fogjuk mi fejetekről
Leszaggatni azokat.

Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!

Pest, 1848. június


A KISKUNSÁG

Hova szívem, lelkem
Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét,
A szép Kiskunságot!
Bejártam a rónát,
Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét,
Az anya, úgy tartja.

Itt vagyok megint a
Nagyvárosi élet örökös zajában,
Oh de képzeletem most is odalenn az
Alföld rónáján van;
Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az
Alföldi vidékek.

Forró nyárközép van,
Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára
Mint a lángeső, oly égető özönnel
Ömlik a pusztára…
Puszta van körűlem,
Széles hosszu puszta, el is látok messze,
Egész odáig, hol a lehajló ég a
Földdel olvad össze.

Gazdag legelőkön
Visz az út keresztül; ott hever a gőböly,
Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most
A kövér mezőből.
Cserény oldalánál
Szundikál a gulyás leterített subán,
Kutyái is lomhák, nem is pillantanak
Az útazó után.

Itten a lapályon
Egy ér nyúlik végig, meg se’ mozdul habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja;
Szép fövény az alja,
Egészen lelátni sárga fenekére,
A lusta piócák s a futó bogarak
Tarka seregére.

Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
Közbe hosszu orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja,
Nagyot nyel, és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
A vízparton pedig töméntelen bíbic
Jajgat keservesen.

Amott egy nagy ágas
Áll szomorún, egykor kútágas lehetett,
Mellette a gödör, hanem már beomlott,
Be is gyepesedett;
Elmerengve nézi
Ez a kútágas a távol délibábot,
Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét
Már eleget látott.

Ott van a délibáb
A láthatár szélén… nem kapott egyebet,
Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt
Tartja a föld felett.
Emerre meg gyérül
A legelő, végre a nyoma is elvész,
Sárga homokdombok emelkednek, miket
Épít s dönt a szélvész.

Nagy sokára egy-egy
Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,
Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva
Komondor csavarog,
Tenger szántóföldek
Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,
Lefelé hajlanak, kalászaikat a
Nehéz mag lehúzza.

A zöld búza között
Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,
Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,
Mint egy vérző csillag.
Közeleg az este,
Megaranyasodnak a fehér fellegek,
Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk,
Mint egy tündérrege.

Végre ott a város,
Közepén a templom, nagy komoly tornyával,
Szanaszét a város végén a szélmalmok
Széles vitorlákkal.
Ugy szeretek állni
A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,
Amint vitorlájok hányja, egyre hányja
A cigánykereket.

Pest, 1848. június



A MAGYAR NÉP

Szabad a magyar nép, szabad valahára,
Kinek láncot vertek kezére, lábára,
S görbedt derekával a rabigát vonta,
Mintha csak állat és nem ember lett volna.

Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja,
Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja,
S mely előbb mint bilincs őtet szorította,
A vasat mint kardot ő szorítja mostan.

Szabad a magyar nép… lejárt napod, német!
Nem táncoltatod te többé ezt a népet,
S pióca módjára nem szívod a vérét,
Megfizette isten gonoszságod bérét.

E földön legyen úr a tót vagy a német?
E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett!
Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát,
És magyar vér ezer évig ótalmazá!

Nincs itt urasága csak az egy magyarnak,
S kik a mi fejünkre állani akarnak,
Azoknak mi állunk feje tetejére,
S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe!

Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy,
Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség?
Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon,
Még a félhalott se maradjon az ágyon!

Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
Először tanuljon dajkától a gyermek,
És ha a csatában a halál eléri,
Utószor e két szót mondja ki a férfi!

Pest, 1848. június

Benczur Gyula portréja a költőről