Hajnali teavíz forr már,
Nappal közeleg, domboldal didereg,
Munkásnép rengeteg,
Az én szívem egyre megy.

Mondták rám, egy beteg,
Kóborló idegen,
Remetének becéztek
Zenésen s nem zenésznek.

Bár ha tudnák, ez a szív is ugyanúgy ver ám
Éjjel és nappal, hegytetőn és ereszkedőn,
Napsütésben, hóesésben, szerelemtől szenvedésben,
Ízig vérig lomha tag, hadd fogjam azt a poharat.

Három éjjel, három nappal,
Szerelemtől jóllakottan balkonablakomban
Gőzölgő csuporral látszik már a hegyoldal,
Gyere babám, másszuk meg azonnal.

Nem lehet, csak képzelet, elveszett egy gyerek,
Javíthatatlan forma,
Nincs semmije, csak illúziója,
Egyre megy.

Nem kérem szépen,
Hittem egy szenvedésben.
Tudnom kellett, hogy vagy,
Tudnod kell, hogy vagyok.

Ha nem is állok sorba, buszra se várakozva,
Gyárba se menetelve, domboldalban dideregve,
Egy birkákat terelő pásztor,
Ne más tanítsa, mi az a mámor.

Kihűlt pohárral állok,
Forró szívvel,
Most már Veled,
Még Veled…