Hamvas Bélára emlékezve

mesélik hogy az agyagvárosok pad-szilánkjain
szelíd virágoskertek voltak
ma kő és beton és tégla amerre csak ellátni

dicső énekmondók már nincsennek
odalent alusszák örök álmukat
de csitt! egyikőjük nevét sem ejtheted ki

esténként tapogó utcalámpák árnyai intenek
egymás nyomában tolong valami furcsa
letakart arcú enyészet

óceánként parttalan hömpölyög tova
a tömeg az ideg-gépezet
csöndet! sikongnak a névtelenek

színházjegyet nyomnak kezünkbe
hirtelen haragú vad angyalok
ők egyáltalán nem hordanak álarcot

elestünk után két emberré váltam –
attól kezdve hogy megértettem a peremidőt
az embert a szívet a fákat a madarakat
könyvekben a gyermekistent