Hargitai böngészde /41: Baj van, ha az ember elveszíti a humorérzékét

Veress Albert csíkszeredai pszichiáter önéletrajzi könyvének második kötetével ismerkedhettek meg a csíkszeredai olvasók csütörtökön, március 24-e délután a Csíki Mozi nagytermében szervezett találkozón. Az alábbiakban családról, orvoslásról, civil tevékenységről, médianyilvánosságról és humorról fejti ki véleményét a nyugalmazott, de változatlanul tevékeny pszichiáter szakorvos.Közlésünket a csíkszeredai Hargita Népében 2022. március 24-én megjelent terjedelmes interjúra alpozzuk. Kérdező a könyb szerkesztője. a lap vezető munkatársaként ismert Sarány István.
Az emlékezés első kötete megtalálható Magyar Elektronikus Könyvtárban is. (Káfé)



– Az Emlékeim mozaikja. Töprengő elme címet viseli önéletrajzának második kötete. Mint a cím is jelzi, ez a könyv, bár folytatása a korábbinak, nem követi annak lineáris felépítését, élete történéseinek időrendi bemutatását, helyette életének különböző vetületei kapnak szerepet, no meg töprengései olvashatók benne. A kötetből is kitűnik, milyen színes egyéniség és mennyire összetett, sokoldalú tevékenységet végzett és végez mindmáig. Hogyan fér bele ennyi minden az életébe?

– Talán azt mondhatnám, hogy sűrűn éltem. Volt egy jelszavam: éljél úgy, több legyen veled az emberiség, hagyjál valamit magad után. S az éjszakák rovására ment minden…

– A kötet az unokákkal készített csoportos interjúval indul, s minden fejezetet ennek a beszélgetésnek az oda illő részletei vezetnek be. Mit jelent az Ön számára a család?

– A hátteret, a folytonosságot, a támaszt, a szerelmet és a gyerekek iránti szeretetet.

– A család mellett szoros kapcsolatot ápol széles baráti körével, munkatársaival. Miért tartja fontosnak a szoros baráti, munkatársi viszony kialakítását és ápolását, miközben más egy megterhelő, húzós munkanap után inkább a magányt, az elvonulást választja?

– Alapvetően csapatépítő természetem van, tehát ahol megtelepedtem, ott mindig csapatot sikerült gyűjtenem magam köré. Moldvában is, kezdő orvos koromban is ez történt, abból a csapatból még ma is nagyon sok emberrel tartjuk a kapcsolatot. Akárcsak itt, Szeredában, az elmeosztályon. Állítom, hogy jó, életképes, összetartó csapatot sikerült összekovácsolnom. Azt hiszem, ez benne van a természetemben.

Ezt a célt szolgálták a híres dilibulik is?

– Huszonkét kiadást ért meg a dilibuli: kiengedtük a gőzt magunkból, önmagunkat adtuk, eljátszottuk a saját bolondságunkat, nem szégyelltük magunkat, hogy bolondozunk, hogy megmutatjuk a rejtettebb arcunkat is. Volt olyan dilibuli, hogy 103-an gyűltünk össze. Az is csapatépítő tevékenység volt.

– Napjainkban egyre ritkább a kulturált vita, az érvek és ellenérvek ütköztetése. Talán ezért volt feltűnő számomra Párizsban élő barátjával folytatott hosszas levelezése, amelyben az Önöket foglalkoztató kérdésekről vitáznak. Miért tartotta fontosnak közölni ezt a levélváltást?

– Épp azért, mert ritkán tapasztaltunk hasonló vitakultúrát, mi úgy vitáztunk, hogy közben megmaradtunk barátoknak. Nem leharaptuk egymás fejét, hanem hallgattunk az ellenérvekre, jöttünk a magunk érveivel, s ez ment húsz éven keresztül. Anélkül, hogy ellenségekké váltunk volna. Nemzetiségi és vallási különbözőségünk dacára ez a barátom meg felesége voltak azok, akik felkaroltak és lehetővé tették 1988-ban, hogy Párizsba utazhassunk. Nem volt könnyű húsz éven keresztül ezt a vitát folytatni vele, de megéltük, túléltük.

– A kötetből az is kitetszik, hogy nemcsak a barátaival vitázik, hanem olykor önmagával is. Kételyeit, gyötrődéseit néha papírra veti, önmagával is megvív…

– Ezért is adtam a könyv alcíméül: Töprengő elme. Vitáztam többekkel, hogy kell-e ez? Kit érdekel, hogy ezeken miért töprengek, miért gondolkodom? De nem lehet kimenni az életből úgy, hogy ne gondolkozzál. Hogy ne vitázzál mással vagy saját magaddal. Én ezeket az önmagammal zajlott vitákat, azoknak egy részét rögzítettem.

– Mint már említettem, tevékenységének sokrétűségére is kitér a kötet. Vegyük sorra a nagyobb témákat: orvoslás, bálintos munka.

– Nem tudtam, hogy én bálintos vagyok, mindaddig, míg nem találtam rá a bálinti elvre. 1986-ban történt, amikor véletlen folytán eljutottam Budapestre egy Bálint kongresszusra, s utána hazajövet, négyévi lappangás után – nem is annyira én, mint Éva, a feleségem – ültettük gyakorlatba. Azt mondja Bálint, hogy ne a betegséget gyógyítsd, hanem a beteget. Tehát az embert, teljes egészében. Próbáljuk megoldani az orvos–beteg kapcsolatnak a torzulásaiból eredő gondokat. Akkor jöttem rá, hogy gyakorlatilag már körorvos koromban bálintos voltam, még ha akkor nem is tudtam róla, már akkor úgy gyógyítottam, és ezt igyekeztem megtartani negyvenvalahány éves praxisom során. Aztán 1993-ban megalakítottuk a Bálint Társaságot. Ez megint csak szervezési kérdés: ha meg lehet csinálni máshol, akkor nálunk is meglehet. A javaslat a zágrábi kongresszuson hangzott el, azt kérdezték, ha már ennyi mindent csináltok – akkor már három éve dolgoztunk, tettük, amit kellett tenni –, miért nem alakítjátok meg a Romániai Bálint Társaságot. Hazafelé a vonaton már elterveztük, hogyan csináljuk, és rá öt napra összegyűltünk a lakásunkon, megalakítottuk a társaságot. Ez 1993. július 25-én volt, azóta létezünk. Huszonkét megyéből volt tagunk, 450 tag iratkozott be, a lemorzsolódás – nyugdíjazás, elhalálozás, kizárás stb. – hatására most már csak 120-an vagyunk, akik még több-kevesebb hevességgel folytatjuk ezt a munkát. Van egy negyedévente megjelenő lapunk, a Bálint Bulletin, és idén szeptemberben fogjuk tartani a 29. országos konferenciánkat.

– Miért kezdett foglalkozni az öngyilkosság kérdésével?

– Megint nem én találtam rá a témára, hanem az öngyilkosság témája talált rám. A magyarországi Szirákon voltunk konferencián, egy pécsi előadó az öngyilkosság témakörében végzett saját kutatásainak eredményeit mutatta be. Megkérdeztem Vadas Gyulát – mert ő volt az előadó –, „Te Gyula, én szívesen segítenék neked, nálunk Hargita megye Baranya megyével nagyjából azonos a lakosság száma, nemzetiségi és vallási összetétele szempontjából, s akkor, tejesen önkéntes alapon felvenném a fonalatokat és követném nálunk is a jelenséget.” Ez volt 90 elején, s még abban az évben elkezdtem a munkát. Ugyanakkor elmegyógyász professzorom mondta, hogy meghirdették a doktorátusi felvételiket, lenne egy hely. Beiratkoztam, témát választottam, s akkor húsz éven át követtük az öngyilkosság jelenségét Hargita megyében. Ennek a lecsapódása Az ördög cimborája című kötet. Balázs Lajos könyvéből tudom, hogy Csíkszentdomokoson az öngyilkosra azt mondják, hogy az ördöggel cimborál. Innen a könyv címe. Lefordítottuk románra is, mert egy kolozsvári professzor kolléganőm azt kérdezte, miért nem fordítom le románra is, vagy angolra, hogy a román kollégák is tudjanak részesülni mindabból a tanulságból, amit a kötetből ki lehet olvasni. Így született meg ez a monográfia.

– Az öngyilkosság jelenségének visszaszorítása kapcsán hozta létre a Cry for Help civil szervezetet…

– A Cry for Help vagy Segítségsikoly alapítványt ’98-ban alapítottam. Az alapítvány szervezte kétévente a depresszió és öngyilkos magatartás témájú konferenciákat, 2000-ben kezdtük. Utána kibővítettük a román–magyar nemzetközi szintű konferenciákká, amelyik már a tizedik kiadást érte meg, és ez jó lehetőség volt arra, hogy a hazai és a magyarországi kollégák találkozzanak, kapcsolatot létesíthessenek, tapasztalatot cseréljenek, kutatásaik eredményeit tudják egymásnak átadni. Közben megalapítottuk a Pro Vita Veress díjat, ez tekintélyes összeget jelent, mert 500 euróval jár a díj, és azok kapják meg évente, akik abban az évben többet tettek az öngyilkosság megelőzéséért, kezeléséért, mint amennyit a hivatali feladatuk rótt volna rájuk.

– Markáns véleménye van a közéleti történésekről, különös tekintettel kisebbségi léthelyzetünkre, vagy akár a csángókérdésre. Véleménye azonban mindig a megoldáskeresésre világít rá. A megoldást keresi, még akkor is, ha az fantazmagóriának tűnik, mint például a csángók protestáns hitre való térítése…

– Nem szabad beleragadni a tehetetlenségbe. Nem elég feltárni a problémát, tedd meg a következő lépést is: milyen megoldást látnál rá? Ez emberi feladat, a közösségért élő, érdekében dolgozó embernek feltétlen feladata, hogy javasoljon is. Tehát ne csak kritizáljon, hanem jöjjön egy lehetséges megoldással. Amit ő akkor lehetségesnek vél, még ha nem is biztos, hogy az jó. De megoldáskeresés.

– Az írott szóval az Ifjúmunkás lapban vitt rovata kapcsán kötelezte el magát. Ebben az időszakban kegyes volt a sajtóval e sorozat révén, később a sajtó volt kegyes önhöz, legalábbis ezt példázza a kötetbe válogatott sajtómegjelenések sokasága. Ez minek köszönhető?

– A médianyilvánosság szintén belülről jött. Egy új hangot tudtam megütni az újságban, olyan hangot, ami akkor szokatlan volt. Ugye, ’74-től ’93-ig vittem a rovatot, s 90-ig, abban a bikkfanyelvű korszakban nem lehetett leírni azt, hogy önkielégítés, fehérfolyás vagy terhességmegszakítás, terhességmegelőzés. Ezek tiltott szavak voltak. De Cseke Gábor, a lap főszerkesztője kivívta e szavaknak a használatát. Abban az időben ilyen hangvételű cikkek vagy tanácsok csak a magyarországi és a jugoszláviai ifjúsági lapban jelentek meg. A gyerekek élvezték. Tehát elkaptam azt a nyelvezetet, azt a hangot, amit ők használtak, szerettek. Éveken keresztül vezette a rovat a népszerűségi listát, s ez bizonyos fokú erőt, elégtételt adott. Feltöltötte az akkumulátort, hogy az éjszakai órákat tudjam arra használni, hogy válaszoljak az újságban a levelekre. Évente kb. 2000 levélre válaszoltam átlagban.

– Nem szidta közben a botești-i postás?

– Szegény, nem tudta, mi történik az orvossal, hogy naponta 20-30 levelet kell kihozni neki. Egy darabig feltörte a leveleket, de mivel mind magyarul volt, s nem tudta elolvasni, később nem bontotta fel őket. Ezekből a kérdésekből és válaszokból született a Komisz kamasz című kötetem. Ezzel is letettem valamit az asztalra.

– Mit jelent Ön számára a humor? Milyen a jó humor, és miért fontos a nevetés?

– Nem tudom, hogy jó humorom van-e vagy nincs, de humorosnak tartom magam. Szeretem a humort, derűlátó embernek tartom magam. A humor túlélési forma. Emlékezzünk vissza, ’89 előtt a humorral tudtuk kivédeni azt, hogy ne menjünk fejjel a falnak, így tudtuk átélni. Tehát számomra a humor többet ér, mint egy hátizsáknyi gyógyszer: derűlátást nyújt az embernek, és jaj annak, akinek nincs humorérzéke. Már azt is mondom, hogy a depressziónak az egyik ismérve, hogy ha az ember elveszíti a humorérzékét. Tehát ha látják rajtam vagy máson, aki jó humorérzékű, hogy az elhalványul, elszürkül, akkor biztosra kell venni, hogy ott már rejtett depresszió, búskomorság kezd kialakulni.

Kérdezett: Sarány István (HN), a kötet szerkesztője

2022. március 25.

Szóljon hozzá!