Szabadság, szerelem… a két nagy élmény, a forradalmári és férji kötelesség szavai csak a lélekben kelnek vitára. A költészetben nem akaszkodnak össze, egymást váltogatva külön-külön oly tisztán hangzanak, mintha nem is egy szájról csengenének. Amit az erős érzelmi kapcson Júlia szeszélye meglazít, azt százszorosan pótolja az, hogy Júlia anya lesz. De új lobogást ad a szerelemnek a szerelem nagy növelője, a messzeség is. A távoli asszonyhoz éppoly melegséggel ömlenek a vigasztaló sorok, akár a nemzethez a korholó vagy buzdító versek. Nem a szerepjátszás: az őszinteség tökélye ez; a költő egyik pózban sem merevedik meg. Debrecenben születnek a Szeretlek kedvesem! testet-lelket simogatva befutó folyondár-sorai.

A költészet a vers sodrásában van, ezúttal is remek formaérzékkel; mivel lehet jobban megvigasztalni s meghódítani egy asszonyt, mint a szinte zuhogó meleg szavakkal. A vers egyetlen mondandó pihegő ismétlése….

Debrecenben kelt az Itt a nyilam, mibe lőjjem? pompás uszítása egy kis királytáncoltatásra, mert közben a királyokról való vélemény dolgában mégis őt látszik igazolni az idő.

Arany pálca a markában,
Csavarjuk ki hamarjában;
Ásót, kapát a kezébe,
Ássa meg a sírját véle!
Éljen,

…A költő itt Debrecenben ismét kedvező légkört érez eszméi s így a maga számára is. Részt kér a munkából. Költészetét nyújtja eszközül. „Agitációs” céllal ír verset.

Forradalmár-költőben nincs hiány. Politikai költő – forradalmár vagy maradi – azért van kevés, mert a vers mondandójának nem az elmén, hanem a szíven át kell az ajakig jutnia, mégpedig mindig azon frissiben, az indulat melegével: szándéktalanul. Holott a politikai mondandó hovatovább mindig: szándék. Az ő szíve percenként fel tud forrni a közügy hevétől is. A mindenkori magyar költők előtt nem alacsony ugró-léc, hogy a tizenkilencedik századnak – nem tudom, nem minden századnak-e – legnagyobb ilyen lírai-politikai költője magyarul írt, s adott valóban utolérhetetlen példát. Buzdító kell a honvédseregnek? Ne is a szavakra figyeljünk, hanem a szavakban tomboló vérlüktetésre. A forradalmi-politikai vers az, amelyben a gondolatokon át tud csapni az indulat…

Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!

Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa.
Előre!
Hadd lássák és hadd olvassák,
Rajta szent szó van: szabadság.
Előre!

A verset, sajnos, nem honvédek hallgathatják, hanem a képviselőház teljes ülése. Itt sem a költő szavalja el; az elnöki székből Pázmándy olvassa fel, két jelentés között. Azután a honvédelmi bizottmányhoz tétetik át, tekintve a költő óhaját, illetve beterjesztését, hogy a verset röplapokra nyomtatva terjesszék a magyar táborokban; a bizottmányban szabályszerűen aktává szereltetett; csak akkor lett belőle röplap és buzdítás, amikor fél év múlva Bem adatja ki önhatalmúan, Erdélyben.

Júlia még távol van. Itt Debrecenben születik hozzá még egy megrázó vers, a Hideg idő.

„Még gondolkodni sem tudok, Lelkemnek szárnya összefagy, Mert te, virágos tavaszom, Te hő nyaram, te messze messze vagy.” Mihelyt Júlia megérkezik, a lanton végképp elnémul a szerelmi húr, átengedi a helyet annak, amely a citoyen érzéseit csattogja. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: SZERETLEK, KEDVESEM!

Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!…
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled…
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!

Debrecen, 1848. november


ITT A NYILAM! MIBE LŐJJEM?

Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem,
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak ugy porzik kínjába’.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

A korona nagyon drága,
Nem való az a királyra;
A királyra! ugyan minek
Szamáron a bársony nyereg?
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Piros bársony köpönyege,
Ide vele, hamar ide,
Lesz belőle lótakaró,
Ugyis épen arra való,
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Arany pálca a markában,
Csavarjuk ki hamarjában;
Ásót, kapát a kezébe,
Ássa meg a sírját véle!
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Ez egyszer csak annyit mondok:
Jó soká voltunk bolondok,
Legyen egy kis eszünk végre,
Másszunk a király képére.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Debrecen, 1848. december


CSATADAL

Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!

Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa.
Előre!
Hadd lássák és hadd olvassák,
Rajta szent szó van: szabadság.
Előre!

Aki magyar, aki vitéz,
Az ellenséggel szembenéz.
Előre!
Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
Ő s az isten egyet akar.
Előre!

Véres a föld lábam alatt,
Lelőtték a pajtásomat,
Előre!
Én se’ leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba,
Előre!

Ha lehull a két kezünk is,
Ha mindnyájan itt veszünk is,
Előre!
Hogyha el kell veszni, nosza,
Mi vesszünk el, ne a haza,
Előre!

Debrecen, 1848. december 8.


HIDEG IDŐ, HŰS ŐSZI ÉJ…

Hideg idő, hűs őszi éj.
Ott kandallómon ég a tűz,
De hasztalan, nem melegít,
Mert, kedvesem, te mellettem nem űlsz.

Itten didergek egyedűl,
Várom, hogy elálmosodom,
Mint várja mélaszomorún
Leroskadását a magányos rom.

Még gondolkodni sem tudok,
Lelkemnek szárnya összefagy,
Mert te, virágos tavaszom,
Te hő nyaram, te messze messze vagy.

Csak már ne volna ily borús,
Ilyen sötétfelhős az ég;
Hajolva ablakom fölé
Talán egy kissé elmerengenék.

Ha már szemed nem láthatom,
Ha már nem lehetek veled:
Hadd látnék egy szép csillagot,
Amely pótolna téged némileg!

Debrecen, 1848. október vége – november 16.