Nem fogad el az idő,
az órám is több, mint száz éve
fordítva jár.
Az első órában pufogtattak,
szóvirágokat nevelt az aszfalt,
hiába, csokor nem lett belőle.
Volt pár betáblázott elnök,
libalábú, bölcs feleség,
sorok és fél vajak,
részeg választások,
tizenhat hónapnyi bakaság,
volt olcsó, szaftos szerelem,
úton-útfélen, garzonlakásban.
A második órában látható a kispark
féllábú nagyapával,
nagyanyával, aki zongorázik,
szenvelgő válóperekkel.
Később beviharzottak a gépek,
olcsó, kis bombák zuhogtak,
lapáttal ásták a jövő árkait,
ravataloztak a ház tetején.
A harmadik órában pár percnyi nyugalmat
osztogattak a Házsongárd előtt,
de hamarosan újra bealkonyult,
felizzott megint az ég alja,
lábak és karok, hideg szemek
jelezték, nincs többé galambetetés,
a csend teher, málhás lovaknak való,
az ember hadd fúrja, faragja magát,
viseljen töviskoronát.
Az órám csak ennyit mutat,
megadta magát a tükör memóriája,
nem férnek bele a vigyori díszbeszédek
a Hummer, az okostelefon,
társamat is a Malomárok partján,
a rongyos, bolond világban keresem.
Kitoloncolt az idő,
nem tudtam beilleszkedni,
időtlenségben vénülök,
hazám a tudat alatt.

2022. március 25.

Forrás: szerző FB-oldala