Temetőbe ritkán járok,
halottaim jönnek hozzám,
ajándékkal közelednek
álmaim ködös peronján.

Nem ölelnek, nem köszönnek –
tán nem szokás máslétükben.
Mi lehet az a tömött nagy
bőröndféle a kezükben?

Vedd át, mondják, neked hoztuk.
Olyan könnyű, mint egy párna.
Kinyitom, és messze hajít
a kicsapó álom-pára.


Egy nagy konyhában landolok
időt s teret átugorva,
nem lóg körte a plafonról,
édesanyám sugározza

a fényt meleg kályha mellől,
édesapám suszterszéken
jellememet kaptafázza –,
sikerült is neki, részben.

Aztán megint ugrok, hegyek
közt kék bútoros szobában
Zoli öcsém tudós arccal
keresgél a Bibliában.

Jóska, kérdi, végül is te
kinek írod a verseket?
Egy kecskét sem terel égbe
hiábavaló éneked.

Válaszolnék, de ott vagyok
megint csak az állomáson.
Sehol senki, fölszálltak már –,
sípszót hallok, s kissé fázom…

2022. 02. 20.

1. Komán János:
   2022. március 27. 17:37

   Ez a költemény dicsérő figyelmet érdemel.

2. Hadnagy József:
   2022. július 19. 11:58

   Köszönöm.