A kutyaarcú kis lengyel nemes, aki nemesi rangját mellesleg sohasem említi, ért valamit a forradalomhoz, a néphadsereghez, e szakmában kijárt egypár iskolát. Tanult katonatiszt, de sikereit kezdettől fogva lázadó seregekkel aratja. 1826-ban, harmincéves korában otthagyja a cári szolgálatot, ahol több időt töltött börtönben, mint szabadon. Az 1830-as lengyel forradalom kezdetén kilencezer emberrel szétver huszonegyezer oroszt; Ostroskánál tüzérségével ő menti meg a lengyel csapatokat; erre a hadsereg tüzérségi főparancsnokává teszik. A forradalom leverése után Párizsba megy, onnan a portugál forradalom hírére Lisszabonba. Onnan megint Párizsba, majd pár évi kényszerű szünet után Lembergbe, mert akkor ott készült valami; onnan Bécsbe; itt a fölkelt város védelmét irányítja. Windischgrätz bevonulása előtt két nappal Pulszky és Szontágh biztatására Magyarországba szökik. Varsóban egy robbanás sántává teszi; Iganyicnál bénává lövik a bal karját; Portugáliában egy lengyel emigráns ereszt bele két golyót, Bécsben ismét a bal karját találják el. Minden országban otthagy egy darabot a testéből. Magyarországnak majd a jobb keze középső ujját áldozza. De előzően még, Pestre érkeztének másodnapján egy honfitársa itt is szemközt lövi, mert szokásos emigráns-türelmetlenségével ennyi próba után sem tartja igazi forradalmárnak. Mellesleg az öreget akkor a fiatal költő lapja, az Életképek is árulónak nevezi. Amikor a merénylőt felmentik, a közönség éljenzéssel fogadja az ítéletet. A kormány kedvetlenül, meggyőződés nélkül, küldi az öreget az amúgy is elveszett Erdélybe. S a kis öreg, aki egy kukkot sem tud magyarul, sőt a németet is lehetetlen lengyel kiejtéssel beszéli, halmozni kezdi a csodát. A veszett fejsze nyelével rendre páholja az osztrák generálisokat, s amíg a magyar csapatok az ország többi részében hátrálnak és hátrálnak, ő egyszerre csak úgy néz maga körül Erdélyben, mint a csárdában a nótabeli legény; már az asztal alatt kell keresnie az ellenséget…
…Felkelő sereg a lakosság támogatása nélkül nem boldogul. Az erdélyi falvak nagy gondja szintén a közlegelők, az allodiális kétes földek ügye volt; valószínű, ezt tárták a parasztok az ürgeszemű kis generális elé, amikor az a vidék hangulatát szimatolni kezdte. „A tiétek, édes fiaim, csak védjétek meg, csak gyertek hozzám katonának” – ezt felelte nekik a tapasztalt öreg? Az agyafúrt góbék, akiket puszta jelszavakkal már régóta nem lehetett orruknál fogva vezetni, rajongva, hipnotizáltan csatlakoztak hozzá, és vakon engedelmeskedtek neki. A sánta kis ember szédítő hadászati bravúrokat tudott véghez vinni katonáival, akik – Piski, Dés, Szászsebes – százszámra dobták oda érte életüket. Lelkesen harcoltak és haltak meg érte a nemes származásúak is…
Szigorú fegyelmet tartott, ám ő nem a nyakkendő- és kesztyűviselet terén. Előtte akár mezétláb megjelenhettek azok a tisztek, akik hajlandók voltak ugyanígy a halál elé is odaállani. Örömmel fogadta a költőt, bár az itt adta fegyelmezetlenségének igazi jelét. Rögtön az első csatában, a vízaknaiban, nem tudva, hogy az egyik század vezéri utasításra vonul vissza, a hátrálókhoz vágtat, kitartásra, aztán rohamra buzdítja és vezeti őket, majd a fölháborodottan odarohanó parancsnokkal, Bethlen Gergellyel élénk stratégiai vitába ereszkedik, miközben a golyók kedélyesen fütyölnek, a székely bakák pedig fejüket kapkodva várják, hogy hát végül is miben állapodnak meg az urak…
…Az öreg remek jellemismerő, tudja, hogy ilyen emberekből lesznek a jó katonák. Legszorosabb környezetébe rendeli a költőt. Miért? Mert a nagy Kosciusko is egy hadsegéd-költővel, Nyemcevicz-cel ékesítette magát? Vagy a forradalmár ismerte föl a forradalmárt? Bem a rövid idő alatt annyira átvette a magyar helyzetet, hogy tisztában volt a költő népszerűségének jelentőségével? (Ennek legszebb mozzanatát épp Erdélybe utaztában élte meg a költő. A sötét országúton másfélezer fáradt székely huszárral találkozik; amikor azok megtudják, kit tisztelhetnek a kocsi utasában, soraikat megbontva hozzá tolongnak. Sorra kezet szorítanak a szekerében meghatottan álló költővel. Egy fénypont a magyar éjszakában.) Január 25-én Szelindeken csatlakozott Bem szüntelenül mozgó seregéhez. Február 3-án Vízaknáról afféle haditudósítást küld a debreceni Közlöny-nek.
„Bem táborában vagyok. Alkalmasint nekem van az egész táborban legkevesebb dolgom, s mégis csak annyira érek rá, hogy a történteket és történendőket csupán rövid vázlatban futólag közölhetem. A januárius 21-ki Szeben alatti véres csata után, melyben nem az ellenség, hanem a fátum kényszerített hátrálni, seregünk Szelindekre vonult, s onnan két ízben verte vissza diadalmasan a császáriakat. Soha vezér, soha sereg dicsőbb hősiséget nem fejtett ki, mint a mieink a két alkalommal. Most csak annyit mondok rólok: később amennyire tollamtól telik, örökíteni fogom őket. Szelindekről január 31-kén ide jöttünk át Vízaknára, amennyire én értem azért hogy Temesvár és Szeben közötti közlekedését a császáriaknak megszakítsuk, s ez tökéletesen sikerült. Útban van hozzánk Háromszékből 8000 és Csíkszékből 3000 székely, de ezeket be sem várva, mihelyt Beke őrnagy megérkezik, azonnal megrohanjuk Szebent, s Bemtől az utolsó honvédig reméljük, hisszük, hogy urai leszünk Szebennek, amivel annyi van mondva, hogy Erdélyben tönkre lesz téve a reakció az utósó íziglen. Akkor aztán megyünk vezérestül seregestül a Tisza partjaira, hogy a rónák hazájának is megmutassuk diadalmas zászlóinkat… megyünk bérci folyamok gyanánt, mint hajdan a Betlenek, Rákócziak, Tököliek, s hullámainkon visszük a szabadság bárkáját.”
A jó öregnek fogalma sem lehetett a költő nagyságáról; eredetiben egy sorát sem olvasta. De lelkületét mégis hamar megismerte. Úgy bánik vele, mint édes gyermekével, aggódik érte, igyekszik távol tartani a veszélytől. Finom tapintattal begyógyítja az égő-fájó sebet, amelyet azon a gyávaság vádja ütött: hadi vitézségéért kitüntetést tűz mellére. Futári, hivatalos küldetéssel újra és újra Debrecenbe meneszti, az egyszerű tigrisek közül a marakvó oroszlánok barlangjába.
A következő haditudósítást február 15-én egy ilyen útja alkalmával Debrecenben írja:
„Bem februárius 1-én, mint már előbb megírtam, seregével Vízaknára vonult át, s ott 4-kéig csendesen voltunk. Február 4-én kijött elénk az ellenség Szebenből, hol erdélyi minden, de minden erejét összpontosította, Vízakna előtt megtámadott bennünket; a szó betű szerinti értelmében 10-szer, mondd tízszer nagyobb ereje volt, mint nekünk. Négy óráig tartó ütközet után, mely egyike volt a legvéresebbeknek, miket e korban vívtak a magyar seregek, kénytelenek voltunk hátrálni. Kölcsönös ágyúzás közt értünk Szerdahelyre, az első állomásra; az ellenség csaknem odáig követett. Szerdahelyt megpihenvén, éjfél után indultunk Szászsebes felé, hova virradatkor értünk, s hol a gyulafejérvári garnizon, mely értesítve volt visszavonulásunkról, ágyúszóval fogadott. Egy órai ágyúzás és csatártüzelés után rohammal vettük be Szászsebest, melyet a fejérváriak eszeveszett futással hagytak el; zsákmányunkul egy pár töltényes szekér jutott, mi nekünk igen jól esett. Dél tájban utolértek bennünket a szebeniek, csatárinkat egy pár órai harc után beszorították a városba, s ágyúztak ránk késő estig, de sikertelenül. Másnap reggel az éjen át ismét tetemesen szaporodott ellenség csaknem egészen körülvett; egyszer jelentik Bem tábornoknak, hogy parlamentaire jött: Bem azt felelte, hogy küldjék őt vissza. A parlamentaire lengyel, mondja a jelentő. »Annyival inkább, felelt Bem, olyan lengyellel nem beszélek, ki most ausztriai szolgálatban van.« Mindamellett eléje vezették a parlamentairet, de a tábornok röviden csak azt mondta neki: »nem alkuszom«, s ezzel kikísértette őt.Ezalatt mi is vonultunk ki a városból Szászváros felé. Fél órányira haladtunk, midőn az ellenség észrevette kitakarodásunkat, s ekkor egész erejével utánunk rugaszkodott, s így jöttünk szakadatlan ágyúzás között, mely azonban semmi veszteségünkbe nem került, valami egy órányira Szászvárostól, hol egy falut fölgyújtottunk, mi által ketté lett vágva az út köztünk s a császáriak között. Este volt mikor oda értünk. Azt gondoltuk, egész békével húzódhatunk be Szászvárosba, de csakhamar megdördültek előttünk az ágyúk; a szász és oláh népfelkelés fogadott bennünket. Szászvárost is rohammal kellett bevennünk. Virradat előtt jött a jelentés, hogy a szebeniek utolértek. Visszamentünk eléjök, s mintegy két óráig harcoltunk velök, nem a diadalért, mely lehetetlen volt, hanem a becsületért, melyet annyi bajnak utána is épségben hoztunk még aznap délben Dévára, hol a Magyarországból érkezett segédseregekkel egyesültünk. Ez volt 7-én; 8-án én elhagytam (de csak rövid időre) a tábort, s azóta mi történt? nem tudhatom, csak annyit tudok a tábornoktól, hogy ő másnap azonnal indult visszafelé, s hiszem, hogy seregünk most ismét, ha Szebenben nincs is, bizonyosan Szeben alatt van, és nemsokára benn lesz.
Feleségét épp csak átölelheti, barátaival épp csak végigkezelhet. Kutyafuttában ír ezúttal még Aranynak is.
„Kedves öcsém, illetőleg bátyám! élsz-e még? én még élek, pedig ott jártam, ahol a halál kézzel-lábbal dolgozott, s dőlt belé az ember, mint a bőgőbe a huszas. Bem táborába tetettem át magamat, s Bem adjutánsává tett, s csak az tudja, mi a csata, aki Bem oldalánál van, mint én voltam öt véres ütközetben. Hadi tetteimről szerényen hallgatok, csak annyit jegyzek meg, hogy hozzám méltólag viseltem magamat; ez, úgy hiszem elég. Jelenleg mint futár vagyok Debrecenben, s egypár nap múlva ismét lódulok vissza. Feleségemet s fiamat, mikor Erdélybe mentem, hozzátok akartam vinni, csak az utósó napon határoztuk el, hogy itt maradnak Debrecenben, és ez volt mindnyájunk szerencséje, mert Szalontáig mind a ketten elfagytak volna. Itt laknak Vörösmartiéknál, mind a kettő egészséges: feleségemtől ne vegyétek rossz néven, hogy nem tudósított benneteket, szegény semmit sem tudott csinálni bújában. Képzelhetitek napjait, melyeket itt töltött, míg én a csatatéren voltam. S hogy én nem írtam nektek Erdélyből, azon sem fogtok fölakadni, ha megmondom, hogy feleségemnek is csak egyetlen egy levelet írhattam az események rendkívüli összetolulása miatt. Hogy szeretlek benneteket, bizonyítja e levelem, bármily rövid lesz… nem gyerekség csak néhány percet is kiszakítani időmből, midőn az oly rövid, s a boldogság szárnyain oly gyorsan röpül. Tudod, mindig édes volt előttem a családi élet, de soha oly édes, mint most, midőn elmúlt csaták után és új csaták előtt ölelhetem feleségemet, fiamat.”
Mielőtt a csatatérre visszaindul, sietve családi ügyét is rendeznie kell. Apósával is újból kitört a háborúság, s a fiatalasszony nem akar a zilált Debrecenben maradni. Hova lehet ilyen időkben elhelyezni egy tehetetlen gyerekasszonyt s egy csecsemőt? Oly közvetlenül fordul Aranyhoz, mint egy idősebb testvérhez:
„Kedves komám, rövid, de nagy fontosságú lesz levelem. Feleségemnek minden áron hozzátok kell mennie; magam szeretném őt Szalontára kísérni, de ő holnap még nem indulhat, s nekem holnap mennem kell Erdélybe. Ha egy kis barátság van bennetek, megteszitek értünk, hogy bejöttök, mihelyt jöhettek e levelem kézbekerülte után, s elviszitek magatokkal feleségemet és gyermekemet. Igen-igen kérlek erre; hogy őket aztán gondjaitokba ajánljam, az fölösleges. Én Bemhez megyek vissza. Tisztelünk, csókolunk benneteket!” (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: NYAKRAVALÓ

Nyakravaló nélkűl akarod megvédni hazádat?
Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez!
Honszeretet, bátorság s más, mind kófic: az a fő
A katonában, hogy nyakravalója legyen.
Mészáros Lázár, akitől én ezt tanulám, s ő
Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló,
Mert hisz az ő hada, mely hősleg megfutamúlt volt,
Egytül-egyig mind, mind nyakravalóba’ vala.
Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül…
Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló!

Debrecen, 1849. február 18-20.


CSATÁBAN

A földön is harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!
A lemenő nap oly
Vad bíborban ragyog!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

Komoly felhők közül
Bámul reánk a nap,
Rettentő szuronyok
Füstben csillámlanak,
A sűrü lomha füst
Sötéten gomolyog,
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

Ropog, hosszan ropog
Csatárok fegyvere,
Ágyúk bömbölnek, hogy
Reng a világ bele;
Te ég, te föld, talán
Most összeomlotok!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

Szilaj lelkesedés
Foly bennem, mint tüzár,
A vérszag és a füst
Megrészegíte már,
Előre rontok én,
Ha élek, ha halok!
Utánam, katonák,
Utánam, magyarok!

Medgyes, 1849. március 2-3.



PACSÍRTASZÓT HALLOK MEGINT

Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek…
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsírta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.

Betlen, 1849. március 8.


AZ ERDÉLYI HADSEREG

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga.

Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla
Mint egy fehér zászló lengedez;
A kivívott diadal utáni
Békeségnek a jelképe ez.

Ott megy ő, a vén vezér, utána
A hazának ifjusága mi,
Igy kisérik a vén zivatart a
Tengerek szilaj hullámai.

Két nemzet van egyesűlve bennünk,
S mily két nemzet! a lengyel s magyar!
Van-e sors, amely hatalmasabb, mint
E két nemzet, ha egy célt akar?

Egy a célunk: a közös bilincset
Összetörni, melyet hordozánk,
S összetörjük, esküszünk piros mély
Sebeidre, megcsufolt hazánk!

Küldd elénk, te koronás haramja,
Légiónként bérszolgáidat,
Hogy számodra innen a pokolba
Holttestökbül építsünk hidat.

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénnyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga!

Bánfihunyad, 1849. március 26-27.