…A sereg állandóan vonul, állandóan harcol. Ő hol vele, hol külön megbízatással utazik. Az Aranyhoz írt következő levél már az országrész másik feléből, Lugosról kelteződik. Ebben kapunk képet akkori hangulatáról. Csupa remény.
„Kedves barátom, tennap és tennapelőtt a feleségemnek írtam; kérd meg őt szépen nem az én nevemben, hanem a tiedben, hogy bocsássa meg, hogy a harmadnapi alkalmat a te néked való írásra használom; már csak veled is óhajtok szóba állani. De nem ez a fődolog, hanem az, hogy elkezdtem a levelet, s nem tudom, mit írjak. Egy pár nap óta tökéletes szélcsend van a háború tengerén, s mi ülünk és unatkozunk. Be kell itt várnunk seregünknek egy és nagy részét, csak miután egyesültünk, fogunk ismét verekedni, ha ugyan lesz kivel, mert az ellenség minden felől infamiter nyargal előlünk. Te Jankó, vigyázz egy kicsit azokra az én kis enyéimre, »ne quid respublica detrimenti capiat«; még azt is megengedem, hogy a nevemben megcsókold őket, csak vigyázz rájok, ámbár amilyen ügyefogyott fellownak ismerlek, inkább őnekik kell reád vigyázniok. Írtál-e már verset a keresztfiadra? – Dolgom lesz, hínak be a generálishoz, nem folytathatom tovább. Tisztelem a tisztelendőket! Isten veletek!”
Közben ismét Debrecenbe kellett futárként utaznia.

A gyakori helycsere nem tesz jót a költőnek: alkalma van összehasonlítani a tettek és a szavak embereit. Bem táborában a katonák közt, rövidesen példás katona, kitűnően beleilleszkedik a sereg szellemébe, semmi kifogás ellene, még fegyelmi vonatkozásban sem, noha vezérkari tiszt létére a bakáknak is szaval, s noha minden oka megvolna az önhittségre; valahol csak felvonulnak, Bem után most a legtöbb vivátot ő kapja. A reglamát Debrecenben, a politikusok és miniszterek között téveszti el; nem is a reglamát, hanem az etikettet! Erdélyben a honvédek rohama és a „rendíthetetlen agg” vitézsége ihleti versre. Debrecenben egy hiányzó nyakkendő. Mert a különben derék és igazságos Mészáros sem a hozott jelentésre, hanem a futár adjusztírungjára figyel; ő is rápirít a költőre, az „à la Hamlet”-öltözék miatt, mégpedig véletlenül olyan pillanatban, hogy ingerültségében az végre is visszavág a győzelem helyett divatkérdésekkel foglalkozó generálisokra. Aztán lemond. A bölcs Bem úgy-ahogy elsimítja az ügyet, a leköszönt századost őrnaggyá nevezi ki…
A politika mezeiről földúltan megérkezett költő a csatatér eseményei közt nyeri vissza lelki egyensúlyát. Szászsebesről, április 11-i kelettel veti papírra az alábbiakat:
„Nehány heti betegeskedésem után visszatértem e hó elején azon hadsereghez, melynek hogy tagja vagyok, büszkeségem, mert vezére Bem; és boldogságom, mert Bem nekem barátom, atyám. A sors úgy akarta, hogy részt vegyek e hadsereg annyi fáradalmaiban, veszélyeiben és szerencsétlenségében, s hogy diadalmánál ne legyek jelen. Nem zúgott az ágyú, nem csengtek, csörögtek, ropogtak a fegyverek, midőn Szebenbe bementem, csend és béke volt – az ellenség akkor már Oláhországban bujdosott, német és muszka. Szebenben találtam Bemet; mint egyszerű közember mentem hozzá, minden igény és vágy nélkül; ő visszaadta a kapitányságot s kinevezett segédének; az elsőt közönyösen, a másodikat gyönyörrel fogadtam el. Másnap Gyula-Fejérvár alá mentünk, s azt még aznap mintegy 3 óra hosszat ágyúztuk, s föladásra szólítottuk föl; a várbeliek egyikre is, másikra is huszonnégy fontosokkal feleltek. A tábornok annyi sereget hagyván a vár körül, mennyi elegendő annak teljes bekerítésére, ide jött Szászsebesre, s azóta itt vagyunk. Holnap vagy holnapután indulunk Magyarországra.”
S egy darab tiszta kék a felhőfutásban: „A napokban voltak itt a hadügyminiszternek s a nemzetgyűlésnek küldöttei, kik meghozák Bemnek az elsőrendű érdemjelt. Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg, s különben is a mi vezérünk nem szokott az efféle sallangos és csattogó ceremóniákhoz. Volt ennek a kis szobai ünnepnek mindamellett sok pedanti és táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: »Én nem vagyok szónok, s ha az volnék sem tudnék most beszélni; engedje meg ön, hogy megcsókoljam önnek jobb kezét, mely az én hazámért vérzett!« és sírva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sírtunk – de ezt nem olvasni kell, ezt hallani és látni kellett volna. – Tennap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan, nem azáltal, hogy érdemjelt kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem átadta Bem…
Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével, mert jobbja még föl van kötve, s ezt mondá: »bal kézzel tűzöm föl, szívem felőli kezemmel!« s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! – az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: »Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak: atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.«”
„Kijöttünk Erdélyből – írja a büszke hadsegéd – még pedig jó ómennel, mert első lépésünk is diadal. Vaskapun innen, Vaiszlova határőr falunál várt bennünket az ellenség. Megtámadtuk, megvertük. Veni, vidi, víci. Két zászlóalj volt ellenünk, seregünkből csak négy század (a 78. számú székely zászlóaljból) volt a tűzben, s e négy század a legalább 2000 emberből álló ellenséget mintegy két órai harc után oly kétségbeesett futásnak lódította, hogy Karánsebesig meg sem állt, s onnan is még aznap tovább futott, úgyhogy tegnap reggel, midőn ide értünk, a városiak fejér zászlókkal fogadtak. Az ellenség elesetteinek számát nem tudjuk bizonyosan, láttunk valami húsz agyonlőttet s mintegy ötven vízbe fúltat, kik a Tuneten keresztül akarták életöket a hegyekbe vinni. Minekünk – ami talán hihetetlen, magam sem hinném, ha jelen nem lettem volna – még csak sebesültünk sincs egy sem. Két ágyújok is nálunk maradt; az egyiket négy székely a szemem láttára vette el példátlan bátorsággal. Tábornokunk ma jutalmazta meg őket érdemjellel és pénzzel, de méltók, hogy neveiket is tudja a haza: Deák Máté, Nagy József, Nagy Imre, Szabó Márton közlegények. Átaljában csak annak lehet fogalma a székely vitézségről, aki maga látja. Ezek valóban csodagyermekek, mert nagy részök jóformán gyermek még. Nyugodt bátorsággal, mondhatni kimért lépésekkel haladnak a csatában előre folyvást biztosan, mint a réten a kaszások, s még énekelnek, mikor már ropognak fegyvereik. A lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek, s rohannak és velök rohan az enyészet; az ellenségnek nem marad más, mint futni vagy meghalni. De a székely csak egy feltét alatt ily vitéz: ha vezére még vitézebb, mint ő, s azért szükséges, hogy Bem legyen a vezérök. De amily hódító a mi tábornokunk rettenetes fegyvere, tán még hódítóbb hasonlíthatatlanul szelíd bánásmódja a harc után. A környékbeli lakosság, amely eszeveszetten futott el előttünk, jövöget visszafelé, látván, hogy a honnmaradtaknak semmi bántása sincs.”…
De a költő fölött ismét felhő gyűl; újabb fegyelemsértés.
A következő ügyet, a Klapka-félét, hiába mesterkedik, Bem sem tudja elhárítani; begyógyítani sem. Ez a szúrás a legkegyetlenebb, amelyet „kedves fia” egész katonai pályafutása alatt kapott. A költő utolsó hónapjai emiatt telnek tragikus keserűségben. Ez idézi elő a nagy lelki törést, amely után megint üldözött vadnak érzi magát. A vérbeli forradalmár a helyzet-teremtette forradalmárok közül is kirekesztődik.
Igaz, a dolog felidézésében a felelősség az öreget terheli. Temesvár alatt, felsőbb utasításra meghagyja Vécseynek, hogy a megkezdett támadásban legyen segítségére. Vécsey nem engedelmeskedik, sőt ellenkező parancsokat osztogat. A kudarc miatt felizgult öreg ezért a hadügyi bizottmánynak küldött levelében Vécseyt hazaárulónak és gyávának nevezi; a levelet a költővel lefordíttatja, sőt közzététeti a lapokban…

A botrány a legdicsőségesebb napokban tör ki és fojtogatja a költőt. A magyar seregek országszerte diadallal hajtják kifelé az ellenséget. A nemzetgyűlésben felülkerekedik a forradalmi párt: április 4-én a követek kimondják a Habsburg-ház detronizálását – Magyarország respublica! Itt a várva-várt szent pillanat! Most volna alkalom nagy szerepre, most amikor teljesen szószerint igazolta őt az idő; a buzdítás nagy költője most zenghetné leglelkesebb dalait. Nagysalló, Isaszeg, Vác, Komárom a győzelem nagy hónapjai alatt a költő alig ír egy-két verset, azok közt is, a roham-dobpergésű Csatában című után valóban az a legszebb, amelyben egy percre elfeledkezik arról, hogy katona. A keserűség torkába rekeszti a szót.
Ahova most ő tekint: bomlás, megalázás, reménytelenség, őrjítően összekuszált ügyek. Magánügyei is olyanok, hogy azokba is belebolondulhat az ember. Szüleiről semmit sem tud. Júlia a kisfiúval biz elég kelletlenül húzza meg magát Aranyéknál. A pénz kevés, annyi, amennyi a tiszti fizetés. Honorárium alig jő. Ráadásul a táborban a költő ismételten megbetegszik. Egy időre a visszafoglalt Pestre szeretne menni, hogy talpra álljon, dolgait egy kicsit rendbe hozza. Bem készségesen ad szabadságot, sőt ajánlólevelet is Kossuthhoz, az őrnagyi kinevezés biztosabb elintézése végett. A költő gyanútlanul siet Szalontán át Debrecenbe; Júliát is magával viszi, de a kisfiút a keresztszülőknél hagyja – míg valamerre el nem dől a sorsuk. Május 6-án érkezik Debrecenbe „…egyenest Pestre kell mennünk – írja ezen a napon Aranynak –, holnap korán reggel megyünk. Sok okunk van rá, legfő az, hogy szegény jó apám meghalt, s édesanyámról semmit sem tudok”.
Édesanyja napjai is meg vannak számlálva.
Ilyen körülmények között jelentkezik még aznap Kossuthnál; a kormányzó hidegen s kicsinylőleg fogadja, s a helyettes hadügyminiszterhez küldi. Klapka ettől függetlenül is már parancsot adott, hogy a költő azonnal jelenjék meg előtte. Nem az őrnagyi kinevezés megerősítése ügyében. Ahogy a költő elébe lép, a Vécseyről szóló Bem-levél közzététele miatt esik neki:
– Hogy merte azt tenni?
– Mert parancsom volt rá.
– S ki parancsolta?
– Bem tábornok.
– Az nem igaz.
Hogy igaz, annak kétségtelen bizonyítéka, hogy ezt a jelenetet a költő franciául épp Bem számára írta le. Klapka, a miniszter (csak két évvel idősebb a költőnél), nem éri be egy sértéssel.
Tragikus a szabadság legjobb katonáinak e veszekedése épp a legnagyszerűbb napokban. A viszály utolsó, megrázó jelenete csak most következik. A fiatal költő után rövidesen a fiatal hadügyminiszter-tábornok is Pestre érkezik. Görgey táborában véletlenül egymásra akadnak.
Klapka később, amikor már ráeszmélt, hogy az egykori „aljasul vádaskodó népköltő” személyében kivel is volt dolga, szépíteni igyekszik az esetet. De ellentmondó mentegetődzésein át is jól odalátni arra a távoli, arcpirító tumultusra, a Svábhegy májusi lombjai alatt, amidőn a Budát ostromló magyar sereg főhadiszállásán egy csapat magyar katona közreveszi a szabadság legnagyobb magyar költőjét, és egy izgatottan kiáltozó tábornok parancsára letartóztatja. (lllyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: A SZÉKELYEK

Nem mondom én: előre székelyek!
Előre mentek úgyis, hős fiúk;
Ottan kiván harcolni mindegyik,
Hol a csata legrémesebben zúg.
Csak nem fajult el még a székely vér!
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Ugy mennek a halál elébe ők,
Amint más ember menyegzőre mén;
Virágokat tűznek kalapjaik
Mellé, s dalolnak a harc mezején.
Csak nem fajult el még a székely vér!
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Ki merne nékik ellenállani?
Ily bátorságot szívében ki hord?
Mennek, röpülnek, mint a szél, s üzik
Az ellenséget, mint a szél a port!
Csak nem fajult el még a székely vér,
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!

Karánsebes, 1849. április 17

EGY GOROMBA TÁBORNOKHOZ

Tábornok úr, én nem tartom magam
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön,
Levett kalappal szóljanak velem.
S ön engemet gorombaságival
Elhalmozott, hogy két orcám pirúlt.
Igen, pirúltam, de nem magamért,
Pirúltam a magyar sereg miatt,
Hogy annak egy ily tábornokja van.
Tábornok úr, van ellenség elég,
Gorombáskodjék azzal, ott szabad,
De bánjék szépen a jó honfiakkal,
Különben azt hisszük, hogy őket el
Szándékszik ön kergetni a seregből,
És ez kemény vád lenne majd, kemény vád.
S gorombaságit épen rajtam űzi!
Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére
Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre,
Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél,
S akit megszúrok véle, fáj neki
Még akkor is, ha a sír férgei
Cirógatják ott lenn a föld alatt.
Kiírnám önt itt név szerint, de amit
Saját kardjával tenni képtelen,
Tollammal tenni én nem akarom,
Nem fogom önt megörökíteni.
Csak azt ajánlom, hogyha még leszen
Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor
Beszéljen vélem emberségesen,
Mert én ugyan nem tartom magamat
Nagy embernek, de akkorácska csak
Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön,
Levett kalappal szóljanak velem.

Debrecen, 1849. május 7.

SZÜLEIM HALÁLÁRA

Végre megtörtént a
Rég várt viszonlátás!
Nincs köszönet benne,
Nincsen istenáldás.
Láttam jó atyámat… vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,
Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
Mikor jó anyámat tettük le melléje.

Sem atyám, sem anyám
Nincs többé, nem is lesz,
Kiket szoríthatnék
Dobogó keblemhez,
Akiknek csókolnám még lábok nyomát is,
Mert engemet szivök vérén neveltek fel,
Mert körűlöveztek, mint a földet a nap
Lángoló sugári, szent szeretetökkel!

Oh atyám, oh anyám,
Miért távozátok?
Tudom, hogy áldás a
Sír nyugalma rátok,
De mi nektek áldás, az átok énnékem,
Melytül szegény szívem csakhogy nem reped meg!
Ha így bántok velem, ti kik szerettetek,
Mit várjak azoktul, akik nem szeretnek?

Itt hagytak, elmentek,
Nem is jőnek vissza!
Omló könnyeimet
Sirjok halma issza.
Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak,
Szivárogj le hideg orcáikra halkan,
Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek
Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!

De nem, de nem, inkább
Eltávozom innen,
Hogysem könnyem árja
Hozzájok lemenjen;
Mentsen isten tőle!… édes jó szülőim
Hogyha megéreznék fiuknak keservét,
Szerető szivök a sírban sem pihenne,
Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.

Isten veletek hát…
Csak egyszer még, egyszer
Ölelkezem össze
Sírkeresztetekkel…
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját…
Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni akarják!

Pest, 1849. május 19-20.

A HONVÉD

Isten után legszebb és a legszentebb név
A honvéd-nevezet!
Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni
Ezt a szép nagy nevet?
Iparkodom teljes szivembül, oh hazám,
Megvédeni téged,
Védni, fölemelni téged, s lesujtani
A te ellenséged!

Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet,
Hogy még sok van hátra;
Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány,
Karunk készen várja.
Jőjetek, szabadság hóhérlegényei,
Nem jöttök egyébért,
Csak hogy elvegyétek, amit érdemeltek,
A véres halálbért.

Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét
Kipusztítottátok,
Fekvén rajta háromszáz esztendeig mint
Nehéz istenátok.
Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek
Ujra termékennyé:
Véreteket issza most, mint eddig itta
Saját népe könnyét!

Jőjetek! ismerjük már egymást, ti futtok,
Mi űzünk titeket,
Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott
Rongyos fellegeket.
Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a
Szuronyunk hegyére,
Emlékezzetek a másvilágon is a
Honvédek nevére!

Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom
– Mi tagadás benne? –
Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája
Szökken a szemembe,
Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép
Győző seregébül,
Én is segítettem koronát leütni
A király fejérül!

Hej te király, hol van régi szép sereged,
Hol van régi fényed?
Hej be tönkretették a szegény honvédek,
E rongyos legények.
Rongyos vagyok, mint az ágrulszakadt, csak hogy
Mezítláb nem járok,
De több becsületem van mégis, mint nektek,
Cifra uraságok.

Van bizony énnékem becsületem, de nagy,
Ország-világ előtt,
Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt,
Kit fegyverem lelőtt;
Még az ellenség is, akit csak magasztal
Egy szívvel, egy szájjal,
Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete,
Tulajdon hazája?

Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet
Megtartsam halálig.
Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz,
Elvigyem hazáig.
Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek
Az én enyéimhez,
És ideszorítom rendre valamennyit
Dobogó szivemhez!

Hej az lesz ám a nap!… és mégse tudom, hogy
Mit szeretnék jobban:
Hazamenni-e majd a harc végén vagy itt
Elesni a harcban?
Társaim arcáról, akik elhullanak,
Én arról azt látom:
A hazáért halni legnagyobb boldogság
Ezen a világon!

Pest, 1849. június 1-10.