Fura játékot űzött velem Roman Polanski számomra ez idáig ismeretlen filmje, a Halál és a lányka (Death and the Maiden).
Az 1994- ben készült mozi Schubert egyik ismert zeneművéből (vonósnégyeséből) kölcsönözte a címét, és valami igazán jó krimire számítottam. (Egyébként erről a filmismertetők/ajánlók többfélét gondolnak – van, ahol thrillerként, násutt filmdrámaként jelölik meg a műfaját.) Végül egy feszes kamaradarabban találtam magam, ahol a végén úgy éreztem: nagyon kell vigyáznom. Nagyon…
Már hogy ne felejtsem el ezt a filmet és a tanulságát.
Mert kevés művészeti alkotás válaszolja meg oly kíméletlen egyenességgel a kérdést: hogyan lehet Schubert és Mengele doktor ugyanannak a nációnak, tágabb értelemben ugyanannak biológiai fajnak a gyermeke? A felelet, amit kapunk, messze nem katarzist kínál, nem a megtisztulás könnyes csendjét.
A film alapjául Ariel Dorfman dél-amerikai író műve szolgált, aki 1970–73 között Allende kulturális tanácsadója volt, és akinek a Pinochet puccs után el kellett hagynia Chilét, ám európai, majd amerikai száműzetése alatt is végig nyomon kísérte egykori bajtársai sorsát, szenvedését, erőszakos halálát, megaláztatását. Ezzel az alkotásával nekik, vagy nekik IS állít emléket, miközben messze túlmutat a mű a konkrét chilei eseményeken. A film a történet kezdetekor „EGY dél-amerikai állam”- ot ad meg helyszínül, de lehetne ez maga a Föld nevű bolygó is…
Ám ha Polanski ezt választotta, akkor nézzük meg AZ EMBERT egy viharos éjszakán mi is, egy dél-amerikai országban, amely éppen legyőzte a terrort, és amelynek levegője még legalább annyira telve van az áldozatok véres sikolyával, mint az ezekből születő szabadság szépséges ígéretével.
Paulina Escobar Sigourney Weaver) sikolyai is ott keringenek még a légben, bár azon kevesek közé tartozik, akik megélték, hogy kinyíljanak a kínzókamrák ajtajai, és kisétálhasson, pontosabban kibotladozhasson a fényre. Férje, Gerardo Escobar (Stuart Wilson) az ellenállás kulcsfigurája volt, és az asszony az embertelen szenvedések ellenére sem árulta el a férfit, aki a junta bukása után vezető szerepet kapott az új kományban. Felesége hazavárja, vacsora az asztalon – itt a béke. De annyira törékeny ez a béke!.. Igazából nincs még sehol. Paulinában biztosan nem. A vihar okozta áramszünet kioltja a csalóka biztonságérzetet egy pillanat alatt – újra feszülten figyel, újra illegalitásban van, s börtönben eltöltött évei foglyaként zárkózik be a szobájába, és fogyasztja el sietősen a vacsoráját.
A férj pedig késik. Paulina kiáll az erkélyre, nézi a vigasztalan esőt, a szürkülő tájat: a sötétbe zárt világ egyelőre nem tisztul, akárcsak a lelke. A messziről felvillanó fény (egy autó lámpáinak a fénye) nem töri át ezt az univerzális alkonyt – bármi jön „kívülről”, az veszély. Az évek hosszú során a közeledő autók sosem megváltást, segítséget, hanem halált hoztak – Paulina már oltja is el a lámpát, zárja be az ajtót, s a függöny mögül várja felgyorsult lélegzetettel, hogy kiderüljön, amit egyelőre inkább hisz elgyötört szíve: hogy dehogy is van vége.
Az ajtón azonban nem a pribékek dörömbölnek, hanem agyonázott férje kopog. Lerobbant az úton, egy arra járó autó hozta haza. Amint szárazba öltözve a megterített asztal mellé ül, párbeszédükből rögtön kitetszik a házastársak eltérő dimenziója. Míg a férfi terelné a beszélgetést a sikertelen kerékcsere felé, a visszatért hétköznapiság elfelejtett súlytalanságába, felesége lesöpri mindezt a kérdéseivel, melyek az aktuális poitikai szándékokra vonatkoznak. Az ő lelkében még nincs olyan ablak, amin keresztül a békés világ jelentéktelen kérdéseire lehetne rálátni. Feszült, kérlelhetetlen nyugtalansága, amellyel elfordul az ehhez tartozó/ közelítő beszélgetéstől, feszültté tesz minket, nézőket is – majdnem hogy idegesít minket ez az engedményre képtelen egzaltáltság.
A férjében ugyan nem tolódtak el ennyire az arányok, de amikor azzal ébreszti fel a mindig éber asszony, hogy egy autó közelít, ő is az illegalitás ösztöneivel reagál – s feszülten készülnek a legrosszabbra, vagy legalább is a veszélyre. De az ajtóban csupán dr. Roberto Miranda (Sir Ben Kingsley) áll, az autós, aki kisegítette a férjet, és aki most visszahozta az ott felejtett pótkereket. Egyben arra is alkalmat talál, hogy kifejezze csodálatát Gerardo Escobar, az ismert ellenálló iránt, aki beinvitálja egy kis baráti csevejre.
Paulina lélegzetvisszafojtva hallgatja őket, és ebben most jóval több van, mint a hosszú ideig életveszélyben élők kiheverhetetlen rutinja. Egy olyan hangot hall, amit ezer hangból is felismerne: az orvosét, aki fogsága idején a bekötött szemű, megkínzott asszonyt „ellátta”, értsd: megerőszakolta, meggyalázta. Most hát itt az arc hozzá, és itt a bosszú pillanata is. A férfi autójában talált magnókazetta, rajta a Schubert vonósnégyessel, amit a nemi erőszak közben a doktor oly sokszor lejátszott úgymond a vérző, szenvedő testekben pislákoló lélek megnyugtatására, újabb bizonyíték: itt társalog elegánsan, mindezt megúszva ez a szörnyeteg a szomszéd szobában. És: fizetnie kell.
Paulina nem vesztegeti az időt. Kihasználva azt a néhány percet, amíg a szobában kettesben marad az orvossal, megkötözi, a száját lehúzott bugyijával betömi, pisztolyt szegez rá, és a meglepetéstől szinte szóhoz sem jutó férj minden az irányú szándékát, hogy a szerinte őrülten viselkedő feleségét megfékezze, visszaveri – akár figyelmeztető lövéssel. Amikor tisztázódik, miért is teszi mindezt, férje megdöbben: Paulina nem avatta be megerőszakolása rettentő részleteibe. De mindemellett marad jogász, marad demokrata: bizonyíték nélkül nem lehet ítélkezni. Persze, azonosította a hangját – de biztos-e ez? Hiszen annak idején nem látta, és az, hogy valaki szereti Schubertet, köztük azt a vonósnégyest is, amit a zenerajongó Paulina képtelen a börtön óta meghallgatni, mit bizonyít? Talán csak nem akar Miranda doktoron tárgyalás nélkül ítélkezni? Olyan akar lenni, mint azok, akik ellen harcolt? Netán meg akarja gyilkolni?
És bármilyen döbbenetes a férjnek: nem áll ez sem messze Paulinától. Miközben félrevonulva suttognak, a doktor sorsát vitatva, magukkal is újra szembesülnek. Escobar, a férj őszintén csodálja bátor feleségét, de tudja: általában az ember nem ennyire erős. Ő az első nap megtört volna a szenvedéstől. A hűség valakihez, aki messze van, csak a nagy lelkek kiváltsága, átka. Neki nem is sikerült – és végre erről is őszintén beszélnek. Itt a szembesülés ideje, és Paulina végre „enged”. Jó, akkor ne lökjék csak úgy az orvost a szakadékba, védje őt a férje, csikarja ki belőle a vallomást, akkor elengedi. Hogy mi értelme van ennek, amikor ezek szerint felmentésre nincs mód, csak a megfogalmazott vád elismerésére – nem értjük, nem érthetjük, mert nem is érthető, és erősen hajaz a diktatúrákban oly gyakori koncepciós perek dinamikájára. Nem is hozhat és nem is hoz eredményt. Sajnáljuk a végig tagadó Miranda doktort, mert hiszen egy spanyol kórház megerősíti, hogy Paulina bebörtönzése idején ott dolgozott.
Már a szakadék szélén térdel a doktor, amikor Escobar lélekszakadva fut a telefonon kapott információval Paulinához. Lent a viharos, kavargó tenger a sziklákkal, amelyeken éppen készül széttörni egy minden bizonnyal ártatlan férfi koponyája. De Paulina ismeri az „ilyenek” gyakorlatát: alibit teremteni előre, mégpedig megdönthetetlent. Nem hisz ebben a végső érvben, nincs tovább. Érzi ezt az orvos is, és ebben az utolsó pillanatban vallani kezd: mert igen, ő volt a tettes. És elmondja, hogyan történt. Hogyan lett belőle, a jószándékú orvosból, aki azért ment oda, hogy amennyire lehet, enyhítsen megkínzott embertársai szenvedésén, aberált vadállat. Hogy a botrány, az elfogadhatatlan, az azzal való mindennapos találkozás hogyan kezdte ki erkölcsi érzékét, hogyan kezdte a gonoszság szüntelen abszurditása elveszteni abnormalitását, hogyan szokta meg, hogyan vált az a normává, s írta felül az eddigi normát erkölcsről, szolidaritásról, emberbaráti szeretetről, becsületről. Ő, aki először elszörnyedt és segített a tapasztaltaktól, fokozatosan elfásult, a lelke belefáradt, már nem tudott tiltakozni, megszokta, majd megérezte a helyzetben rejlő korlátlan hatalom fémes ízét, és nem állt ellen a kísértésnek, mert senki sem állította meg, mert nem létezett már másik élet könyörülettel, csak ez az ismétlődő, fékevesztett haláltánc, így hát lehúzta a nadrágját, és belehatolt.
Paulina hallgatja: harciassága oda. Arca a meggyalázott nő fakó szégyenében sápad egyre halványabbra. Itt hát a vallomás…De mit bosszuljon meg? Mit kezdjen ezzel a férfival, aki nem tagad már, aki nem menti magát, csak elmondja, hogyan is van ez. Hogy megmérettetett, és gonosznak találtatott. Vagy pontosabban: megtaláltatott benne a gonosz. Vajon mi változik attól, ha a mélybe zuhan?… Magára hagyják Miranda doktort.
A film zárójelenetében egy koncertteremben vagyunk. A nézők között ott van Paulina a férjével, és ott van a doktor is. Vajon meg lehet ezzel békülni? Nem tudom, komolyan nem. De ha van valami, ami vigaszt adhat Paulina testi és a doktor erkölcsi megszégyenülésére, az biztosan a muzsika.
Nekünk pedig fontos tanulsággal szolgál doktor Miranda útja a jóságtól a gonoszságig: mindig tudnunk kell, hogy csak azért, mert megtōrténhet, az elfogadhatatlan nem válhat elfogadhatóva. Minden nap emlékeznünk kell rá, mi a norma, nehogy Miranda sorsára jussunk.
Vagyis : “Memento morál!”

A film megtekinthető a Videa portálon

1. Skandikamera:
   2022. március 31. 05:00

   „Az 1994- ben készült mozi… ”

   Hol van ez a mozgóképszínház?

   :-)

2. Albert Csilla:
   2022. március 31. 08:53

   Örülök, hogy legalább egy részlet felkeltette az érdeklòdést:) Amúgy, gondoltam merészen, lehetne ez egydzer a „film”szinonímája.