„Életemben sokszor csodáltam az Isten teremtette földet, vizeket. Meggyőződéssel vallom, hogy az emberiségnek a végtelenségig less kutatnivalója a gazdag és bonyolult földön, vizekben, légtérben.”

Gazdag munkássága nem szorítkozik csupán az irodalomra. Márton Béla nemcsak tanár, hanem ma is aktív néprajzkutató, fafaragó. Mindenekelőtt pedig példamutató értelmiségi.

Holtmaroson született 1937. március 25-én, élete a természet és a környezet szeretetének jegyében zajlik, a társadalom, a népélet, az állat- és növényvilág elérhető rétegeinek és titkainak szakszerű megismerésével – cselekvő, feltáró, rögzítő, értékőrző munkában. Mindvégig szerényen, szinte visszahúzódóan, minden feltűnést, jeleskedést kerülve, magányosan, de erős akarattal, kitartó, szívós és eltökélt céltudatossággal dolgozott.

Mégsem élt elszigetelten; vonzáskörében a tudást, hozzáértést messzemenően tisztelő, érdeklődő és tanulni vágyó fiatalok és kevésbé fiatalok nemzedékei tanultak mindenekelőtt tisztességet, emberséget, a munka és az értékteremtő mesterek megbecsülését, a múlt, a kultúra „hétköznapi kultuszát”, és bizony: gerincességet, magatartást tőle.

Fafaragóként Harkányfürdőn 16 kopjafa elkészítésének irányítója. Karcagon két monumentális, játszótéren elhelyezett faragott szerkezetet állított fel (haranghinta, állatalakos hinta). Százhalombattán három nyáron iskolásokat tanított fafaragásra.

1972 óta foglalkozik díszítőfaragással. Készített díszes eszközöket, történelmi témájú munkákat, egyetemes jelképeket, áttört mintájú falitékákat, síkfaragású bútorokat.

1963 őszétől Márton Gyula professzor irányításával nyelvjáráskutatást végez a Sóvidéken. Eddig 170 írása jelent meg a kismesterségek, néprajz, művelődéstörténet köréből.

Sóvidéki kutatásainak egyik ágáról könyve látott nyomdafestéket Fából faragott díszítmények a Sóvidéken (2000-ben); sorozata jelent meg A hajlított bútorok gyártásának kezdetei címmel. Kiadásra készen: A fa- és csontesztergályozás rövid története és Sóvidéki faragott bútorok című könyvei.

Előadásokat tartott a felnőtt lakosságnak, turistáknak, orvosoknak. Öt alkalommal társas vagy csoportos kiállításon vett részt faragott munkáival (Karcag, Sopron stb.), 2010 júniusában iparművészeti kiállítást szervezett 14 alkotó munkáiból (A szarvas mint jelkép a sóvidéki alkotásokon címmel).

Három évtizede aktív tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak. Egyik jelentős dolgozata a Sóvidéki hangzó gyermekjátékok. Kettőnél több évtizede vezetőségi tagja a szovátai Bernády Közművelődési Egyletnek.

*

Legutóbbi könyve az Ezerarcú természet (Székelyudvarhely, 2022). Ennek előszavában olvassuk: „A természettel való ismerkedésem már kisiskolás koromban megkezdődött; ugyanis a szüleim a Felső-Maros menti Holtmaroson, Marosvécs szomszédságában középgazdák voltak (8 kat. holdon); nekem pedig már hét-nyolc éves koromtól részt kellett vállalnom könnyű munkákból (állatok őrzése, lovak vezetése stb.).

A háziállatok életét naponta láttam, figyeltem. Ló, tehén, borjú, majorság mindig volt az udvaron. A fák életét, növekedését is figyeltem. Két erős-magas tölgyfa ott emelkedett a 120 m hosszú kertünk végében. Öt-hat kőrisfa gazdag lombkoronával várta a fuvolázó sárgarigókat, két eperfa édes gyümölcsöt érlelt gyermekeknek, madaraknak egyaránt. Az udvaron érett a meggy, a vajalma, az aratási körte, a ringló- és besztercei szilva. Bokrokban érett kétféle egres, valamint a sárga és piros ribizli.

Szénacsináláskor rendet kellett ráznom, majd a rendeket a napon forgatnom. Részt kellett vállalnom a kendermunkálatok egyes szakaszaiban: a kender tövének levágásából, a kenderáztatásból, a szárításából, a száraz kenderfők összegyűjtéséből.

Gabonacsépléskor a pelyvát-polyvát ki kellett húznom a gép ürege alól. Tarlóhántáskor, őszi szántáskor, tavaszi tarlóhántáskor, őszi szántáskor, tavaszi kukoricavetéskor a teheneket, lovakat én vezettem.

A kenyérsütésnek minden mozzanatát láttam. Édesanyám bükkfa tekenőben dagasztott, szombaton pedig hat kenyeret sütött. A kenyér bevetésekor nekünk, gyerekeknek egy-egy »madarat« formált a maradék nyers tésztából. Lelki öröm volt számunkra, hogy egy-két óra múlva kezünkbe kaptuk a kipirult, meleg madarat.

A valóságos madarak megismerése is már első osztályos koromban megkezdődött. A molnárfecske, füsti fecske tavasztól őszig ott suhant az udvarunkban. A széncinege, kékcinke, barátcinege naponta az eperfára szállt. Az aranyos tollú sárgarigó a kőrisfán hívta társát. A szajkó és a szarka gyakran mutatkozott. Az ülü (ölyv) elragadt egy-egy csirkét. A kuvik tojásait – mi, gyermekek – a templom tornyában kerestük.

Én – kivételesen – a kanári madár gyönyörű énekét is megismerhettem. Az 1945–1948-as években kalitkamadár volt az Éltető családnál.

Pelét és mókust kergettünk a Hegyen. Kamasz korunkban ismerkedtünk a labdajátékokkal; télen korcsolyáztunk, szánkóztunk és síztünk a hegyoldalon. Nyáron kézzel halásztunk a Marosban nagy kövek alatt vagy a mart mélyedéseiben. Később mindenféle halászeszközt megismertem, ami a Felső-Maros mentén használatos volt.

Az egyetem elvégzése után Szováta-Szakadáton újra napi kapcsolatba kerültem a gazdák munkáival s a mezők, erdők növényeivel, állataival. Érdekelt az élővilág, megfigyeléseimet írásban rögzítettem…”

Az új kötet száznál több szöveget tartalmaz: az évszakok szerint tagolt ritmusos, dallamos versikéket és öt rövid „prózai” leírást. Ezek 2012–2021 között születtek, bevallottan játékosan oktató szándékkal, főleg kisunokák részére. A könyvet 13 szép madárfotó egészíti ki.

Ízelítőül néhány kedves sor a versikékből:

„Tele van az udvar orgonaillattal, / Megtelik a lelkünk édes áhítattal.”

„Hallod-e, te füttyös rigó! / Ugye, vidáman élni jó?”

„Szelíd leány ez a nyírfa, /a köpenye zöld és tiszta. / Szél dalától táncra perdül, /fuvallattá újra lendül. // Karcsú törzse könnyen hajlik, / tiszta lelke messze hírlik. // Fehér inge meg-megvillan, / dalos madár róla illan.”

E pár mondat a Tanár urat üdvözlő és életére áldást kérő születésnapi köszöntő.

Isten éltesse!


Forrás: https://www.e-nepujsag.ro/articles/a-termekeny-eletu-ertelmisegi