Megyek, mint annyiszor,
egyazon úton, ugyanúgy.
A házak sárgák, zöldek, mint máskor is,
esetleg plusz-minusz néhány szépséghiba
a tűzfalakon, cserepeken,
de nem csúszok el
az ismert részleteken,
inkább magamra figyelek,
a belém szorult tüdőnyi szusszra,
melyből már csak annyira futja,
hogy mától holnapig
az arasznyit meglépjem,
akárha letudott lényemre mérném
ritkuló, elvérzett jelenem –
fáj minden lépésem,
mely e mélybe visz,
a kitett pont a végeken,
s az ismert öntömeg,
aki voltam –
mert a mérleg már kibillent:
naponta nő a plakk
erek mentén a plusz salak
egyfelől, míg túlnan az izzó
kémiák sorra fogyatkoznak.

Nem vagyok már ugyanaz,
mint ház, mint útszéli platán
vagy egy-két szépséghiba
a szomszédék tűzfalán –
nem nőnek vállamon madárcsontok,
szememben fürge klorofilok,
s nem tudom azt sem,
hogy mára kivé lettem.

Forrás: szerző FB-oldala