Furcsa volt az egész. Ilyet még nem látott a világ…
Nők gyülekeztek a betonozott kézilabda pálya szélén. Arcukon elszántság. Néhányan a hajukat fogták össze, gumizták hátul, hogy ne zavarja őket a mozgásban. A pálya szélén babakocsik parkoltak, néhány gyerekbicikli, műanyag dömper. A kidobóshoz felálltak, tizenheten az egyik térfélen, és körülbelül annyian a másikon. És elindult a küzdelem. Mert láthatóan nem játék volt, hanem valódi harc. Mintha egy óriás pohárban lötykölték volna a vizet, úgy szaladgáltak a családanyák hol egyik oldalra, hol a másikra, s próbálták elkerülni a feléjük szálló labdát. Akit eltaláltak az fegyelmezetten kiállt oldalra és bíztatta a még versenyben lévő csapattársait. Alig tíz perc alatt csak ketten maradtak az arénában. Köröttük átszellemült nők heves mozdulatokkal hajtották őket a végső győzelemre, hiszen csak egy maradhatott, a győztes. Mindkét döntős rosszul dobott, de gyors, kecses mozdulatokkal tértek ki a labda elől. Fergeteges bíztatás közepette az látszott, hogy egyikőjük sem fogja feladni. Aztán megtörtént. A labda eltalálta az egyik nő copfját. Nem a testét, hanem az összefogott haját, a lófarkát érte a találat. Heves vita alakult ki, aminek végül egy hét év körüli kislány vetett véget, megadva a pontot, és intett, hogy újabb fordulóra álljanak fel a csapatok.
A játszótéren egy beton ping-pongasztal állt, egykoron mélyzöldre festett lyukacsos fémhálóval. Körötte férfiak, kezükben piros, fekete, kék borítású ütőkkel. Forgóztak. Az persze látszott, hogy itt is, mindenki komolyan veszi, üt, szalad, csavar, necc, visszaad, forgás, csorgás, ki szervál? Majd csusza, ott a pont… mint anno a vállalati, a szakszervezeti üdülőben a Balaton partján. A menet végén itt is csak ketten maradtak, három pontig játszottak, ahogy kell, az egy megnyert szett az egy csontot ért, három csont egy bordát.
A homokozó szélén meggyötört, fáradt arcú gyermekek ültek, az egyik kislány arról panaszkodott, hogy még el kell mennie vásárolni, nem tudja, hogy mit főzzön, mert az anyja allergiás, és talán gluténérzékeny is, állandóan megy a hasa, és migrénje van. Egy szöszke, alig tízéves, megértően hallgatta, hozzáfűzte, hogy ő sem jut el oda, hogy rendbe rakja végre a haját, és hogy milyen kegyetlenek a felnőttek, csúfolják az apukáját, mert túlsúlyos, meg mert Elvist hallgat. Szerinte a gyermekek a hibásak, akik ilyen helyzetbe hozzák a szüleiket. Egy fiúcska arról beszélt, hogy alig várja, hogy felnőjön végre, családja legyen és gyerekei, akik majd eltartják és ő mehetne végre játszani a többiekkel.
Ebben a kisvárosban állítólag az úgy kezdődött, hogy a gyerekek nem akartak tanulni. Az egyik családban próbából, játszásiból szerepet cseréltek, amit aztán más családok is követtek. Már egy hete így élnek, és a felnőtteknek eszük ágában sincs visszatérni a korábbi állapothoz. A kormányzat tud erről, de nem akarja, hogy a modell tovább terjedjen, ki tudná megmondani, hogy mi lenne ennek a vége?

Forrás: A szerző FB-oldala