Ágh István: A válogatás megközelítése (Petőfi)

Petőfi verseinek újraolvasása fölidézi a hozzájuk fűződő emlékeimet, eszembe juttatja annak az útnak az állomásait, melyeken át életem során költészetéhez egyre közelebb kerültem. A korai dalokkal kezdődött, s a leíró költeményekkel folytatódott az ismerkedés, s egyszerűen természetes lett azonnal, mert mintha falum hagyományaiból, az otthoni közösségből, tájból fakadtak volna, s olyan nyelven szóltak, ahogyan környezetem gondolkodott. A hazafit, a forradalmárt már a történelem és az iskola fordította felém. Miként ez a lírai életmű kinyílt és beérett, úgy nőttem föl hozzá, s ebben az összefüggésben próbálom most az én kicsinyített Petőfi-képemet fölmutatni.

Azokat a darabokat választottam, melyeket alkalmasnak véltem a hasonló versek előhívására, s minták lehetnek az életmű hatalmas szőtteséből. Így került a csokorba elsőnek a Ki vagyok én? Nem mondom meg… című betyárdal. Szerelmi, mulatós, betyáros jellegével Petőfi indulását a legpontosabban adja vissza. Ez kelti az 1843–44-ben írt költemények közül a legtisztábban a népdal képzetét. Egyetlen zavaró szó, oda nem illő gondolat sincs benne, amely a kordivatra utalna, bár a népiesség hullámain lett szerzője sikeres. Petőfi nemcsak a dalokat ismerte, hanem ott is járt az utakon, jelen volt a csárdákban, a pusztákon, a falvak családi körében. A hely, az idő, az észjárás, a természeti élmények ihletésében váratlanul olyan nagy művek fakadtak, mint a Befordultam a konyhára… szerelemre lobbantó, elnyújtott pillanata, vagy Falu végén kurta kocsma… igazságosztó vigalma, ahol nem az aludni vágyó uraság, hanem a beteg asszony kelt a mulatókban együttérzést. Ez a két vers a képpé vált érzelem, a leheletfinomságú életkép s az idővel való lírai gazdálkodás remeklése a hetyke derűre, humorra, iróniára hajlamos személyiségnek.
Petőfi olvasója már ismeri a nagy leíró verseket, mikor az Utazás az alföldön soraira lapoz. Azért választottam ezt a játékosan csipkelődő darabot, hogy még elragadóbb lehessen szülőföldjéhez szóló szerelmi vallomása, A Kiskunság, melyet a legkülönösebb s talán a legnagyobb tájversének tartok. Hatalmas, egynemű festmény, miként minden rajta kívül eső járulékot kizár, és a fogalmi nyelvet is csak a maga távoli jelenlétének kifejezésére s dramaturgiai okból használja. Már túl van a ragaszkodó vallomáson (Az alföld), túl a természetben rejlő békesség meg az elemek roppant erejének fölidézésén (A Tisza). Megszületett fekete-fehérben a vérző örökérvényű szintézis (A puszta, télen). A Kiskunságban megint a megmagyarázhatatlan élet valóságát s földöntúli szépségét bízza az emlékezésre. Ahogy belefordul a csárda romja a délibábba, úgy ragyog föl bennem Petőfi szürreális másvilága is (Tündérálom) s megannyi költői kép és helyzet tündérisége. 1848 júniusában írja a Szülőföldemen című gyermekkorébresztő dalát Kiskunfélegyházán, éppen a szabadszállási követválasztás előtt. Bár az odatartozás érzelmi hevületét a korteskedés szenvedélye fokozta, A Kiskunságban, a kudarc után sem hagyta magát a nagy szülő földszerelemtől eltérülni.
A természet makro- és mikrovilágának festői megjelenítője a Sári néni megrendítő életképében is részletekbe hatoló ábrázolással éri el a nagy horizontú leíró költemények hatását. Ez az Aranyék házánál meghúzódó szegény szalontai vénasszony, mint öregségszimbólum ott lehetne családias költeményeiben (A téli esték), a szegénység csoportképein. Ami itt az ifjúság nosztalgiája, az öregség nyomora, a Szüleim halálára írt lírai drámájában már a földi út vége, melyben a költészet ceremóniája, mint valami kívülálló előadása zajlik. A kezdő sorok nyelvi játékába feledkező viselkedését el is ítélhetnénk, hiszen mintha a gyermeki szeretet hiányára mutatna, mégis, alkotás-lélektani példa, hogy a tökéletes mű sohasem a közvetlen tükrözés, hanem az érzelem és az értelem tisztítótüzében kiküzdött teremtés eredménye.

A szabadszállási kudarcra Az apostol válaszol, de személyes létezésének fordulatát az Itt benn vagyok a férfikor nyarában… kezdetű elégia jelöli meg. Az 1848. esztendő minden csodálatos tette veszni látszott, kimúlt a lángoló szenvedély, a dicsvágy a dicsőséges elődök satnya ivadékai közt. Az idő sötétbe fordult a Nemzeti dal, a Föltámadott a tenger…, A nemzetgyűléshez s más nagy politikai, forradalmi, hazafias versek költője szerint. Vége saját ifjúságának is, csak magánéletében, szerető hitvesében bízhat már, aki az isten arcáról szívébe gyűjtött fényt s a melegséget árasztja rá. Egy bővebb válogatásban a Szendrei Júliához fűződő szerelem és a hitvesi élmény remekművei sorakoznának (Reszket a bokor, mert…, Minek nevezzelek?, Szeretlek, kedvesem, Szeptember végén, Beszél a fákkal a bús őszi szél…). De most az Itt van az ősz, itt van újra… halk dallamát halljuk, melyből valami kimondhatatlan kozmikus élmény suhan át rajtunk. Elámít, ahogy a halandó ember az örökkévaló természetet altatja lantjával. Ez a korunkra elavult lírai szerszám bűvöli tökéletessé, időtlenné a költeményt, hogy aztán nemsokára Az év végén búcsúzójában utoljára emelje föl a végzetesnek ígérkező év előtt. Mert az a nyár Szörnyű időbe torkoll a Föl a szent háborúra! roppant nekifeszülése után.

2009 / Szavak honvágya – Választott verseim / DIA /