Áprily Lajos: Emlékeztető idő

Különös véletlen, szeszélyes játéka az emlékeztető időnek, hogy az örök emberi szépség és jóság legnagyobb teremtőinek évfordulóit sűrű egymásutánban, éppen mostanában hozza vissza, amikor a vérveszteségekbe belekábult emberiség, ez a tékozló óriás, fölébredt lelkiismeretének ellenállhatatlan sóvárságával tapogatódzik vissza régi eszményei irányában. Nemrégiben a fegyverek süketítő csörgésébe egy szelíd csendülésű nevet ejtett: Arany János; azután a marcona hadvezérek elhomályosodott képe helyére egy aszkétaszigorúságú, nemes arcélt vetített: Dante; most pedig a saját tévelygéseinek rabságában vergődő vén Európának az ifjúság és szabadság elmúlhatatlan szimbólumaként mutatja fel a magyar Petőfi Sándort.

A centenáriumok legtöbbször reneszánszát is szokták jelenteni az évforduló ünnepeltjének. Elfelejtett életkörülményei ilyenkor felújulnak az emlékezetben, munkásságának tartalma erősebb és hatásosabb színt nyer a megújulásban. A Petőfi-centenárium alkalmával helytelen volna reneszánszról beszélni. A magyar irodalomnak ez a legszuggesztívebb egyénisége fellépésétől számítva körülbelül hetvennyolc éven keresztül, eleinte kisebb, később egyre szélesedő körben állandó hatóerő a magyar szellemi élet világában. Őserővel jelentkező egyéniségének varázsa irodalmi kortársai legnagyobb részére s a szabadságharcot követő „epigon”-líra képviselőire annyira lenyűgöző, hogy egészen a kilencszázas évekig csak elvétve találkozik szín és hang, amely ne az ő dúsgazdag művészetének öntudatlan leszármazottja lenne.
Az ő kifogyhatatlanul áramló lírai invenciójának formáit, nyelvi leleményeit és megragadó merészségű képeinek elemeit változtatgatja és írja körül a tehetséges és tehetségtelen tanítványok légiója, valóságos Petőfi-frazeológia keletkezik, amely letörülhetetlen bélyegét ott hagyja nemcsak a költészet, hanem részben a szónoklat és társadalmi érintkezés nyelvén is.

Sokszor szinte túlságosan közel jön hozzánk. Sokszor szinte úgy tetszik, mintha úgy volnánk vele, mint a szülőföldünkkel: örök üdeségű szépségeit annyira megszoktuk, hogy olykor idegen szemnek kell jönnie, mely elbájoló vonásaira figyelmeztessen. De aki a megszokottság színsápasztó érzése nélkül, az első élmény frissességével tudja kezébe venni verseit, azt a halott betűk mögül ma is – ezer esztendő múlva is – megcsapja a ritmusban lobogó élet, mely valamikor a Petőfi élete volt.

Külön ritmus, külön lendület ennek a költészetnek az egyénisége, a magyar irodalom legtüzetesebb és legpleinairebb színe, amelyet az ötvenes évek ossziáni hangulatában Arany János is gyakran megérzett, amikor tragikus feszültségű balladatémáinak kísértetei között olykor véresen megjelent az eltűnt költőtárs szelleme, akivel nemrég „versenyben égtek húrjai”:

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.
Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
„Övé”! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé!”
[Emlények]

Olyasvalami történt itt, mint az öreg Földnek egy régi geológiai korszakában: a magyar irodalom vízi eredetű, neptunikus hegyszépségeinek hullámvonalát egy ponton hatalmas robbantással törte át a vulkanikus tűz, s a helyén kiformálódott új óriás azóta úgy mered szelídebb társai között az égnek, mint mészkő-mostohatestvérei szomszédságában a Detonáta bazaltorgonája.

Az ősi tűzből a költő vallomáserejű és naplóőszinteségű verseinek olvasása mindig többet fog adni a legtökéletesebb életrajznál és esztétikai elemzésnél, s én itt pusztán az emlékbeszédet kötelező szokásnak akarok eleget tenni, amikor közismert életének néhány döntő mozzanatára röviden rámutatok.
1823. január 1. és 1849. július 31.: egy fehér meg egy fekete határkő jelzi a mezőt, amelyen Petőfi a zseni teljesülését kergető lázas nyugtalanságával az utat megfutotta. Életrajzának térbeli ábrázolása szeszélyesen kalandozó vonalat mutat, a lelki evolúció iránya azonban páratlanul egységes, egyvonalú, s a zseni lappangási korszakát jelző első évek zegzugos kitéréseitől eltekintve nyílegyenesen viszi a poétát életének, eszményeinek teljessége felé. Négy emlékezetes út osztja részekre életrajzának változatos mezejét, s a négy út mindegyike a sorseldöntés erejével avatkozik bele élete irányításába. Nem a véletlen sora ragadja ilyenkor magával – a drámai hős életében nincsen szerepe a véletlennek, Petőfi pedig az –, hanem a költő tettei mögött álló három hatalmas mozgatóerő bírja helyváltoztatásra: a művészi teremtő ösztön s a lángész elismertetésének kiküzdése az egyik, a szellem a második, a szabadság a harmadik. Művészi ösztönének korai homályos jelentkezése vágja ketté iskolai életének amúgy sem egyenletes vonalát, amikor mint selmeci diák tilalommal és fenyegetéssel dacolva először lesz rabjává színházlátogató szenvedélyének. Ez a homályos, megnyilatkozást kereső ösztön sodorja a pesti színpadhoz, és tűzi ki elébe félreismert életcélul a színpadi múzsa szolgálatát, ez lesz levezetőjévé művészi erejének mindaddig, amíg rohamosan érő tehetsége az irodalmi kifejeződés határozott irányában elhelyezkedve, véglegesen le nem számol a színpadi érvényesülés délibábjával.

Ugyanez a művészi ösztön, de most már kialakult irodalmi alakjában indítja el élete legmélyebb hullámvölgyéből, Debrecenből a második nagy útra, amikor csalódástól, nyomortól és betegségtől kimerülve, az elkallódástól és megsemmisüléstől irtózó lelkének egy kétségbeesett, nagyszerű pillanatában, akaraterejének hatalmas lendületével elhatározza, hogy Pestre megy, és sorsát füzetbe írt verseivel együtt leteszi Magyarország legnagyobb irodalmi tekintélyének, Vörösmartynak a kezébe.
A harmadik út nem a tapogatódzó gyermek, nem is a dicsőségért sorsával harcba szálló, hadakozó zseni útja, hanem az ünnepelt poétáé, aki a művészi érvényesülés kielégülése után most már boldog termékenységgel önti dalokba az elmúlt regényes esztendők élményeit. Virágos út ez, először Nagykárolyba vezet, a végén Júlia áll, a „legvakmerőbb reményeket megszégyenítő ragyogó valóság”, s a koltói kastély integet: a költői álmok megvalósulása után a szerelem beteljesülése.

A negyedik út: a magyar szabadsághős útja, hirtelen emelkedéssel ragadja fel a poétát, nemzete lázas nyugtalanságának kifejezőjét a Pilvax-kávéházból a vezérek sorába. Azután kikerülhetetlen fordulattal beletorkollik a szabadságharc véres útvesztőjébe, s győztes csaták tetőin és elvesztett ütközetek völgyein keresztül erdélyi csataterekre és a fehéregyházi síkra vezet.

Valamennyi út teljesedést jelent: az egyik a még bizonytalan gyermeki vágyakozás, a másik a költői célkitűzés, a harmadik a szerelmi eszmény, a negyedik az emberi és nemzeti függetlenség által nagyra nevelt és megjósolt csatatéri halálvágy teljesedése.
Ez a teljesség az oka annak, hogy a Petőfi életében és költészetében nincsen torzó, s hogy az ő huszonhat éves élete – minden megsiratott rövidsége ellenére is a befejezettség és egység annyira teljes összhangjával hat a szemlélőre, amilyennel egyetlen magyar művész életében sem találkozunk.

A világnézetek és politikai áramlatok több vagy kevesebb joggal megkísérelhetik – különösen ma –, hogy hatalmas egyéniségét részeire bontsák, s a maguk tendenciájának megfelelően egyik vagy másik vonását helyezzék előtérbe a többi rovására. Pedig Petőfi egy és oszthatatlan: az egyén, a magyar és az ember benne a legtökéletesebb harmóniában tudott egyesülni; világraszóló nagyságának és dúsgazdagságának egyik titka ez, s ezért minden részekre bontó kísérletet az a veszedelem fenyeget, hogy vétkezhetik a zseni egyetemessége ellen. Éppen ezért mi sem áll távolabb ma tőlem, mint beállítani őt a kisajátításra hajlamos világnézetek ütközőpontjába. A magyar irodalom égboltozatának legkáprázatosabb szivárványa volt ő, hiú törekvés a szivárvány színeiből akár egyet, akár többet kiragadni, hogy elveszítse azt, ami lényege: a szivárványszínűséget.

A legkáprázatosabb magyar szivárványnak nagyon rövid volt az élete, s a Petőfi-téma mégis olyan átfoghatatlan természetű, hogy meg kell elégednem vele, ha a hátralévő kiszabott néhány percen belül igen nagy vonásokban meg tudom rajzolni a költő általános jelentőségét a magyar irodalomban.
Mindenki előtt ismeretes a költészet országának három nagy területre – lírára, epikára, drámára – osztottsága. A föllendülést mutató korok nem mindig hozzák szükségképpen magukkal egyidejűleg valamennyi műfaj föllendülését. Petőfi fellépése előtt alig néhány esztendővel epikai évtizedről beszélnek a magyar irodalomban, s a francia irodalomtörténet ma is külön lapot szentel a 17. század drámaíró óriásainak. Átalakuló, forrongó s a jövő lázától vonagló időközben azonban a líráé a vezető szerep. Az új eszméktől megtermékenyült s a bekövetkező rengésektől remegő korszak titokzatos szükségszerűséggel szokta megteremteni ilyenkor a maga lírikusát, aki az átalakulás érzés-, gondolat- és hangulatvilágának a lírát jellemző közvetlenség erejével kifejezést adjon. Ezért tekintettek mindenkor babonás tisztelettel a vátesszel határos lírai nagyságra, ezért legértékesebb kincse minden irodalomnak a különben is legősibb eredetű műfaj: a lantos vagy alanyi költészet. A világirodalom a lírai költőnek Anakreóntól, a bor és a szerelem pajzánkodó poétájától elkezdve a sötét, súlyos Leopardiig sokféle változatát ismeri. Egyikben a képzelet hatalmas szárnyalását csodálja, a másiknak megragadó szemléltető erejében gyönyörködik, a harmadiknak káprázatos technikája ejti bámulatba; itt a játszi dal, amott a ditirambikus emelkedés, másnál megint az óda fensége vagy az elégia borongó muzsikája adja meg a lírai egyéniség bélyegét. A lírikusokban gazdag magyar költészetben is különböző típusaival találkozunk a lírai egyéniségnek: a protestáns kor Balassi Bálintja csupa szín csupa ritmus; a szomorú életű Ányos Pál a született elégikus halvány holdnak panaszkodó típusa; a fájdalom és dévajság Janus-arcú poétája: Csokonai a formadallamosság és rímtechnika utolérhetetlen mestere; Kisfaludy Sándor a szerelmi líra édes szavú, de egyoldalú művelője; Kölcsey a szelíd borongás, Berzsenyi a komor erő, s a pompázó nyelvű Vörösmarty a lélek ünnepi emelkedettségének, vasárnapi hangulatainak nyelvteremtő énekese. Mindegyik művész a maga hangszerén, de legtöbbje csak egyetlen hangszeren; Petőfi az összes lírai képességek foglalatja: az összes hangszer mestere. Ami lírai képességet a takarékoskodó természet századokon keresztül elosztott a magyar líra különböző képviselőiben, azt egy boldog, adakozó pillanatában – azon az emlékezetes decemberi–januári éjszakán – egyetlen lélekre árasztotta ki, a Petrovich István és Hrúz Mária vézna testű újszülött gyermekére. Amit föllépésekor csak a legélesebb szeműek vettek észre, ma már mint irodalomtörténeti köztudat hirdeti Petőfiről, hogy a lírai alkotás összes feltételeivel jelent meg a magyar irodalomban, s hogy ő a „lírai természet típusa”. A külső világ benyomásaira páratlan érzékenységgel visszaható temperamentum, a hangulat és érzelemvilág állandóan mozgalmas hullámjátéka, a közlés ellenállhatatlan ösztöne, amely szinte szakadatlan ihletettséggel tartja lázban az alkotó lelket, s pazar termékenységét biztosítja, a technika és a tartalom tökéletes harmóniája, mely a dalszellő suttogásától a rapszódia toronymagasságú hullámainak zúgásáig egyforma hajlékonysággal és engedelmességgel tolmácsolja az emberi szív legkisebb rebbenését és legindulatosabb dobbanását: ez a művészet nem egyetlen hangszer muzsikája, hanem egész zenekar önmagában. Ezzel a művészettel áll Petőfi a lírai teremtés legmagasabb fokán, ezzel az egyetemes lírai művészettel ejti rabul olvasóját, akár az individuális líra legközvetlenebbül szubjektív hangjait szólaltatja meg (Szeptember végén), akár a magyar közösség tolmácsául szegődjék a közhangulat kifejezésében (Nemzeti dal), akár a világszabadságot szomjazó emberiséget fogja át a francia forradalomtól nyert politikai lendületének szárnyaló erejével (Egy gondolat bánt engemet).
Lírai tehetségének ezzel az egyetemességével válik bizonyságává annak az újabban hallható irodalomtörténeti megállapításnak, hogy a legnagyobb zseni bármekkora újító legyen is, bizonyos mértékig mindig betetőzés, összefoglalása más évtizedek, sőt évszázadok eredményeinek. Az esztétikai ok és okozat gyakran kifürkészhetetlen. Kapcsolat fűzi Petőfit nagy lírikus őseihez, művészetében benne él – nemcsak a tradíciót szigorúbban megkövetelő formákban, hanem a tartalomban is – Balassi éppen úgy, mint Csokonai és Vörösmarty. A magyar lírai költészet egész summája benn van az ő költeményeiben, s ez magában is a nagyság bizonyítéka, de igazi súlyának és jelentőségének titka mégis abban az óriási pluszban van, hogy a tradíció fölé emelkedve új tartalmat tudott adni a magyar lírának. Paradox állításnak tetszik, pedig így van: a receptív zseni Petőfiben hihetetlenül rövid idő alatt feldolgozta és összefoglalta a magyar líra eredményeit, a reproduktív zseni pedig eredetiségének teremtő erejével adott száz esztendőre való lendületet a költészet továbbfejlődéséhez.
Aki a korabeli kritikát figyelemmel kíséri, következetesen tapasztalja, hogy olyan versei, amelyek hangban vagy formában kevéssé vagy egyáltalában nem térnek el a Vörösmarty és Bajza hatása alatt álló irodalmi irány ízlésétől, leggyűlölködőbb ellenségeinek is méltánylására találtak időnként, míg azok az alkotások, melyek nyitó erejének és merészségének minden bélyegével jelentkeztek, az idősebb nemzedék bírálói részéről (Szemere Pált és Eötvös Józsefet kivéve) kíméletlen, gyakran személyeskedő gáncsoskodásnak lettek céltábláivá.
Petőfi felszívta magába a tradíciót, de túlment rajta, s ebben a szerepében úgy áll előttünk, mint ideális típusa az irodalmi forradalmárnak. Olyan korban élt, amikor a Kisfaludyval indult romanticizmus a lírában elvesztette színeit, a formák a kifejezőerő üdeségét, a képek az első invenció szemléleti alapjából fakadt frissességet. A dekadencia bágyadtsága, a vázában hervadó virágok illatával kezdte elárasztani az irodalom levegőjét. Frissítő, erősebb színekre, a virágzó élet egészségesebb illatára vágyott az örök irodalmi fejlődésben gyönyörködni tudó lélek, amikor Petőfi a csokorszámra szedett dús nedvű mezei virágok pazar pompájával megjelent.
Forradalmat hozott magával: a dekadens lírával szemben az erő és egészség forradalmát. A lírai álszemérem helyére a szívét bátran megmutató poéta önérzetét és őszinteségét. A féltehetségekkel és egyéniségtelenekkel szemben az eredeti zseni forradalmát, aki csak a lelkébe írott isteni törvényeknek engedelmeskedik. A finnyásan kiválasztott pillanatokban gyéren alkotókkal szemben a termékenység kiapadhatatlan erejét, a fanyalgókkal és tettetőkkel szemben az élet és a költészet még sohasem látott harmóniakonzekvenciáját. Magával hozta a forma forradalmát, amelyet nem elégítenek ki többé a gyakori használattól közlő erejüket elveszített ritmusok; hanem új hangért és új ritmusért a legdúsabb forrásban, a népköltészetben meríti meg korsaját.

És forradalmakat hozott, mert a nemzeti forradalomnak a demokráciáért lelkesedő ideológiáját is hozta. Így egyesül benne egyfelől a magyar irodalmi és történelmi tradícióban megtestesült magyar múlt, másfelől a távolságokba mutató irodalmi és történelmi jövendő.

S mert a magyarság lelkiségét a maga eredetiségén keresztül a nagy történelmi távlatok megérzésével annyira ki tudta fejezni, azért ismert benne magára a vesztett szabadságharc után új életre kelt magyarság. És mert nagy lelkében ki tudta békíteni az egyéni függetlenség, a nemzeti és világszabadság gondolatát, s nem annyira politikai iskolázottságának, mint inkább a költő-próféta intuíciójának erejével az emberi boldogság egyetlen megoldásaként tűzte ki célul eszményeinek ezt a szentháromságát: ezért mutatjuk fel ma a százesztendős évforduló küszöbén az emberiségnek.

Mert Petőfi élete egész volt és beteljesedés. A mai emberek élete torz marad mindaddig, amíg meg nem valósítja magában azt, ami a magyar zseninek sikerült: hirdetett eszményeinek és tetteinek harmóniáját.
korsaját.

És forradalmakat hozott, mert a nemzeti forradalomnak a demokráciáért lelkesedő ideológiáját is hozta. Így egyesül benne egyfelől a magyar irodalmi és történelmi tradícióban megtestesült magyar múlt, másfelől a távolságokba mutató irodalmi és történelmi jövendő.

S mert a magyarság lelkiségét a maga eredetiségén keresztül a nagy történelmi távlatok megérzésével annyira ki tudta fejezni, azért ismert benne magára a vesztett szabadságharc után új életre kelt magyarság. És mert nagy lelkében ki tudta békíteni az egyéni függetlenség, a nemzeti és világszabadság gondolatát, s nem annyira politikai iskolázottságának, mint inkább a költő-próféta intuíciójának erejével az emberi boldogság egyetlen megoldásaként tűzte ki célul eszményeinek ezt a szentháromságát: ezért mutatjuk fel ma a százesztendős évforduló küszöbén az emberiségnek.

Mert Petőfi élete egész volt és beteljesedés. A mai emberek élete torz marad mindaddig, amíg meg nem valósítja magában azt, ami a magyar zseninek sikerült: hirdetett eszményeinek és tetteinek harmóniáját.

Forrás: Áprily Lajos: Álom egy könyvtárról / DIA /