Cseres Tibor: Csaták után

Petőfi Sándor szintén ott volt a jobb szárnyon. Tajtékzó lován hol előre a csatárlánchoz, hol egyetlen ágyúnkhoz, hol mihozzánk, gyalogosokhoz vágtatott, s megvetve a félelmet, a halált, lelkesített, bátorított mindenütt, ami annál feltűnőbb volt, mert honvédeink közül Petőfit kevesen ismerték, miután ő nem katonatiszti köpenyt viselt, magyar öltönye volt ugyan, de minden tiszti jelvény nélkül – fejét tollas Kossuth-kalap fedte, s kardot hordott. Vízakna szomorú napjait próbálom felidézni a százados feljegyzések sírjából, a törmelékekből, s egyre előbukkan a költő alakja. Lóháton, gyalog, kivont karddal, előreugratva, visszavonulóban, bizakodva és elkeseredetten. Mert utólag igen sokan emlékeznek vagy emlékezni próbálnak reá, s még azt is állítják, negyven-ötven év távlatából, hogy nemcsak őt, járás-kelését látták, hanem gondolatait is tudták. Három napról azonban sehol nem tud számot adni az idő, az ágyúdörgéses négy nap után következő háromról: nincs róla feljegyzés, és mintha véletlenül, vagy nagyon is szándékosan hallgatna róla mindenki s leginkább az, akire kíváncsiak volnánk, maga a költő.
Bem a piski csata előestéjén, február 8-án, futárpostával Debrecenbe küldte Petőfi honvéd századost.

Déva és Debrecen között akkor valamennyi út bizonytalan volt. Máig sem tudjuk hitelt érdemlően, melyik irányban érte el úticélját a futár, negyednap azonban megérkezett a postával Mészáros hadügyminiszterhez a piski hídnál aratott győzelem hírével, jobban mondva előérzetével.

Arad felé a Maros partján nyugatnak indulhatott volna, s onnan északnak fordulva Gyulán, Szalontán, Váradon át. Kelet felé Gyulafehérváron, s Kolozsváron keresztül tehette volna meg akár két irányban is az utat. A harmadik lehetőség a középső, a legrövidebb, de talán a legnehezebb, s hegyeken át Brádon, Belényesen át Váradra, Debrecenbe.
Pap Zsigmond azt állítja, hogy február 8-án Petőfi Nagybányán volt szállóvendég Debrecen felé utaztában, mint futártiszt. Ez azonban képtelenség, nemcsak azért, mert Gyulafehérváron és Enyeden császáriak tanyáztak, de azért is, mert Petőfit még a következő napon is Bem környezetében látták. Bauer őrnagy, Bem főhadsegéde, így ír 9-ére virradólat: „…tehát a Déván összegyűlt számos menekült magyar család fedezetére rendelte Bem a 27. honvéd zászlóalj két századát Csutak őrnagy vezénylete alatt, melléje adván két szakasz Magyarországból ideérkezett Lehel-huszárt és két ágyút, hogy ily fedezet alatt biztosságban keresztül juthassanak a felkelő románok netán útjukban levő táborán Aradra. Egyszersmind értekezett Petőfi Sándor nagy költőnkkel, és rábírta, hogy gróf Andrássyval ezen fedezethez csatlakozzék, miután vétek volna életét csatákban kockáztatni.”

Nevezett Csutak Kálmán azonban nem a Maros folyása iránt indult, hanem északnak.
„Végre 9-én reggel, az új vihar hajnalán, Bem valamennyi ágyúból egyszerre lövetett, jeléül, hogy e nap leend döntő – emlékszik Csutak –, s csakugyan a legmelegebb volt az egész erdélyi, de talán az egész magyarországi hadjáratban. Midőn a csata részünkre kedvezően dőlni látszott, engem Bem maga elébe rendelt, hamarjában tollba monda a piski csata fölött való napiparancsát.” Ez volt az a parancs, melynek másolatát Petőfi Debrecenbe volt viendő, de Csutak ezúttal nem szólt Petőfiről, „Bem rendeli, hogy azonnal egybegyűjtve a kocsikat, a sebesültekkel és menekültekkel együtt elvonuljunk.”

Száz kocsi sebesülttel és száznégy kocsi menekülttel indult Csutak, az elő- és utóvédnél egy-egy főhadnagy parancsolt a fegyvereseknek, s a többi katona a kocsik mellett haladt, hogy oldaltámadáskor óvja a védteleneket. Bizonyosan mondhatjuk, Petőfit nem osztották be egyik katonai feladatra sem, s ő egy kocsi kóbere alá húzódott, vagy – s ez a legvalószínűbb – egy hintóba merült, pokrócokba burkolt lábbal, nem tévedünk tán, ha azt gondoljuk, éppen gróf Andrássy Aladár hintójába, aki a költőt társul fogadta. Táskájában a futárpostával nem kell feladnia Petőfinek harci büszkeségét, hisz visszatért, nem úgy, mint a gróf, akit Felvidékre szólítanak birtokügyei, s emiatt lelkesedését kis lángra csavarta. Ha nem is tűz-víz egymásnak a két útitárs, de az első félóra után inkább hallgatnak, a költő lelke elrejtőzve, ott, ebben a két napban dolgozza fel az elmúlt napok, véres harcok emlékeit. „A visszavonulás február 4-én egy órakor kezdődött, még azon éjjel Szerdahelyre vonultunk be, ellentől üldöztetve, hajnalban Szászsebesnek vonulóban vettük utunkat, mely menet alkalmával tizenötször fordultunk szemközt az ellennel.” Hajnalban, este, s a nap minden szakában, tart haditanácsot Bem, Petőfi mindig ott van. Megrendülve a harcoktól, a tanácsban is figyel, tapasztal. Szerencsére tolmácsolnia nem kellett, mert az urak valamennyien tudtak vagy franciául, vagy németül, hogy a vezérrel megértessék magukat. Miről töprengett Petőfi? Az erők, az erőviszonyok, a várható eredmény megvilágosodtak számára. Látta a vízaknai csatavesztést, a többszörös túlerőt, találkozott már Szeben felől érkező orosz csapatokkal is, tudhatta, hogy a jövő kilátásai győzelmek esetén sem javulnak lényegesen. (Elolvasandók ide vonatkozó versei.) Nem hazudik, nem kisebbíti a veszélyt, a szabadság győzelmének csodáját várja. Soha eddig még nem találkozott egészséges, fiatal, csatákban megölt férfiakkal. S egyáltalán ennyi halottat látni egyszerre s egy helyütt. Saját csapatbeliek és ellenséges halottak. És nem állhat meg mellettük. Sem szánakozva, sem részvéttel, sem gyűlölettel, sem segítő szándékkal az agonizálók fölött. A harc még tart, aki katona, aki ép, annak cselekednie kell harcos módra, vagy úgy kell tennie, mintha cselekednék. A háború, s legkivált az ütközetek mélye adja fel a legkeményebb próbatételeket a férfiaknak, mai szóval mondva: teszteket. A harcba induló férfi mondhat mindenfélét, handabandázhat, még hazudhat is, hogy eltitkolja magát. De viselkedését a harcban, az életveszélyben igaznak kell elfogadnunk, még a színjátszását is, hiszen az is bátorságra utal, lelkierőre, tehát valóságnak. A próbatétel a halál küszöbén lehetséges viselkedés. A remegés – félelem. A megfutamodás – gyávaság, az elbúvás – az önzés gyengesége, a tettvágy a bátorság jele, a vagdalkozás a vakmerőségé, a megtorpanó elborzadás a tiszta emberség bizonyítéka, ütközetben nem hazudhat és nem hazudik senki, nem változtathatja meg saját lelke és jelleme döntéseit. És Petőfi ott, azokban a napokban ismerte meg a háború valóságát, amelynél csak mi ismerünk véresebb és borzalmasabb valóságot – és saját jelleme távlatát és határait.

„A Vízaknán maradt sebesülteket az elfogott császári főorvosra bízták, ennek dacára az ütközet napján a császáriak által legyilkoltattak.” Egy kocsi mélyén tétlenül és tehetetlenül megjelennek, a legyilkolt sebesültek az utolsó segélyt kérő pillanatban. „Szászsebesen a sebesülteket arra a hírre, hogy Bem tábora jó, élelemmel, borral megvendégelték, azonban alig szunnyadtak el, a fehérvári őrség a bezárt kaput ágyúlövéssel megnyitotta, az ott álló őrt lekoncolta, mire a városi nemzetőrök előszedték eldugott fegyvereiket, s lemészárolták a semmi rosszat nem gyanító magyar sebesülteket.” Ezalatt Bem Szerdahelyről Sebes felé indult, gyönyörű éjszaka volt, világos, akárcsak mint a nappal, de rendkívül kemény hideg, a hó csak úgy sírt, jajgatott az ágyúk talpa alatt. Kétnapos, háromnapos hallgatás a hintó mélyén, egy-két falat, kívülről lövöldözés, néhány korty, néhány unott szó az útitárssal. „Petőfi – írja Csutak –, Szerdahelyt este a tűznél könnyezve csak ennyit mondott: Isten, légy igazságos.” A bénító csatatér és a csatatér emésztő cselekvésigénye. Könnyű a közembernek és minden beosztott katonának, indulnia kell, ha szól a parancs, tüzelnie kell a tüzeljre, hadakoznia vagy megállnia, ha álljt vagy helytállást parancsolnak. Csakhogy neki, Petőfinek, éppen harc közben semmilyen parancsa nem volt, legfeljebb az (a megalázóan atyai), ha Bemnek eszébe jutott, hogy ütközet előtt hátra rendelje az arcvonalról. „Szerencsére” azonban ezekben az ütközetekben negyedórák alatt mindenütt fellobbant az arcvonal. Ezután többet nem ír szerelmes verset. Pontosan tudja a csaták végét, a lehetőségek végét, jóval előbb, mint a katonák, előbb, mint Görgey vagy Bem, de nem csügged, sőt hangosabbra kényszeríti énekét. Nincs rá esély, s ez a kétségbeejtő, hogy a sebesültek lemészárolása megtoroltassék. Ha néhány tíz vagy száz gyanúba fogható személyt kivégeznek, talán két-három gyilkos is közéjük kerül, de a többi áldozat lesz, ártatlan vérük újabb bosszúért kiált. Mi a teendő? Figyelni Bem viselkedését, ő a megtorlást a harcban soha nem mulasztja el, de soha nem ont egy cseppel sem több vért a szükségesnél.

„A vonulás jó két kilométernyire nyúlt az erdők között emelkedő úton. Az élen és a végen meg-megújult a lövöldözés, de folyton hallani lehetett a csatárok, s a felderítők oldalagos tüzelését is. Tizedikén a délutáni órákban pihentettem Körösbányán katonáimat. Láttam, hogy a leégett romok között sem őket, sem pedig a sebesülteket födél alá hozni nem lehet. Ennélfogva azt híresztelem, hogy egy fölkelő csoport mögöttünk, látván csekély erőnket, utánunk siet, hogy végezzen velünk, mire katonáink, de a menekültek is, rögtön útnak indultak, még azon éjjel Nagyhalmágyra értem.”
Petőfiben ég a tettvágy. Már nem bírja a hintó társas magányát. Kiszökken az útra, és névtelenül, ismeretlenül az éji órán segít a kocsikat a lejtőn felegyengető katonáknak. Ez azonban nem biztos. Talán több, ha mozdulatlanul ül. A lövöldözésre már nem is figyel, mi ez az átélt harcokhoz képest! Tizennyolcan megsebesülnek, heten halálos sebet kapnak. Külön szekér viszi a holtakat.

„Február 11-én délután 1-kor Vaskóhra vonultam, hova csak fölötte sok nehézséggel és bajjal juthatnék be éjfél felé. Ama nevezetes kristyori hegyeken és hágón keresztül, ahonnét másnap csak egy kis állomásra vonultam be, Belényesre, estefelé. Itt már szabadabb volt a lég, mind reám, s a sebesültekre, mind pedig a menekültekre, mert innen ők is kényök és kedvük szerint mehettek Váradra.” Innen Petőfi is egyetlen iramodással Debrecenbe szállt, és szabad és szédületes mozgást engedett napokig lefojtott cselekvésvágyának.

1972

Orlai Petrich Soma Petőfi-arcképe

Forrás: Cseres Tibor: Perbeszédek és párbeszédek / DIA/