Tudata mélyére nézett, perzsák vakították meg,
Hite töretlen, álmai láthatatlanul égnek.
Apjának lován vágtattak, hol az a szép gyerekkor,
Mikor a vad ellenséget elmosta a nyílzápor.

Anyja tanította a képalkotást, s a szavakat,
Nem lett képtelen, látta a láthatatlan hadakat.
Fának gyökere, a tüdő, és a nagy folyórendszer,
Hasonló elv szerint működik, benne zúg a tenger.

S ezt a végtelent összefogja a törzs, ez az apa,
Táltos megáldotta tudással, ezt lett a korona.
Gyökere felszívja a rendezetlen dallamokat,
Korona leküldi a rendezési elvet, s lovat.

Ki társa lett, és taktikai lépésekkel üget,
Áldozó táltos, kigyújtja a szívekben a tüzet.
E két rendszer kitermel egy-egy harcost, ikerlángot,
És összeforrott háttal, legyőzik a nagyvilágot.

Háttársa egy kétes csata után fogságba esett,
Lelki szemeivel az eltűnt társa után eredt.
Ellenség táborában győzedelmi lakoma folyt,
Közéjük ment, arcukon látta a megfagyott mosolyt.

Háttársamért jöttem, mondta a királynak szelíden,
Bármit megteszek, engedd szabadon, ő az én lelkem!
S így vakították meg, kiváltott társa vitte haza,
Emlékei a végtelen fele szállnak, s vigasza.

(Ungvár, 1994. április 18.)