Csukás István: Petőfi könyvei

Kincsek az Országos Széchényi Könyvtárban

Kincsek bizony, mondhatom úgy is, hogy létünk aranyfedezete, habár papírra írták, rajzolták, nyomtatták őket, néha idegen szövegben egy-egy magyar szó csak, mégis drágább nekünk a világ minden kincsénél!

Ünnepi tárcát írok, s egy kicsit kidughatom a fejem az elzúgó hétköznapokból. De miről írjak, mi az a méltó téma, amely kirántana a téli szürkeségből? Azután mint egy isteni sugallat, eszembe jutott Petőfi Sándor, akinek most van a születésnapja, aki rögtön a Kisjézus után született, és a sorrend is valami ilyesmi a szívünkben! Rögtön kisütött a nap, mosolyogva készülök a találkozóra, hogy kézbe vehessem, lapozgathassam az életében megjelent könyveit.

Taxival megyek fel a Várba s feszengve tűnődöm, hogy Ő gyalog járta be az országot, legföljebb ökrösszekéren, néha felkéredzkedve egy-egy lőcsös kocsira, de többnyire mégis az apostolok lován. Azután tovább tűnődöm, most már kicsit borongva, hogy sose volt külföldön! Egyszer akart menni Angliába, de ez is csak terv maradt. Elég volt neki Magyarország? Vörösmarty se volt. Arany János se volt. Mit számít ez? Szerintem Shakespeare se volt külföldön. Vagyis hogy testi mivoltában nem. Magyarországra mégis eljutott! Petőfi is fordította. Ezzel a gondolattal le is zárom a borongós hangulatot, egy ámuló kérdést teszek a végére: hogy fért bele még ez is az idejébe?

A gyönyörű könyvtárban egy világ csodája fogad: a ciméliagyűjtemény. A cimélium görög szó, tudom meg, amely eredetileg ingatlant, vagyont, kincset jelöl. Megcsodálom én is a kincseket, az orromat az üvegre nyomva olvasom-silabizálom a Halotti Beszédet, az Ómagyar Mária-siralmat, Szent István törvénykönyvét, Anonymus Gestáját és a Corvinákat. Szédülök a gazdagságtól, szédülök a megnyíló időtől, kivételes pillanat ez, kivételes alkalom: itt van múltunk összegyűjtve, ékes bizonyítékai magyar nyelvünknek és történelmünknek. Hirtelen nagyon gazdagnak érzem magam, ahogy állok e kincsek között, hiszen az enyém is, az én örökségem is e csodálatos vagyon!

Azután beülök egy szobába, és a másik csodát, szívem csodáját nézem: Petőfi életében megjelent könyvei sorakoznak az asztalon. Ezeket kézbe is vehetem Poprády Géza főigazgató úr jóvoltából! De egyelőre még csak nézem őket meghatottan, ellágyuló szeretettel, még csak a szememmel simogatom a kicsiny könyveket, a sárguló papírt s a szépen nyomott betűket. Megszámolom őket, hat kis könyvecske és egy szép nagy: az összes költemények. Hét esztendő, hét könyv! Ennyi idő adatott és ennyi könyve jelent meg – sóhajtok. Mégis elég volt a halhatatlansághoz! – jelentem ki büszkén és magamat vigasztalva. Majd sorba rakom a könyveket a megjelenés ideje szerint. Úgy játszom, mint egy gyerek, s úgy fogom őket, mint ritka kincseket! Bőven elférnek az asztalon, elöl a legelső, s hátul az utolsó. Az első könyvnek a címe: Versek. Alatta: Írta Petőfi Sándor. 1842–1844. Nyomatott Budán. A Magyar kir. Egyetem betűivel. 1844-ben. Százkilencvenkét oldal. Az exlibrisben: „Tanulj a múltból, Használd fel a jelent, Dolgozz a jövőnek.” Ágoston József. Kis-Jókai könyvtárából. Egyszerű cím, s a költő neve is éppen hogy ismerős. Óvatosan lapozok, hogy ne törjem a papírt. Bár meg kell állapítanom, hogy a papír ma is kiváló, bátran dacol az idővel. Akkor még tudtak papírt csinálni! – kuncogok elismerően, s a mai, egy-két év alatt elporló papírokra gondolok. Azután meg arra, hogy a rájuk nyomott írás néha nem is érdemel különbet! De hát ez a mi bajunk, a szerencsénk meg az, hogy Petőfi verseit időtálló papírra nyomták! És milyen szép betűkkel, és milyen szép tördeléssel, levegős közöket hagyva a sorok között. Pedig csak egy alig-alig ismert költő első verseskönyve. Igaz, hogy Vörösmarty ajánlotta, s az is igaz, hogy úgy adták össze rá a pénzt a lelkes iparosok! Ezen is eltűnődöm, és melegség támad a szívemben. De szép indulás, de szép szívmeleg közelség olvasó és költő között! Az első vers címe is ezt jelzi, hogy otthon van a költő, az első vers címe: Hazámban. Úgy olvasom a kívülről ismert verset, mintha először olvasnám: „Arany kalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve űz tündér játékokat. Ismersz-e még? Ó, ismerd meg fiad!” Igen, így kell kezdeni egy verseskönyvet! Így kell kezdeni egy pályát! Gyorsan hátra lapozok kíváncsian, hogy mi az utolsó vers? A záró vers címe: Az Alföld. Ezt is kívülről fújom: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak…” Közben, a százkilencvenkét oldalon azok a versek, amelyeket egy egész ország tud kívülről. És a költő még alig húszéves.

Egyedül vagyok a szobában és nem szégyellem magam, teljesen elérzékenyülve, finoman megcsókolom a papírt. Boldogan gondolok arra, hogy ezt a könyvet a kezével érinthette, foghatta! Majd összeszedem magamat, és bal oldalra tolom a könyvet, a szívem felé, és a másikért nyúlok.
A második könyv címe: János vitéz. Alatta: Írta Petőfi Sándor. Ára 12 kr. p. p. Ennek már gyönyörű a címlapja! A cím a könyv felső részén félkörben van nyomva kontúros, cifra betűkkel. Rajz is díszíti: egy huszár ágaskodó lovon. Ez már figyelemfelkeltő könyvfedél, mondhatnám azt is, hogy kirívó ponyvacím! Belül: János vitéz. Népmese. 1844. Nyomt. Grimm Vnél Pesten. Megnézem az oldalszámot: 113 oldal Az exlibrisen: Dr. Stever György. A kiadó: Vahot Imre, Pest, télhó végén, 1845. Élőbeszédet is írt, érdemes idézni belőle, ma is tanulságos, de mindenesetre őszinte írás: „Ezen költemény kiadását több okból vállalám el. Első az: mert meg valék győződve jelességéről; a második az: mert a géniális ifjú költőt, amennyire tőlem telhetett, munkájához méltólag akarám díjazni; a harmadik ok az: mert rám nézve sokkal jobb, ha ezen műből bejöhető nyereség az én tárczámba szivárog…”

Nem kommentálom, még annyit se mondok, hogy semmit se változott a világ – nem illenek ide mai csip-csup dolgaink. Maradok teljes szívemmel-lelkemmel 1845-ben, ekkor jelent meg egy másik könyvecskéje is, a címe: Szerelem gyöngyei. Pest, 1845. Nyomatott Landerer és Heckenastnál. Ismerős a név, ugye? De még ott nem tartunk, ez még nem a Nemzeti dal, ezek most szerelmes versek. Ajánlás is van belül: Bertának. Összefüggő versciklus, római I–XXXIX-ig számozva, hetven oldalon. Olvashatom úgy is, mint egy modern versciklust, mint Szabó Lőrinc Huszonhatodik évét…
Mint ahogy a következő könyvet is, a címe: A helység kalapácsa. A Magyar Kir. Egyetem betűivel 1844. Ez már díszkiadás! Aranyozás a lapéleken, ma is csillog! Az Első ének fölött rajz: egy meztelen nő kék lepelen és egy felhőn ül.

Most látom, hogy rosszul raktam időrendbe az asztalon a könyveket, dátum szerint ez előbb van! De semmi baj, nem vagyok én filológus, és Ő is megbocsátaná, valami ilyesmit mondana nekem is: fő az, hogy olvassátok!

Olvasta Vörösmarty is, és lehet, hogy itt-ott felszisszent, felismerve a saját sorait s megérezve a csipkelődést, a gúny nyilait, amelyeket ez a féktelen ifjú költő a nagy nemzeti eposzokba lődözött! Egy szuszra végigolvasom én is, hatvannyolc oldal az egész. Hangosan nevetek, a könny is kijön a szememből. Ha csak félórára is, de kortársa lehetek mind a két óriásnak!

A vaskos, tenyeres-talpas elbeszélő költemény után légiesebb könyv következik, mint a címe is mutatja: Felhők. 1846. A nyomda nincs jelezve. Római számozású verseket tartalmaz ez is, I–LXVI-ig. Ellebegek e felhős versek búskomor hangulatán, de félszemmel a másik könyvet lesem, húz a címe, mint a kötél: A hóhér kötele. Vad cím, harsány cím, de csak a felhők után az, a mai vad címek után meg se kottyan! Kordivat mind a két cím? A kor, divatjával együtt levált a műről, s inkább azon merengek, hogy mekkora prózaíró is lehetett volna Petőfi, ha az Isten adott volna neki időt, akkora, mint mondjuk Puskin? A könyvet Pesten nyomták, 1846-ban. Hartleben Konrád Adolfnál. A százötvenöt oldalnyi próza egy nagy írót ígér!
Ezen is elsóhajtozom egy kicsit, de aztán derűsen, megnyugodva és örömtől csillogó szemmel nyúlok a gyönyörű könyvért, hogy ezt is megérte, hogy ezt azért megérhette! Ez mai szemmel nézve is nagyon szép könyv, albumszerű díszkiadás! Istenem, de jó tudni, hogy Ő is milyen örömmel nézegethette! Petőfi Sándor Összes költeményei – áll a címlapon. Belül metszet: bajuszos, kecskeszakállas, fürtös hajú szép arckép. Körben, hogy ki metszette: Tyroler acz.m. Aláírás is van, a költő kézjegye. Alatta: született januári 1823. Mottó-vers a „Szabadság, szerelem…” sorai. Díszítő rajz: virágkoszorúban lant, átlőve nyílvesszővel. És külön oldalon az ajánlás: Tisztelet és szeretet jeléül Vörösmartynak ajánlva a szerző által. Ötszázharminchét oldal. Pest, Emich Gusztáv sajátja. 1847.

Itt már minden együtt van! Főhajtás a mester előtt, aki útnak indította. Beérkezett költő lett, még minden csupa dicsőség, országos hírnév, még ereje teljében van, a csúcson! De a csúcsról már sötét horizontra látni: a könyv záró verse csupa komor jóslat! „Egy gondolat bánt engemet…” A tartalomjegyzék előtt még egy mondatocska: Vége az 1846-dik évnek. Gyönyörködöm és ámulok, külön a szerkesztésen is elámulok, a kötetek megkomponálásán, a nyitó és záró versek tökéletes hangütésén! Azután lassan elszomorodom, nemcsak a költő szerkesztett tökéletesen, hanem az élet is: minden komor jóslata bevált!

De most elhessentem a szomorúságot, az asztalra tett könyveit nézem és az ajándékon tűnődöm, amit Tőle kaptunk mi, akik magyarul olvasunk; hogy egy kicsit mi is halhatatlanok leszünk általa, ha megőrizzük a szívünkben! Nekem olyan, mint a betlehemi Gyermek, nekem Ő a megváltóm! Mosolyogva nézek ki az ablakon, kincsekkel megrakodva nézek az új évbe!


Forrás: Mi az adu? 2019 / DIA