Devecseri Gábor: Gondolatok Petőfiről

Világéletemben jobban szerettem az olyan embereket, akiknek erényeik is és hibáik is vannak, lelkiviláguk gazdag, és ők saját erényeik felé könnyen terelhetők, mint az olyanokat, akik ugyan semmi hibát el nem követnek, de szép cselekedetük sem akad egy sem, hibátlanok, de erénytelenek is, és egy régi-régi író szavával szólva „életüket, halálukat egyformának tarthatom, mert mindkettőről hallgatás esik”. De milyen nagyon szerethetem azt az embert, akinek hibája egyáltalán nincs, akit az iránta érzett tisztelet és csodálat nemhogy távolítana, hanem csak még meghittebb közelségbe hoz, az idestova százöt esztendeje halott Petőfit, minden magyar családnak eleven családtagját! Kevés a hiba nélküli ember. És még az ilyen is – azt hihetnők – hibát követ el, ha ezt ő maga állapítja meg magáról. De nem így Petőfi! Ez a mondata: „…nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek”, csak az első pillanatban hökkent meg; azután, ha képzeletben végigfutunk életén, művein, csak megerősíthetjük, lelkünk egész forróságával megerősíthetjük ezt az állítását. Mert élete könyvének minden lapja azt mutatja, hogy hibái, hogy azok a tulajdonságai, melyek hibáknak tűnhettek, sem voltak egyebek, mint álruhás erények.
Elvonuló gyermek volt? Külön húzódott társaitól? Igen, mert már akkor forgatta-alakította képzeletében költői világát, a földön megvalósítandó boldogság világát, már akkor, képzeletben is, többet foglalkozott velük, mintha közöttük ütötte volna a labdát. De nem is olyan soká húzódott külön. Inkább azt kell csodálnunk, hogy akit társai miatt olyan sok csalódás – és a módosabb iskolatársak részéről olyan sok megaláztatás ért, milyen szenvedéllyel és biztos érzékkel kereste valódi társait, akikkel azután életre szóló barátságot kötött. És nemcsak a készülő írók, festők, színészek között találta meg őket. A magyar költészetben örök emléke áll Kupis Vilmosnak, akiről semmi mást nem tudunk, mint hogy Petőfi katonatársa és barátja volt a császári Goliner gyalogezredben, s megosztotta a tizenhat éves diák keserveit; vele együtt verejtékezett, és talán vele együtt ábrándozott is olyan hadseregről, amely a népnek nem bilincse, hanem fegyvere. Az „elhúzódó” gyermek és diák egész szívét kitárta barátai előtt, a barátságba lelkét öntötte.

Összeférhetetlen volt? Az volt bizony! Soha össze nem fért a hitványsággal, képmutatással, aljassággal. Ahol ennek csak halvány veszélyét látta is, habozás nélkül ostorozta még a barátait is: őket féltette az ilyen befolyástól.

Kíméletlen volt? Kíméletlen. Irodalmi harcaiban is, a „finnyás kóficokkal”, a „gyönge, kényes, romlott gyomrúak”-kal szemben; akik formai oldalról támadták, akiknek gyomra azért háborgott, mert mondanivalójának lényegétől féltek, s akiknek ő a lényeggel felelt: „…a költészet nem nagyúri szalon, ahová csak fölpiperézve, fényes csizmában járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni”. És kíméletlen volt élete teljes harcában is, hogy az emberiség „szűk középkori öltözet” helyett újat kapjon, s hogy „a haza kopott bocskorát se foltozzák, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába öltöztessék”.
Zsarnoka volt annak, akit szeretett? Ezt Jókai mondta róla; de legalább annyi elérzékenyült meghatottsággal a hangjában, mint amennyi gyöngéd szemrehányással. Az ilyen tiszta lelkű „zsarnok” erélye be jól is esik annak, akit megajándékoz vele! És az ilyen zsarnokság túléli a halált is. Arany János kései versei tanúskodnak arról, hogyan irányítja áldásosan gondolatait, sorait még évtizedek múltán is a forradalom lelke, a lobogó költőbarát: „…döbbenve ismerek fel rajzomon – Egy-egy vonást, mit szellemujja von…”

Tiszteletlen volt? Nem volt az. Híres haragos költeménye, melyet mesteréhez, Vörösmartyhoz intézett, nem tiszteletlenség volt, hanem a költő következetességének bizonyítéka. A forradalmár következetességéé, aki versei gyűjteményét „szeretete és tisztelete jeléül” ajánlotta Vörösmartynak, de aki szembefordult mesterével, mikor az az annyira fontos katonai kérdésben helytelenül szavazott. Petőfi a vershez jegyzetet írt; neki magának nagy áldozat, hogy erre kényszerül, de – teszi hozzá – „kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim!”.
Lobbanékony, heveskedő, sértődékeny volt? Erre a tulajdonságára nagyon jellemző a Jókaival való összeveszésének története. Vele is elvi kérdésen veszett össze, részben éppen a Vörösmartyhoz írt vers miatt. Megbántottságában annyira kérlelhetetlen volt, hogy Jókait ismerni sem akarta többé, de esküdtszéki tárgyaláson, amelyen – a véletlen úgy hozta – mindketten esküdtként vettek részt, csatlakozott Jókai ottani igazságos véleményéhez anélkül, hogy a régebbi és lényegesebb ügyet feledte volna: „Én teljes mértékben osztom az előttem szólott esküdt úr véleményét.” „Már ekkor csak előttem szólott esküdt úr voltam Petőfire nézve – írja Jókai –, de azért a dolog érdemében mégis csatlakozott hozzám.” Ez sem valami különcsége volt Petőfinek, hanem folytatása addigi mindenkori magatartásának. „Az esküdtek szavazata magát az elnököt is meglepte – folytatja emlékezését Jókai. – Bosszúsága nagy volt miatta: s ennek kifejezést is adott előttünk. – Hja, hogy ha Petőfi Jókaival összefog, akkor minden embernek félrecsavarják a fejét. – Erre Petőfi először az elnökön nézett végig, azután énrajtam: s azt mondá, rám szegezve tekintetét: Én az esküdt urat nem ismerem, hanem azt tudom, hogy igaza van: a lelkemből beszélt.” – És még egy szép történet arról, mikor ismerte meg Petőfi Jókait később mégis, mikor és miért fordította ismét tegezésre a megszólítást: Budavár bevétele után találkoztak, a múzeum termében tartott nagy honvédlakomán. Sok és különféle tószt végén Jókai ott azokra mondott felköszöntést, „akik ezután fognak meghalni a hazáért”. Petőfi ekkor hozzáfordult, és így szólt: „Köszönöm, hogy én értem is ittál.”
Fegyelmezetlen katona volt-e? Igaz, nemegyszer tűzött össze fölöttesekkel, olyankor, amikor a forradalomért velük szemben kellett küzdenie. De amilyen – látszólagos – fegyelmezetlen katona az ilyen alkalmakkor, olyan mintaszerűen fegyelmezett katonája és hadsegéde volt a forradalom tábornokának, Bemnek. Igaz, hogy egy visszavonulás alkalmával itt is parancs ellenére vezeti rohamra a honvédeket, és harcászati vitát folytat az odarohanó parancsnokkal, de Bem ebből is csak jobban ismeri meg Petőfit, és közvetlen környezetébe rendeli. A legnagyobb forradalmi költőből így lesz a legkövetkezetesebben forradalmi tábornoknak hadsegéde. Az említett összetűzések után, amelyek során Petőfi több ízben lemond tiszti rangjáról, mindannyiszor Bem állítja újra helyére, s a leköszönt századost őrnaggyá nevezi ki. Petőfi pedig, aki a Vetterrel való jelenet után megírja: „…gyalázat nélkül csak Bem táborába lehet az ember”, és aki Mészárossal szemben Bem politikájának követe és szószólója, Bem mellett a csatatéren folytatja küzdelmét. Bátorságáért Bem kitünteti.

Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor Petőfinek, a „hiba nélkül való” embernek, költőnek, harcosnak azon a mondatán tűnődtem, melyet ő saját jelleméről írt. Milyen rövid volt az élete! És eseményekben, próbatételekben, példát zengő tettekben milyen gazdag! Bizony, ma is tőle tanulhatunk igaz emberséget. Barátság lobogását az „elvonuló” gyermektől; gyémántfényű következetességet az „összeférhetetlen” ifjútól; gyöngédséget a „kíméletlen” hadakozótól; áldozatosságot a barátai fölött szentelt eszmék képviseletében „zsarnokoskodó” forradalmártól; mesterek áhítatos tiszteletét, de az igazság mindenen keresztül való védelmezését is a „tiszteletlen” költőtől; történelmi éleslátást, tündöklő józanságot a heves, a lobbanékony férfitól; s az egykor fegyelmezetlen katonától tűzön-vízen át, hősi halálig való kötelességteljesítést, helytállást! Helytállást a hazáért, melyről a magyar költészetben ő írta le a legszebb – vérével megpecsételt – sorokat.

Ez a hiba nélküli ember, ez a nagy költő szervezte és vezette százhat esztendővel ezelőtt a vértelen forradalom nagy napjának, március tizenötödikének harcát. Illyés Gyula gyönyörű Petőfi-könyvében azt írja, hogy a zsarnokságnak, ha e nap győzelmét előre meg akarja akadályozni, csak egyetlenegy fiatalembert kellett volna letartóztatni: Petőfit. Ez persze költői túlzás. Annyi azonban bizonyos, hogy mindazok a népi, nemzeti erők, amelyek március tizenötödikén a haza új korának hajnalához vezettek, azokból az erőforrásokból származtak, amelyek a legnagyobb magyar költő életének és költészetének táplálói voltak – s az ő életében és költészetében mind egyesültek! Az évszázadok sokszoros elnyomatottságában szenvedő nép visszafojtott haragja végül is az ő szavával s az ő cselekedetével tört ki a legnagyobb erővel. A költő életével, akinek szótárában a magyar szabadság és világszabadság elválaszthatatlanul egyet jelentettek, a költő életével, aki egyetlen csokorrá fűzte össze szívében a régi magyar népi felkelésekés a nagy francia forradalom hagyományait, magyar költő elődei sugaras arcképét és Saint-Just jövőbe néző tekintetét, a „történetek” végiglapozott lapjait és „a jövendő kor jelenései”-t.

S mert mindez benne egyesült, ő volt a lelke ennek a halhatatlan napnak.

Naplójában lépten-nyomon – anélkül, hogy különösebben akarná – a saját kezdeményező szerepét domborítja ki: „Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam néki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, akik nagy búsan politizáltak. Bulyovszki Gyulát, ki közöttük volt, meghíttam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk. Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek…” Nemzeti dal-át sokszor olvasta fel, szavalta el ezen a napon: s a költemény új és új fellobbanása úgy adott jelt e nap forradalmi eseményeinek, mint ahogyan új és új felröppenő rakéták adnak jelt valamely nagy támadás egy-egy új, kibontakozó szakaszára. A Pilvaxban még csak egy kávéháznyi lelkes ifjú állja körül, az egyetemek udvarain már ifjak tömege, délután, a Nemzeti Múzeum előtt tízezer ember visszhangozza szavát, s körébe gyűlnek Buda és Pest polgárai, céhlegényei, munkásai s a vásár napjára a fővárosba sereglett parasztok. Ez a tízezer siet a Városházára. „A tanácsterem – írja Petőfi – megnyílt, s megtelt néppel, először!” Majd „a választmány legalább húszezer ember kíséretében fölment Budára, a helytartó tanácshoz és előadta kívánalmait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt…” Petőfi, a lant és kard költője, nemegyszer tette föl magának sorsdöntő események idején a kérdést szinte olyan értelemben: lant vagy kard? De versei és tettei közös felelete mindig azt mutatta, hogy forradalmi cselekedetet végrehajtani, szervezni és írni, sőt a megírt verset elszavalni – harcolni és alkotni egyet jelentenek.
Ez alól szerelmi költészete sem kivétel. A költő, akinek hazaszeretete egy a népek feltámadott tengerének szeretetével, még „álmaiban” is „rabnemzetek bilincsét tördeli”. Jelleméből következik, hogy ő, aki arról írt, hogy szerelméért az életet, szabadságért szerelmét kész feláldozni, ilyen válaszút elé soha nem kerülhetett. Nem csak a forradalom zászlaját varró feleségéhez címzett verse beszél erről, nem csak a forradalom idején szerelmet és honszerelmet együtt árasztó sorai, naplójegyzetei. A forradalomnál régebbi verseiben sem véletlenül állítja egymás mellé a kettő képét és foglalja a zsarnokságon erőtvevő emberiség harcainak keretébe:

Egyik kezemben édes szendergőm
Szelíden hullámzó kebele
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlanak bé
A szabadságnak ellenségei!…
Egy kis mennydörgés szivem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Nem lehet elégszer idézni Aranyhoz írt első levelét: „A népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század főfeladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!” Tizenegynéhány soros irodalmi levélen belül azonnali politikai programadás és szervezés – ez jellemezte a költőt, aki a verseket, műveket éppen úgy, mint a márciusi ifjakat, egységes elvi harcba vitte az elnyomók, népnyúzók, de a szűklátókörűek, a tétovázók, az ingadozók, a lomhák ellen is. Ezernyolcszáznegyvenhatban még csak „álmaiban tördelte rabnemzetének bilincsét”. De mikor a „földöncsúszást megunó”, az „egymásután talpontermő népek mind fölkelnek”, verssel és tettel viszi a magyar népet a forradalmi mozgalom legmagasabb csúcsa felé. Élete utolsó két esztendejében minden tette egy-egy régebbi versének, vagy verscsoportjának tételét váltja valóra, legtöbb verse pedig válasz régi kérdéseire, de immár krónikás-hitelűen is a tettek fényében. Ha negyvenhatban még költők, írók számára ad csak programot (A XIX. század költői) – most őket is maga köré gyűjti az egész néppel együtt vívott harcra. Ha akkor felháborodott hangon ír a munkások kizsákmányolásáról – most előmozdítója annak, hogy az iparoslegényekkel, az értelmiséggel, a napszámosokkal együtt megmozduló pesti munkás a forradalom katonájává válik. Ha a Bolond Istók-ban és számtalan más, a nyomorúságról is tréfás hangon szóló, bizakodó, erőteljes versben hirdeti az ember jogát a boldogsághoz – most leírhatja:

Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett…

És végül, ha akkor (1846-ban) „a nép nevében” Dózsa György fenyegető példáját idézve, így fordul a nemességhez:

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot…

– akkor most, már az új védoszlop szónokaként ismétli meg, mert nem a múlt, hanem a jelen forradalmi erejével, ugyanezt a követelést:

Dicsőséges nagy urak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e úgy egy kicsit a
Nyakatok?
Újdivatú nyakravaló
Készül most
Számotokra… nem cifra, de
Jó szoros…

Tudvalevő ennek a versének a Pozsonyban országgyűlést tartó rendekre gyakorolt történelmi hatása. Ilyen, közvetlenül megmérhető, közvetlen hatású verseken keresztül visz Petőfi költőútja a végső csatadalokig, amelyekben egyszerre kap hangot az egyes ütközeteket megéneklő krónikás és az egész Európát belátó, igaz jövendőt hirdető költő mondanivalója. S ennek az útnak legfentebbre ívelő szakasza a cselekvés első napjától indult, március tizenötödikétől. Attól a naptól, amelyről olyan büszkén írta:

Nagyapáink és apáink
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Forrás: Devecseri Gábor: Lágymányosi istenek. Összegyűjtött esszék és tanulmányok. / DIA