Esterházy Péter: Mikor haljon meg Petőfi Sándor?

Előbb, Petőfinek úgymond előbb kell meghalnia, mert később már csak belehalni tud. Amit kibír Kemény Zsigmond vagy Arany, azt ő nem. Nem mert különb, hanem mert más.

Most kifejezetten Petőfi-ellenes korban élünk. Sándor a leghatározottabban hányingert kapna a demokrácia e kezdeti etapjától. Első körben természetesen a pártoktól. Hányingert (hány ingert) kapna a Magyar Demokrata Fórumtól, hányingert kapna a Szabad Demokraták Szövetségétől, mindenfajta kisgazda csoportosulástól, külön hányingert kapna az MSZP-től, hányingert kapna a kereszténydemokratáktól, a Fidesszel kivételt tenne, de csak mert a következetesség nem erénye neki.

Mindezt nem azért említem, hogy utáljuk a pártokat. De azért szeretni se kell őket. Új keletű tévedés ez, mely a szeretet és a megvetés közt indáz. Mind a kettő veszélyes. Az egyik antidemokratikus küldetésérzethez vezet, a másik meg antidemokratikus parlamenten kívüliséghez. Szeretni egy virágot kell, egy férfit, az országot, a hazát, egy nőt, még egyet. Szeretet nem, de kevéske bizalom, az azért mindenképp kellene, elvégre rólunk van szó, a pártok is mi vagyunk.

Úgy tetszik, megtörtént itt is az a baj, ami mindenütt a környékünkön, hogy nem érdekek, hanem (egyébként homályosan definiált) ideológiák mentén folyik a hatalmi harc („benyaltuk az ideológiai cumit”), ami így nem alkalmas még a problémák megfogalmazására sem. Bizonyos értelemben a régi rendszerbeli helyzet állt elő, kis magyar pornográfia, rendesen nem beszélünk (a rendes beszéd föltétele, ismétlem, nem írói, hanem olvasói, azaz társadalmi föladat), csak arról tudunk beszélni, hogy nem beszélünk arról, amiről kellene. Ez ’90-ben nem így látszott leendni.
Az utcán járva senkiről sem látszik, hogy bunkó emdéefes-e avagy szemét liberális, lehet ez is, az is, a foglalkozása, társadalmi helyzete sem mond semmit, meglehetősen véletlenül lett valaki ez vagy az, ki szólt először, ki, kit ismert. Pedig ha az érdekek szerint volna a csoportosulás, akkor mondjuk, a taxisok és a transzvesztiták emdéefesek, az üvegfúvók meg a priapuszkórban senyvedők eszdéeszesek volnának, legalábbis többé-kevésbé, mert az érdekeik ezt diktálnák. – A pártokat hűvösen tudomásul venni, s megpróbálni bízni bennük, szerintem ennyi tehető. Pontosabban bízni és nem bízni, komolyan venni és fittyet hányni, bízni, hogy valamennyit képviselnek az érdekeinkből és nem bízni, tudván, hogy mindent, de igazán mindent nekünk magunknak kell megcsinálnunk, nincsen senki, aki helyettünk gondolkodna, dolgozna (ragozná az ikes igéket), nincsen senki, aki helyettünk volna.

Ez idő szerint a pártok erkölcsi vízválasztók is, ami kész röhej.

Apropó röhej. Hallom, hogy alakult valaminő társaság, ahol be lehet jelenteni a magyarellenes hogyishívjákokat. Klasszikusaink azonnal följelenthetők. Azért, amit ez az Ady-gyerek megenged magának, az mégiscsak sok. Rút szibarita váz. Vagy ahogy ez a Petrovics fumigál, belepiszkítván a saját fészkébe, hogy életet nem érdemel ez a nemzet, mert önző, hálátlan, mi több, elkorcsult… A ganéj. Auuuuuuuuu (de ezt tessék érzéssel, hangosan olvasni, csak úgy veszi ki jól magát): Ha a hülyeség fájna című rovatunkat hallották.

Esterházy Péter: Egy kékharisnya feljegyzéseiből. Esszék. / DIA