Rágom magam,
tövig rágom a körmöm,
saját testemben-véremben percegek,
ujjaimat is lerágom mind,
nehogy megsebezzelek.

Rágom a kézfejem,
a karom következik,
minden gaztettem kapanyele,
nehogy elássalak egyszer,
mert benned is magamat látom.

Rágom a lábam,
mert lépni semerre nem akarok,
minden közeledés
egy lappangó távolság,
a vég lehelete az aknamezőn.

Rágom magam
tetőtől talpig, nehogy a neveden
hegek maradjanak.
Ez vagyok – a lélek szúbogara,
míg szememben ellobban a fény.

A szerző illusztrációja

2022. április 7.

Forrás: szerző FB-oldala

1. Nászta Katalin:
   2022. április 9. 04:06

   Akár én is írhattam volna, úgy szól – szóval: tetszik!