Tessék csak megállani egy pillanatra e tájkép előtt. Szíveskedjék elmerülni a csönd birodalmában, hol nem látni traktort, emelődarut, még madár sincs az égen, csupán a kicsiny, szerény házak állnak megszeppenve a hegy aljában, tessék csak arra gondolni, milyen kevés az érintetlen táj, milyen ritka, s egyre ritkább az a hely, ahol az ember még elmerenghet, magába tekinthet a természet színeinek harmóniájában, ahol nem zavarják meg képzeletét cikázó formák, harsogások, s az idő úgy telik, oly természetesen, mintha az ember is örökkévaló lenne a nagy nyugalomban, tessék csak megállani Siklódy Tibor festménye előtt, s fölidézni Dsida Jenő egyik szép versének néhány sorát:

Siklódy Tibor festménye

„Egy őszi délutánon,
amikor nem is hinnéd,
egy őszi délutánon
meglásd, megszököm innét,
szűk szobámból nem a
város felé megyek be,
hanem ki, a szabad
és távoli hegyekbe.
Ott is maradok aztán.
Eltévedek a sok
fa sárga sűrűjében,
medvék és farkasok
hevernek lábaimhoz
s így leszek remete,
ki szirmon számolom:
az Isten szeret-e?”

1. Bartha György:
   2022. április 10. 04:19

   Utólagos engedelmével folytatom a verset (a magyar nyelven írt legszebb elmúlás-sorok):
   „Nem bújt el senki jobban,
   nem hal meg senki szebben.
   Úgy hull rám az örok csend,
   úgy száll, keringve lebben,
   ahogyan – míg a lombot
   lágy szél fuvalma rázza, –
   kis ájult gyík fölé
   hull a levelek száza.

   Szívemből kék virágot
   sarjasztok kedvesen:
   hadd bukkanjon reá
   sétáló kedvesem,
   ki két napig pirosra
   dörzsölte szép szemét,
   mivelhogy béke lettem,
   boldog por és szemét.
   ( Dsida Jenő: Így dudolok az uccán…)