Pilinszky János: József Attila emlékkönyvébe

Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.

Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi pózai, mint Adynak; nem ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is a tökélyig megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.

Huszonöt évvel halála után még ma is ő a legmodernebb költőnk.

Radnóti Miklós: Első ekloga (részlet)

Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?
Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?

Faludy György: József Attila temetése
(részlet)

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila
domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok
úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm –
mert különös nép lakozik e tájon,
a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny –
hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,
és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görbed a háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél
után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokosos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek –
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél, nem tudtad a könnyet
elfojtani – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok
kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz,
a drága, a csibészes, mit mint gyermek
hordtál, lehullt, és agyonkínozott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott
vén Államgép – de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák
közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.


Nagy László: József Attila!
(részlet)

Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.


Tornai József: József Attila

Azt mondták
beszéljek az éjszaka nyelvén
a fagy a szolgaság nyelvén
és beszéltem
a trágyás föld nyelvén
az éhes kerekek nyelvén


Gyurkovics Tibor: József Attila
(részlet)

Krétával írtál deszkafalra
törölhetetlen verseket,
de most az éjtől elragadva
hajtod alá a fejedet.
Világkiáltó száddal már a
szárszói sarat csókolod,
üti a férgek kalapácsa
bazaltkockájú homlokod.

Orbán Ottó: József Attila (részlet)

Férges lombjait hullatja az elme,
reccsen a tekintet, mint csupasz ág –
kurva és hívő lelhet kegyelemre,
én nem, míg tudok emlékezni rád,
ahogy lépsz: az út, a töltés, a fák,
kínod, szégyened megroggyanva, térden,
fehéren megpattanó koponyád;
s zökken, lassan továbbkattog az éjjel.
Hogy a versért, a verésért, a csókért,
mindenért teljes élettel fizetsz,
és maga teste fölött lesz a hóhér,
ki nem lehet hóhéra senkinek,
arcod romjai alatt érzi meg:
elhagyja az utolsó rend, a szó is
s lángot nyel görcsös torkod, nem vizet,
mert nincs a világon egy korty ivóvíz,
csak a képzelet rongyába bújt Flórák
és termőfölddé rothadó anyák,
kik te voltál s kiknek nincs köze hozzád,
esők, tankcsikorgás és operák
vonulnak végül halálukon át
s a kíntól tátott száj nem őriz vádat,
hogy rajtad felejtette mosolyát.
Saját súlyod roppantja össze hátad.



Bertók László: Alkalmi vers József Attila hetvenötödik

születésnapjára (részlet)

Tudom, uram, hogy figyel engem,
fölösleges hát hazudoznom,
verset írok, hogy ünnepeljem,
mintha nem volna semmi dolgom,
mintha ülnénk a Duna-parton,
ugyanabban a történetben,
s jönne az a szép régi asszony,
hogy lássuk egymást mind a ketten,
holott, uram, ön mint az Isten,
mozdulatlanul áll a gangon,
ideje van, hogy ítélkezzen,
golyó, amit lyukba gurítson


Nemes Nagy Ágnes: József Attila: „Költőnk és Kora”

(részlet)

De micsoda képzetek, képek azok, amelyek az életérzést hordozzák! Ismerősök meg újak is, a legjellemzőbb, a legnagyobb József Attila-képek közül valók. Micsoda versszakkezdet ez például: Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt… Az a megdöbbentő ebben a két sorban, az a gyorsaság, a gondolatoknak a fénysebessége, ahogyan a széktől a naprendszerig eljut, a kicsitől, a mindennapitól a kozmoszig. Félek némileg a „kozmosz” szót használni, húzódózva írom le, mert jó ideje már túl gyakori lett, kényelmetlenül divatossá fakult. A „kozmosz” képzetének a megjelenése azonban nem utolsósorban József Attilának köszönhető a magyar irodalomban. Az ő képzelete űrhajósfantázia. Itt is, még a naprendszeren is túlfut a kép: a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad. – A börtön és a csillag: hányszor kapcsolódik össze az ő költészetében, rakásra lehet idézni a példákat. (A csillagok, a Göncölök / Úgy fénylenek fönn, mint a rácsok…) E képekben – mint másokban is – a determináltság kínja és boldogsága jelenik meg minduntalan; a meghatározottság félelmes tudata éppúgy, mint az örök emberi szabadságvágy. Többek között e kettőnek is csatatere József Attila versvilága.

Faludy György: Európai költők antológiája

(részlet)

A Kármentő nevű, olcsó vendéglőben ültem Kovács Imrével a Vörösmarty téren, mikor József Attila megjelent asztalunknál, de nem ült le. Elmondta, hogy halálosan beleszeretett orvosnőjébe, Gyömrői Editbe, aki kezeli ugyan, de szerelméről hallani sem akar. Ezután, könnyezve, otthagyott bennünket.

Attila miatt régóta aggódtunk, elsősorban, mert sejtettük, hogy sem Gyömrői freudista kezelési módja, sem másfajta kezelés nem segítene rajta. (Az utolsó tizenöt esztendőben a Sinequan nevű gyógyszer valószínűleg néhány nap alatt rendbe hozta volna.) A szerelmi bajon viszont segíteni reméltünk. Kovács Imre ebéd utáni feketére bemondott bennünket kettőnket, Goda Gáborral és Vághidi Ferenccel együtt az orvosnőhöz. Nagy reménységgel mentünk fel. Goda ékes beszédben figyelmeztette az orvosnőt, hogy „a nemi jóság” akkor is kötelező, ha nem akarja: elvégre csinos fiatalemberről, az ország legnagyobb költőjéről van szó. Gyömrői kijelentette: pácienssel nem fekszik le, és amikor tovább kérleltük, kirúgott bennünket Váci utcai lakásából. Ezután következett a kínos epizód, amikor Attila késsel támadta meg este a Váci utcában Gyömrői szerelmesét, de utána, szerencsére összebékültek. A következőkben a Hungária sörözőben láttam Attilát, néhány nap múlva. Cserépfalvival és Horváth Bélával ültünk, hogy az antológia verseit megbeszéljük. Bélával és Imrével tárgyaltunk, Attila egyetlen szót sem szólt. Az üres söröspoharat hol álla bal, hol jobb oldalához szorította, és belesírt, ahogy könnyei csorogtak. Egy óra múlva vagy fél centi magasan álltak könnyei…

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia (DIA)