Édesanyámnak

A drótháló két kegyetlen oldalán
forrottak össze ujjlenyomataink –rozsdás kötődések –
ott álltunk, mint aszott kopjafák,
kapaszkodtunk, mint a gyökerek.
Parázslott az aláömlő nap,
de látszott már a tűzfal, a vakablak,
a fülledt tavaszban elcipeltek valamerre,
kattogtak folyton a vonatkerekek,
fel-felvisított a szadista fék.

Megszűntem létezni, mint adat, kartoték,
mosdatlan, lángoló szemű kozákok,
bozontos halálosztagok
föld alá zuhant, halott felvonóba
zártak vacogva, meztelenül,
odaláncoltak, mint marhát az ólba,
ott szállítottak tulajdonképpen tovább
időtlen időkbe zárva
alá a poklokra és fel az égig.

Erre mondhatnám azt, hogy álom,
ott mélázom a fűzöld verandán,
döbbent éjszaka van, hatalmas fekete ablak az udvar,
langyos magzatvízben ázik
a parthoz kötözött repedt ladik,
úszik és alszik, mint aki élni készül.
Csak hallucinálok valami hófehér
cseresznyevirágokat, éledő ágakat,
(mintha színét váltotta volna a vér
a halál után, a kőóriások között –
– egy sárga kutya kísérget, útba igazít).

Átöleltelek… annyira törékeny voltál,
hogy válladra hegesztettem mindkét kézfejem,
és mégis ott érett benned az élet gyümölcse.
Istenem, ellennék én karok, lábak nélkül,
ha csak sejteném néha, mi következik…

Nem tudom, mit tehetsz, mit tehetek.
Feloldódni az átmenetekben – minden csak maradék,
éjszakánként feltépik az utcaköveket,
új és új geometriák, elzuhanó fák, hangulatlanságok.
Elkötődik a hiány érrendszere,
míg csak nem robban és fröcsköl szerte-szét
mint a rémálom – mint a vércse
zsákmányának lábszárcsontjai
váratlanul.

2016. április 8.

Forrás: szerző FB-oldala