A magyar költészet napjára küldöm a Háromkirályok vagy bolondok kora… című versemet, amit a körülöttünk zajló, kiszámíthatatlan világ inspirált, amelyikben a ,,Dies irae – Harag napja” mintha állandósult volna, sőt, egy háborúval fel is erősödött.


,,Ama végső harag napja, a világot tűznek adja,
Dávid így s Szibilla hagyja. (…)
Ha a rosszak zavarodnak, fojtó lángok kavarognak,
akkor engem hívj áldottnak.” (…)
(Dies irae ‒ Harag napja)

(Elmélkedés a párizsi Notre-Dame égő tornyát látva.)
Ma katedrálisok égnek, padjaiban síró gyermek:
ájti század, tartsd a szádat!
hozzád keletről nem bölcsek, nem háromkirályok jönnek,
bizony, aludj rá még hármat!

Tiéd lehet versek tornya, kis szavakból nagyok dolga,
lehetsz mentő, (Salvatore),
ki babérját fején hordja, költőpápák díjazottja,
megünnepelt, igaz dózse,

vagy bolondok nagy királya, pórnépeknek színárványa,
púpodnak is mindegy, netán,
döntse el majd az a fránya, sötét idők mély ármánya,
fiú vagy-e, avagy leány.

Földre rombolt templomokban, többé már nem harangoznak,
másra emlékezünk délben,
Esmeralda csodálója, borulj le a leányzónak
meggyalázott tetemére,

hol a Miasszonyunk kontya sem a régi mását hozza,
porába hullt, amíg a Múlt
mennyekbe szállt fellángolva, s Quasimodo, torz szolga,
arca csúfult, lángba borult.

Harsonák zúgnak az égben s Halál muzsikál az éjben,
itt a harag napja vérben,
cafatokba szakadt lények, árnyak lesznek az emlékben,
foszló idők legmélyében.

Európé kötényében, tétovázó sors kezében,
ráncaikba aszott népek,
hamisított istenképpel és imbolygó gyertyafénnyel
eltűnnek a semmiségben.

(2021)