Beke György: Beszélgetés Illyés Gyulával – a hidakról, melyeken átkelni kötelesség

E néhány bevezető sorban meg se kísérelhetném jellemezni. Mit mondhatnék el szűkös szavakkal arról a költői műről, amely a végtelenséggel rokon, de ösztönösen is, tudatosan is kötődik a végtelenség egy darabkájához, közösségi ihletésében és rendeltetésében. Az embert jellemezzem?Melyik havast lehet látni egészében – a völgyből? A havasok törvénye, hogy csak sejtetni engedik teljességüket.

Inkább a pillanatot próbálom rögzíteni.

Illyés Gyula arcát, keserű fáradt vonásait, amelyek időnként derűssé oldódnak. Ilyenkor sem nevet, a csínytevő pusztai gyermek belső öröme rezzen meg arcán. Halkan beszél, de nem a bizonytalanság, hanem a bizonyosság szelídségével. Egyenes hátú parasztszéken ül, most ólmos végű pásztorbotra támaszkodik, játékosan. Az előszobában egy kosár, tele juhászőseinek örökségével, talán éppen Rácegerespusztáról. Háta mögött mennyezetig érő könyvszekrény, a kétrészes szobában másutt is, minden alkalmas helyen könyvek, festmények. Francia mesterek baráti ajándékai. Valahonnan matrózsapka kerül elő, Jékely Zoltán kedvéért (ő kalauzolt el ide, a budai Szemlő-hegyre) a házigazda a fejére teszi. Le is fényképeztette magát így, ebben a sapkában, mondja, Marseilles-ből hozta haza. Nem is képzelte, hogy olyan sokat kér érte az árus. Így jár az ember, ha különleges emlékeket akar magának a nagyvilágból, teszi hozzá. S míg nevet, arra gondolok: milyen roppant árat fizetett azokért a kincsekért, amiket szellemiekben hozott haza a nagyvilágból, egyáltalán nem saját hasznára.

Az idén tölti hetvenedik esztendejét. Üveges könyvszekrényben a saját kötetei; költemény, esszé, dráma, próza, riport, napló. Külön univerzum, amelyben együtt, egyszerre van jelen, az illyési vízióban, Rácegerespuszta és a nagyvilág, egyéni fájdalmak és közösségi gondok. Egy régi epizód jut eszembe. Méliusz József írja le a Sors és jelképben, hogy Illyés Gyula és Tamási Áron 1942-ben miként állt ki Gyergyószentmiklóson a román földművesek emberi, nemzeti méltósága mellett. Az anyanyelvükön beszélő románokat valaki megszólította, hogy „Beszéljenek magyarul!” Illyés Gyula azt felelte erre az illetőnek: nyilatkozzon csak a maga s ne a magyarság nevében. A román földműveseket pedig, Tamási Áronnal együtt, megnyugtatta, hogy beszéljenek csak bátran továbbra is az anyanyelvükön. „A román parasztok megvédése – fűzi hozzá Méliusz – nem jelentős politikai esemény, nem nagy eset, de jelentőssé avatja, naggyá teszi és példává szenteli jelképessége.”

– A magyar és román írók és irodalmak kölcsönös kapcsolatainak, költők, írók személyes élményeinek felbúvárlása során kopogtattam be ide; Illyés Gyulát is román költőkről, írókról őrzött emlékeiről, velük való találkozásairól szeretném megkérdezni. Elsősorban a Moineşti-ben született, első költeményeit románul közlő Tristan Tzaráról, akihez negyven esztendős ismeretség, vagy ennél több is, költői barátság fűzte.

– A legelsők között ismertem meg Tzarát. Olvastam Zürichben megjelent munkáit. Tehát kiáltványát és verseit abból az időből, amikor 1916. február 8-án délután hat órakor, a Café Terrasse-ban, Hans Arp szobrász társaságában először írta le a dada szót. Sokkal később, Tzara halála után azt mondtam, hogy azon a februári napon a világirodalom újkori nagy fejezete nyílt meg, kétségbevonhatatlanul a Tristan Tzara varázsszavára. Tzara kereken húszéves volt akkor… Kassákék folyóirata, a Ma nagyra értékelte Tzara munkásságát. A modern költészeti irányzatok akkoriban összefonódtak, és szembenálltak a másik világgal, a haladás ellenfeleivel. Tzarának a dadaista lázadás jegyében született francia nyelvű versei erősen hatottak a húszas években induló fiatal nyugati értelmiségiekre. E hatás alól mi se vonhattuk ki magunkat, keletről Párizsba került fiatalok. Tzara különösen nagy szeretettel fogadta a keletieket. Meglepő szívélyességgel fogadott engem is. Alacsony termetű, szép arcú férfi volt. Kitűnően beszélt franciául. Az akkori magyar életről kevés képe volt, de szívesen érdeklődött az otthoni viszonyokról. Jóval később, 1956 őszén vendégünk volt Magyarországon.

Nemcsak szívesen olvastam munkáit, de fordítottam is tőle. Verseken kívül írt egy regényt és egy színdarabot. Színművét én fordítottam magyarra, Pesten előadták. Ő maga is munkásságának költői részét tartotta legtöbbre. Még irodalomalakító elméleteinek megfogalmazását is jórészt másokra hagyta.

Úgy adódott, hogy életének minden szakaszában találkozhattam vele. Legelőször mikor láttam? Huszonnégyben? Nem, huszonháromban. Fogadott hatszobás lakosztályban, saját terve és ízlése szerint épített külön villában, múzeumnyi néger szobor közepette. Fogadott csupasz falú szállodai szobában, pizsamában, mezítláb kelve ki az ágyból, hogy ajtót nyisson. Akkor megint szegény ember volt. Mint első találkozásunk alkalmával. A mozgalom, amit elindított, az irodalmi mozgalom, beletorkollt végre és véglegesen a társadalmi mozgalomba, a munkásságéba. Ahova mindig is az irányt vette. Bizony közben sokan elmaradtak. Tzara nem maradt el.

Ott voltam a temetésén, a montparnasse-i temetőben. Halála előtt felkerestem a Rue de Lille 5. szám alatt. Nagyon gyenge volt, de tervekkel, reménységgel tele. Újabb könyveket készült megjelentetni. Éppen akkor adták ki újra a Sept manifestes dada-t. Látogatásom idején, beszélgetés közben elaludt a fáradtságtól, keze a kezemen. A házból kilépve csupa olyan helyen mentem, ahol együtt is jártunk, ültünk, poharat koccintottunk, gondolatot cseréltünk. Ebben a házban is lakott, abban is. Fölidéztem ismét, hány lakásában megfordultam, kezdve a rue Campagne Premiére-i olcsó kis szállodától az Avenue Junot-i maga építette villáig. Ez abba a hitbe ringatott, hogy a hosszú sor még folytatódni fog, még újabb és újabb lakásokban látom.

Azon az utolsó beszélgetésünkön költői indulását, románul írt első verseit emlegette nekem.

– Ezt az utolsó látogatását Tzaránál megindító útijegyzetben írta meg, s nagy elismeréssel jellemezte Tzara munkásságát. Ebbe a mostani beszélgetésbe jól beleillenék, ha megismételné értékelését.

– Azon az utolsó látogatásomon, a haldokló költő láttán, egyszerre elöntött, egész teljességében, az is, hogy mennyire szerettem, becsültem ezt az embert, mióta csak ismertem. Olyanféleképp, ahogy egy város iránt való szeretetünk igazán akkor kezd fokozódni, amikor a vonatablakból visszatekintve szemléljük.

Miként látom Tzarát? Visszaszoríthatatlan vitatkozó volt, ahogy abban az írásomban jellemeztem, éles, félelmetes agy, kimeríthetetlen érv- és adattár. Ezen a kegyetlen elmén jöttek át – megvallatva, kikutatva, holmi vesszőfutás vagy tűzpróba nyomaival – a versek. De mindig, így kell mondanom, a szívből. Érzelmi költő volt, illetve lett volna, ha nem szégyelli.

Halála után lefordítottam egyik 1923-ban közzétett versét. Ebben az esztendőben érte el csúcspontját a dada, s fejeződött be egyben. Világszerte ebben az időben írták a mindenkori európai irodalom legbadarabb, legképtelenebb verseit, az ő hatása alatt… Ezt a Tzara-verset azonban nem is találtam érthetetlennek. Azaz, negyven esztendő távolából, túlságosan is érthető lett. Vonala van – belső vonala persze –, légköre. Megvan a kereksége is. Mindezt most látom. Hajdanában nem láttam. Mintha a közben eltelt óriási idődarab, az az óriási átlátszó semmi, nem távolítaná, nem kisebbítené a dolgokat, hanem megnagyítaná, helyükre tenné. Nem minden verse áll előttem sem ilyen egységben. De bizonyosan érzem, hogy az idő nagyítója megmutatja majd bennük azt a rendet, amellyel korunkra ütöttek.

– Tíz évvel ezelőtt Nemes Györgynek adott interjújában, éppen párizsi élményeire, fiatalkori emlékeire visszatekintve mondotta: „Kint Párizsban kötelességből véltem a legmodernebb avantgardista költővé válni, mert azt hittem, az irodalomban, a művészetben a legújabb a legjobb, miként a tudományban vagy az autómárkában. Mozgalmi együttes indulattól vezettetve akartam avantgardista-szürrealista költő lenni. Pedig alkatomnál fogva e szerepre nem voltam alkalmas. A legújabbat, a legigazibbat akartam. Imponált nekem, amit nem értettem; ez izgatott. Eleinte nem tudtam, hogy a modernségben mennyi a tréfa.” Ezt az utóbbi mondatot nem egészen értem.

– Megmagyarázhatom. Éppen Tristan Tzarával magyarázom meg. Illetve Kassák Lajos látogatásával Tzaránál. Kassák abban az időben az avantgardizmus teljes szélsőséges változatát képviselte. Eljött Párizsba, találkozni akart Tzarával. Beszélgetésüket én tolmácsoltam, mert Kassák nem tudott franciául. Akkor láthattam a különbséget a keleti és nyugati avantgardizmus között. Kassák véresen komolyan vett mindent, mindegyik leírt sorának társadalomváltoztató jelentőséget tulajdonított. Meg volt győződve az író prófétai küldetéséről. Tzara nem értette, hogy Kassák miért jön mindegyre lázba, miért keres mindenben filozófiát. Tzara sok mindent tréfának fogott fel, igen gyakran fintorral fejezte ki véleményét a társadalmi visszásságokról, és örült, ha a tréfája csattant.

– Engedje meg, hogy ismét emlékeztessek az előbb említett, egy évtizeddel ezelőtt kelt interjújára. „Ahogy ifjú koromban mi, diákok Párizsban együtt voltunk a munkásokkal, az maga volt a paradicsom – mondotta –. Együtt másokkal – ez a legjobb dolog! Ezért lettem avantgardista is, ezért dolgoztam együtt Kassákkal, ezért lettem népi író is, majd Babits halála után szerkesztő. Ezért próbáltam a Magyar Csillagban egy szekértáborra való népi és urbánus értéket összehozni…” Ha nem is éppen ekkor, a román irodalomban is hatott egy népies vagy éppen népi irányzat, amelynek rokon vonásait nem nehéz felfedezni a magyar népi írók mozgalmával.

– Én a román irodalom paraszti vonulatát nagyra becsülöm. A népies hangot, a nép életének belülről való ábrázolását a huszadik század hozta be a magyar és a román irodalomba. A magam népiességének külföldi gyökereit a franciáknál és a spanyoloknál keresném, az úgynevezett népi szemlélet ugyanis egyáltalán nem volt csupán kelet-európai jelenség. Három nagy francia nevet említenék mint ihlető forrást, Francis Jammes, Paul Claudel és Charles Péguy munkásságát.

Mindig rokonszenvesnek találtam George Coşbuc vagy Mihai Beniuc költészetét. Nem is szólva a román népballadákról, amelyek a magyar balladákkal rokon lelkivilágot tükröznek. Mi Bartókon nevelkedtünk, azon a Bartókon, aki román népballadákat is gyűjtött.

Egyébként ismert, hogy egész népi táborunk törekvése az volt, minden vonalon kitárjuk a kapukat a szomszédos népek és irodalmak előtt, hogy kölcsönösen megismerhessük egymást. Vallottuk, hogy vigyázó szemünket nem Párizsra kell vetnünk, mint Batsányi idejében, hanem Bukarestre, Prágára, Belgrádra. Németh László ezt részletesen kifejtette, magam is ezt tartottam. Az egész magyar népi írói mozgalom őszintén kívánta ezt. A Válasz egyik első számában, talán a legelsőben, egy verset közöltünk, egy hídról szólt, olyan dunai hídról, amelyen nincs közlekedés. Pedig a hidak azért épülnek, hogy járjanak rajtuk.

Járunk-e át eleget ezeken a hidakon? Nem mindig érkezik válasz, nem elégséges az a válasz, ami érkezik. Irodalmaink még nem találkoztak igazán, noha az írók között eléggé sűrű az érintkezés. Sok román íróval találkoztam magam is, jó emlékeket őrzök e találkozásokról. De Adyék, Jászi Oszkárék szellemisége nem visszhangzik még eléggé.

– A kölcsönös megismerés szellemi munkásai elsősorban éppen a műfordítók. Mind a két irodalomban. S a magyar irodalomnak nagy szerencséje, a román irodalomnak pedig büszkesége lehet az, hogy e műfordítók között ott találni Illyés Gyulát, ön szólaltatta meg a Bárányka, Korbea című népballadákat, George Coşbuc, Tudor Arghezi verseit, s szeretettel hajolt még az induló költők, mint Dan Desliu munkái fölé is. Bizonyságaként annak, hogy a műfordítást nemcsak művészi feladatnak, de népszolgálatnak is tekinti.

– Többször elmondtam, hogy a magyar költők nagyszerű hódítást vittek végbe a világirodalom remekeinek átültetésével. A román irodalomból is immár minden igazi érték megszólalt magyarul. Legtöbbet franciából fordítottam és fordítok. Verseket, színdarabokat. Magam szívesen fordítok kortárs francia költőket, de éppily szívesen tizenharmadik századi francia verseket is. Oroszból Puskint fordítottam, a mai fiatalok közül Jevtusenkót, Voznyeszenszkijt. Nyersfordításból dolgozom, de nemcsak abból, meg is értem az orosz szöveget. Ugyanígy vagyok a román versekkel is. Ha elém teszik a román szöveget, s az ismeretlen szavakat előbb valakinek a segítségével megfejtem – Domokos Sámuel segített ebben –, akkor megértem az eredetit. Érzem és értem a vers szellemét.

Legnagyobb élményem a román irodalomból a Bárányka, mert annyira összecseng a magyar népballadák hangjával, mintha az én juhász őseimnek az életéről szólna. Ezért is vállalkoztam örömmel a lefordítására.

Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.

Forrás: https://www.ujhet.com/beke-gyorgy-beszelgetes-illyes-gyulaval-a-hidakrol-melyeken-atkelni-kotelesseg/

2022. április 12.

Szóljon hozzá!