Savić Dušan: Négy kulcs
1944. február 28.
Zombor felett ólmos az ég. Hatalmas hópelyhek hullanak.
Arnold Kreutz asztalosmester a gondosan megmunkált, megrendelt szekrényen az utolsó simításokat végzi. Munkájában mindenekfelett hisz. Hogy szakmájának mestre, többszörösen bizonyította. Faragott bútorai Európa-szerte számtalan úri házat díszítenek, néhány a Karađorđević kastélyt is. De ahogy kitört a háború, minden megváltozott. Testvére, Max már 1940-ben a Kulturbund tagja. Ő a párthoz egy évvel később kényszeredetten csatlakozik, hisz a politika nem érdekli. Mást nem tehet! Azt a nagy, latin „V“ betűt a kapura nehéz szívvel teszi fel. A gyűlésekre nem jár, amennyit kérnek, annyit ad. A család nyugalmát így vásárolja meg. Akiket becsül és szeret, azok között nem tesz különbséget. A német kisebbséghez tartozik, de attól, ahogy honfitársai ártatlan emberekkel kegyetlenkednek, undorodik. Próbálta testvérét meggyőzni arról, hogy a náci párt maroknyi bolond gyülekezete, elvakultak, akik az árja faj „nevében” gyilkolnak, ám Max meg sem hallotta. Megigézte a német büszkeség fellángolása, a mozgósításra önként jelentkezett. Zombort SS-egyenruhában hagyta el. Köszöntés nélkül. Fritz szomszédjától tudja meg, hogy Max gyorsan halad előre és Jozef fiával együtt Ukrajnában szolgál. Testvérének semmi rosszat sem kíván. Törődjön mindenki a saját dolgával. Egyazon szülőktől származnak, egyforma nevelésben részesültek, mégis mennyire különböznek. Max még a háború előtt, apja halála után kifizette a neki járó örökséget. A családi hagyományok közös megőrzésében nem akart részt veni. Jobban szerette a vadászatot, a kávéházat és a tamburásokat. Ő viszont a gépekkel, fával, ragasztószaggal tele tágas műhelyében érezte jól magát. Ilyen volt az ükapa. Majd nagyapja és apja is.
Reggel szokatlan vendég lepte meg. Míg a körfűrésszel deszkákat vágott, felesége Margit furcsa vendéget vezetett műhelyébe. A zömök, komor, fekete egyenruhás egyén gőgösen húzta ki magát előtte. Uzsorás tekintetével, rövid, zsírpárnákkal tele, szalonna-fehér karjaival szalámira emlékeztetett. Akár egy elhízott sekrestyés, olyan volt. Mint nyár végén a szöcskék, visító hangon szólalt meg. Németül. Aktatáskájából néhány pontos mértékkel ellátott tervrajzot vett elő és pöffeszkedve öt nagy polcot rendelt. Megparancsolta, a Gestapo Sztapári úti székhelyére öt napon belül kézbesítse. Ezután a furcsa alak karját felemelve Heil Hitler kiáltással műhelyéből gyorsan távozott. A fizetésről nem esett szó.
Nincs tovább, mormogta Arnold magában és legjobb barátjára Arminra gondolt. A zsidók pórul járnak. Még ma estefelé figyelmezteti. Áruházában, zárás után kevésbé feltűnő.
Sötétedéskor, éppen műhelyzáráskor, ismeretlen fiatal férfi ront be a bejáraton:
– Uram, rejtsen el, megölnek! – könyörög az agyonfagyott, félelmében remegő fiatalember.
Arnold Kreutz nem habozott. A rémült ifjút alkarjánál fogva a padlásra vezető létra felé tuszkolja. A forgács közé fekteti és lesiet. A létrát is félre teszi. Abban a pillanatban már a bejárati ajtón dörömbölnek. Mély lélegzetet vesz és ajtót nyit. Az ajtóban két magyar katona áll. Az egyiket, Jánost, jól ismeri. A háború előtt időnként nála segédkezett. A másik bizalmatlan. Szemét idegesen forgatja, fejét oldalra fordítja, hátha válla felett meglát valamit. Emelt hangon kérdezi, hogy beengedett-e valakit. Biztos abban, hogy ide szaladt. Arnold ijedten is a lehető legnyugodtabban válaszol a katonának:
– Téved! A házban csak a feleségem és én vagyunk. Műhelyem bezárt, vásárlóim meg munkaidőben jönnek. Nyugodtan mejen be és ellenőrizze.
Hogy jóindulatát kifejezze, engedelmesen félre lép. János bajtársa kezét húzza, közben volt gazdájának szívélyesen köszön. Elmennek. A szomszéd kapujánál megállnak. A volt munkás karjával erélyesen mutogat és kitartóan magyaráz. A másik katona továbbra is gyanakszik. Többször visszanéz. Arnold a kapuban áll, hogy minden kétkedést eloszlasson. A katonák a szomszéd udvarába mennek. A kaput csak akkor zárja be. Hogy aggódjon, most még egy oka van.
Margit nem szól, míg férje az előző látogatásról mesél. Nem válaszol. Hallgat, a vacsorát készíti. Az asztalra két tányért tesz, majd egy harmadikat nyújt:
– Arnika, menj a padlásra! Egyen valamit az a szerencsétlen is… Meg egy takarót is vigyél magaddal!
Nincs jobb az önzetlen asszonynál, gondolja Arnold. Büszke és boldog, mert a sok daliás zombori legény közül éppen őt választotta. Legalább valami megnyugtató, amire ma gondolhat. Amint ellátja az ifjút, Arminhoz megy, hogy figyelmeztesse és feleségének gyógyszert vigyen. A padláson a fiú már nyugodtan aludt. Egy deszkareccsenére riadtan ugrott fel.
Đorđe Belgrádi SzKOJ-tag, Zomborban pártfeladata van.
*****
A háztartási gépekkel kereskedő Armin Deutsch, a Deutsch & Polaček áruház társtulajdonosa irodájában tovább marad. Barátját várja, hogy beteg feleségének, Malvinnak a gyógyszereket hozza. Irodájába hamarosan a láthatóan felindult Arnold Kreutz asztalos ront be. Lélegzethez alig jutva mondja barátjának, hogy családjával együtt minél előbb hagyja el a várost. Találd fel magad. A németek minen pillanatban megérkezhetnek. Mindezt görcsösen mondja miközben a gyógyszereket nyújtja. Siet. Távozóban még suttogva hozzáteszi:
– Ármin, nagy a baj. Jól tudod, én sem örülök! De német létemre sem vagyok biztos abban, hogy mennyit tudok segíteni!
Ármin elkeseredetten ül íróasztala elé és gondolkodik. Ez az 1944-es szökőév a rossz hírek éve. A nedves ablaküvegen keresztül barátját a hólepte Fő utcán tekintetével kíséri. Fásultan kezdte elemezni az elmúlt eseményeket. A mai napig minden úgy tűnt, elviselhető. Különböző cselfogásokkal és a magyar tisztviselők gyakori lefizetésével a Leventeszervezet és a Munkaszolgálat által szervezett megtorlásokat sikerült elkerülnie, feleségét megvédenie és családja nagyobb részét együtt tartania. Immár képtelen az eseményeket ellenőrizni. Talán jó is, hogy nincs gyerekük. De most elhunyt testvére, Árpád családjának hogyan segítsen? Erre halálos ágyán esküdött meg. Itt van felesége Anna, fia Stevan Melánia feleségével és a három gyerek: Brúnó, Éva és Oszkár. Kedvencüket, Tibort, a legidősebbet a Duna-parton a gonosztevők a jég alá dobták azon az újvidéki 1942-es január ötödikei razzia során. Szerelmének az eljegyzési gyűrűt vitte. Ilyen időkben nem tanácsos utazni, mondta neki, de a szerelem vak. Régóta tudja, honfitársaival mi történik a világban, viszont a németek bejövetelére tudat alatt gondolni se akart. Még a múlt év elején, Hitler sztalingrádi vereségekor titokban abban reménykedett, a háború hamarosan véget ér. Viszont az eszelős volksdeutscherek közelmúltbeli egyéni kilengései már előre jelezték, mi vár Bácskában a „megbélyegzettekre”, ha a nácik kezébe kerül a hatalom. Ő viszont Áruházába lárvaként magába zárkózott, naivan azt hitte, hogy védett és még mindig érinthetetlen. Vitathatatlanul szem elől tévesztette, hogy legveszélyesebb a sebzett vad. Fülében ismét hű barátja, Arnika hangja cseng. A homályból előtörő gondolatok igéztéből utcai lövés rettenti. Felugrik. Haza kell menni. Malvina az elengedhetetlen gyógyszerekre vár, ő meg itt az ablakon keresztül bámul. Nincs egyedül, sógornője Anna vele van és jó alkalom lesz arra, hogy vacsora után a történteket közösen megbeszéljék. Utolsóként hagyja el az Áruházat. Az ajtót kétszer zárja és lehúzza a redőnyt. Az arcát érő jeges északi szél mintha szétszórná a gondolatait. Többször körülnéz a végtelen fehérségbe burkolt, számára vészjósló utcán. Egyszerre hófúvás kerekedik. Az embereket fél méterre sem lehet felismerni. Kalapját fejére húzza, kabátján a legfelső gombot is begombolja. Vállán a nagykabát mintha vállfán lógna. Az utóbbi hónapokban igencsak lefogyott. Kabátja a legkisebb fuvallatra is sebzett madárként lebeg. Felhajtott szárral a bő nadrág illik a szélfútta kabáthoz. Ballonként fújódnak fel. Hazamenet, miközben utat vág magának a mély hóban, a mentő megoldást keresi. Mindhiába! Semmi sem jut eszébe. Csak kitartóan kíséri a gondolat, hogy szabóhoz kell mennie.
A megoldást holnap tovább keresem, gondolja és kitárja a családi ház bejáratát.
1944. február 29.
A négyévenként előforduló különleges dátum napján Ármin nyugtalan, az álom elkerüli. Szobájában idegesen le-fel sétál, közben tüzel. Egész éjjel a tegnap esti beszélgetés jár az eszében. Malvina szerint sehová sem kell menekülniük. Azt mondja, nem az egyedüli zsidók Zomborban. Osztozzanak a többiek sorsával. Tulajdonképpen ő sem menekülés-párti, ám sejti, mi következik. De hova is mennének? Izraelbe? Ezt az alkalmat még a háború kitörése előtt elszalasztották. Már-már megfogadta Jakov Spaszer rabbi tanácsát, de Malvina ellenezte. Nem akart az ismeretlenbe menni. Zombor az otthona és sem az élőket, sem a holtakat nem akarja elhagyni. Tehát ismét maradnak, valami mást kell kitalálnia. Eszébe jutott apja tanácsa, mikor a kereskedelem rejtelmeibe vezette: „Ha hited van, az életben mindent elérhetsz. Ám egyedül kell megtenned! Ha a szellemek segítségére vársz, hiába vársz, sosem jelennek meg. Tehát, ne nézz vissza, bátran menj előre! Idővel a tapasztalat segít.” Igen, gondolja, apámnak igaza van. A tapasztalatot hasznáni kell, de sosem szabad megengedni, hogy kihasználjon. És abban a pillanatban döntött. Barátját korán reggel meglátogatja. Útközben, munkába menet.
Pirkadatkor lép az utcára. Kavarognak a hópelyhek, mintha tollak szállnának. Fejét csuklyával takarja. Így takarva nehezen lehet felismerni. Barátja házát gyorsan eléri. Az ajtón a karikával csak egyszer koppant. Arnold rögtön ajtót nyit. Várta. A nappaliba mennek.
– Arnika, döntöttem. Itt maradunk. Késő van arra, hogy érdemben tudjunk cselekedni. Malvina súlyos beteg, Zombort nem képes, de nem is akarja elhagyni.
Arnold hitetlenkedve nézi barátját. Ezt az értelmetlen döntést nem képes elfogadni. Ismét a konok Malvinnak enged. Mondana valamit, de barátja megelőzi:
– Ne próbálj meggyőzni. A múlt éjjel mindent átgondoltam. A bizonytalanba menve csak fokoznám az így is jelenlévő hihetetlen félelmünket. Magammal is, szeretteimmel is, lelkiismeretemmel is megbékélve szeretnék az út végére érni. Ezért egy kéréssel fordulok hozzád. Tudom, komoly veszélybe sodorhatlak. És megértem, ha elutasítasz. Raktáram az udvari épületben értékes áruvan van tele. Kár lenne, ha tönkre menne. Vállalod-e, hogy azt az árut a padlásodon elrejtsük? Nálad a németek biztosan nem végeznek házkutatást.
Arnold beleegyezően bólint és megöleli láthatóan letört barátját. Armin gyorsan folytatja:
– E mellett, te is tudod, otthon van még az a hatalmas sváb kassza. Szeretném, ha azt is megőriznéd. Mivel fél tonnát nyom, a szállítása bajos. Sok erős ember kell ahozz, hogy a kocsira tegyük.
– A kassza nem gond. Titokban, még az éjjel áthozzuk. Nálam éppen elég markos legény dolgozik. Amint a pénztárt lezárjuk, raktáradból az árut felpakoljuk. A hófúvás és a hideg segít nekünk. Az utcák üresek. Természetesen minden kívánságod teljesítem, de döntésedet nem értem.
– Arnika, ne a te gondod legyen, ha a szállítással végzünk, mindent megmagyarázok. És végtelenül hálás vagyok. Igazi barát vagy.
Az éj leple alatt négy munkás kíséretében a Deutsch család háza előtt megáll a lovaskocsi. Arnold Kreutz zsebórájára néz. Pontosan éjfél után két óra. A csengőt nem húzza meg. Így beszélték meg. Csendesen az ablakon kopogtat. A kocsi a kapubejáratban gyorsan eltűnik. A dolgozószobába mennek. Az ajtó mögött a falon hatalmas, mennyezetig érő tükör lóg. Armin arra kéri a munkásokat, hogy óvatosan tegyék félre. Egyszerre mesterien elkészített űr látszik, amelynek mélyén ott a megőrzött, négy zárral rendelkező vas kassza. Wieser & Co. 1920-ból. A munkások hitetlenkedve nézik a nagyméretű páncélszekrényt. Gazdájuk nyugtatja őket:
– Emberek, ne aggódjanak! Mindent úgy készítettem el, hogy a szállítás gyorsan és könnyen menjen. A kocsin négy kerek acélcső, kötelek, erős kézi emelő és két vastag deszka van. Miután ezt a csodát felteszik, jőjjenek fel, a tükröt még a helyére kell tenni.
Csodák csodájára a munkával gyorsan végeznek. Az egyik munkás a csöveket váltogatja, a többiek a csöveken keresztül a nehéz kasszát tolják. A bejárati három kis lépcsőt a két deszkával hidalják át. Tovább tart a kocsira emelés. Ezt a gondot rövid tölgyoszlopok segítségével, az emelővel sikerül megoldani.
Míg kinn a kasszát a kocsira teszik, a dolgozószobában beszélget a két barát. Armin nem vár barátja kérdésére:
– Magyarázattal tartozom. Ahogy tudod, Malvina és én Zomborban maradunk. Sógornőm Anna a gyerekekkel és az unokákkal együtt másként gondolkodik. A hamis iratokat régen beszerezték és az egész család holnap távozik. Hála Istennek, elhatározásuk számomra megkönnyebbülést jelent, vállamról nagy terhet vesz le.
– Hová mennek? – kíváncsiskodik Arnold.
– Nem tudom, és nem is akrom tudni. Jobb így. Nekünk meg, ahogy lesz…
– De magyar dokumentumokkal ti is rendelkeztek. Miért nem mentek velük?
– Arnika, az isten szerelmére, nem látod, hogy mint a pokolban, körülöttünk miden ég. Az egész világ láthatatlan rácsokkal körülvett hatalmas börtön. Hová meneküljünk? Egyébként tudom, mire célzol, a haláltól nem félek… Malvina se.
Arnoldot meglepte ez a határozottság, ugyanakkor érzte azt is, barátja reményvesztett.
– Itt ez a négy kulcs a páncélszekrényt nyitja. Nagyon vigyázz, egyetlen példányok – mondja csendesen Ármin és a kulcsköteget kezébe nyomja.
– És most még valami – míg beszél kiveszi zsebéből a vastag kovetát – Ez a levél neked szól, pontos utasításokat tartalmaz arra az esetre, ha Malvinát és engem elér a vég.
– Istenem, milyen titokzatos vagy. És mi van akkor, ha…
Armin szabad kezébe nyomja a levelet és szavába vág:
– Történjen bármi is, utasításaim szerint cselekedj. Az egyetlen barát vagy, akiben megbízok. Kérlek, ígérd meg, és többé semmit se kérdezz!
Mindig is ilyen volt, gondolta Arnold, még akkor is, amikor a legnehezebb, az övé az utolsó szó.
Az éj folyamán a raktár teljes anyagát átvitték. A munkások a kasszát a műhelybe helyezik, Kreutz mester kívánsága szerint munkaasztala mögé.
1944. április 6.
Magyarország német megszállása, 1944. március 18. első napjától kezdve Zomborban új szabályok érvényesülnek. Armin Deutsch munkahelyére nem jár. Pár nappal előbb üzlettársával, Sigmond Polacsekkel megbeszélte, hogy az Áruház rá eső részét egy bajai magyar kereskedőnek engedi át. Nagyobb összegű értéktelen pengőért. A házból ritkán megy ki. Malvina soha. Az élelmiszert, hetente kétszer, titokban egy megbízható munkás jóvoltából Arnikától kapják. A városba csak akkor mennek, ha elengedhetetlen. Mint ma. A Gestapo épületében a zsidók jegyzékét ellenőrzik, és felvarrt Dávid-csillaggal mindenkinek meg kell jelenni. A megszokott német pontosság. Sorsuk megpecsételt. A nácik nem kereskednek sem élettel, sem halállal. Ezzel tisztában van ő is, Malvina is. Kérdés, holnap a sabbatot megérhetik-e. Közösen határoznak, hogy fejet nem hajtanak. Lesz ami lesz!
A Magyar Katonai Parancsnokságtól átvett névsor majdnem pontos. Az összeírás nyugodtan, nagyobb összetűzés nélkül zajlik. Kivéve néhány puskatusütést, ha valaki véletlenül kilépett a sorból és a primitív altisztek otromba sértéseit. Ellenőrzés után hazaengedik őket.
Az agónia tovább tart.
- április 20.
Este tíz óra körül Armin az ablakon a megbeszélt kopogtatást hallja. Biztosan Arnika munkása az élelmiszercsomaggal, gondolja, ám a bejáratnál csodálkozva görcsbe rándult szájjal barátját látja.
– Ma este személyesen jöttem, mert tudom, hogy a városba nem jártok. Itt van, ezt olvasd el! Pedig figyelmeztettelek – mondja könnybe lábadt szemmel Arnold és átnyújtja az összehajtott röpcédulát.
Armin felteszi szemüvegét és olvassa:
RENDELET
Minden zsidó, kortól függetlenül 1944. április 24.-én reggel öt órakor Zomborban a „Selyem gyárnál” kijelölt gyülekezőhelyen köteles megjelenni! Hozzon magával tisztálkodás-készletet és két napra ruhaneműt. A csomag tíz kilónál nehezebb nem lehet. A rendelet tiszteletben nem tartását a legszigorúbban büntetjük!
Bela Nonković tábornok
– Igen, figyelmeztettél – mondja nyugodtan Armin – és, amint látod ezen a bolond földön minket, szerencsétleneket csendes oázis sehol sem vár.
A két barát azon az estén öleli meg egymást utoljára. Arnold éjjel újabb három kommunistának nyújt menedéket. A tágas padláson sok a forgács, eredeti csomagolásban a legújabb gramofon és rádió modell.
- április 24.
Zombori vasútállomás. A peronra vezető utak sűrű szögesdróttal határoltak. Kiáltások, rövid parancsok, mellékvágány felé tuszkolás. Általános zűrzavar. A zsidók menetoszlopa engedelmesen, csendben megy a marhavagonokhoz. Gyereksírást sem hallani. Ez a meglepő nyugalom mintha ingerelné az idomított kutyákat. Dühösen ugatnak és húzzák a pórázt. A többi katona csoportokra osztja a foglyokat és a vagonok felé hajtják. A Deutsch házaspár csoportját az utolsó vagonnál állítják meg, amelyen a felirat: Sammellager Baja. Malvina emelt fővel megy az ajtóhoz. A német őr elől nem visszakozik. A katona a félelmet merészséggé változtató tekintettől észrevétlenül meghátrál. Armin a közeli, csodálatos, fehér virágbaborult gyümölcsöst nézi. Ahogy zárul a talóajtó, a látvány eltűnik. Sötétség. Éles füttyszó és a gőzmozdony elindul. A vagon mélyén egy csendes hang Kádis1 sorait mormolja: Jee seme raba mevarah lealam ulalme almaja1.
Isten veled, csodálatos Zombor, suttogja Malvina, miközben férje kezét szorítja.
- október 21.
Felszabadulás. Zombor lakossága a Városháza előtti téren a Vörös hadsereg egységeit üdvözli. Ünnepelnek, énekelnek, kólót járnak. Az általános vigasságban a kommunista párt Városi bizottságának tagjai az időt nem vesztegetik. A németek, a magyarok egységesen a megszállók munkatársai. Ártatlan nincs, a bűn egyetemes. Kreutz Margitot és Arnoldot aznap délután, az elsők között tartóztatták le. Szerenecséjükre kihallgatásra az Ozna második szakaszának fiatal hanagya, Đorđe Jugović elé vezetik őket, aki rögtön kimerítő jelentést ír, egyúttal a felszabadító igazolást is kezükbe adja. Még aznap este, nehogy nemvárt megtorlás áldozatai legyenek, két partizán kíséretében haza mennek.
Arnold műhelyébe vonul és bezárkózik. Munkaasztalánál foglal helyet és gondolatait próbálja rendezni. Ilyen rövid idő alatt mennyi változás. Ma, a halált a véletlennek köszönve kerülték el. Fél évvel ezelőtt Armin döntésén csodálkozott, csak most értette meg igazán. A Kulturbund felhívására, hogy Horvátországon keresztül Németországba meneküljön, ő sem hallgatott. Istenem, most Deutschékkel mi lehet, egyáltalán élnek-e? Róluk semmit sem tud. Amint a városban a kedélyek megnyugszanak a Vöröskereszten keresztül igyekszik majd valamit megtudni.
Idegesen cigaretta után kutatva kinyitja a felső fiókot. Megpillantja a kulcsköteget és alatta Ármin igencsak vastag levelét. Elveszi a levelet, ujjai között lassan forgatja. Elhatározza, rögtön felbontja. Eleget várt. Đorđe a nyomozó neki és családjának teljes biztonságot szavatolt, de a tapasztalat mást suttog. Az ügynökök oly egyformák. Đorđenak hisz, mégis… Zomborban nem az egyedüli végrehajtó. A borítékot óvatosan felvágja. Kezébe számtalan gyémánttal díszített arany medalion csúszik. A fedőlapon ügyesen gravírozott fiú- és lányalak látható. Ahogy ujjával a gombot megnyomja, kinyílik. Jobb felén Armin fivérének fia, Tibor fiatal teremtést ölel. A bal oldalon gravírozott ajánlás: Tibor fiunknak és Nada menyünknek, legyetek boldogok. Összecsukja és a kasszakulcsokkal együtt zakója zsebébe teszi. Cvikkerét remegő kézzel igazítja, előveszi a levelet és olvassa:
Zombor, 1944. 2. 29.
Kedves Arnika,
Végtelenül szomorúan írom ezt a levelet. Zombor egyre veszélyesebb helység. Tisztában vagyok azzal, csak napok kérdése, hogy ez a háború mikor választ el bennünket. Egy jövőbeli találkozóra sajnos kevés az esély. A döntés, hogy itt maradjunk, értelmetlen. Tudom, de Malvinával nem volt erőm tovább küzdeni. Végül beleegyeztem. Te is tudod, mennyire szereti ezt a várost. Én meg abba, hogy naponta újabb cselfogással biztosítsam családom nyugalmát, belefáradtam. Túl soká tart, 1941 április közepétől. Azóta, hogy a Magyar hatóságok a zsidókat, a cigányokat és a szerbeket hátrányos megkülönböztetésben részesítik. A magyarok attól sem riadtak vissza, hogy minket, zsidókat még külön megalázzanak, sárga csillaggal megjelöljenek és a zsinagógát lovardává alakítsák. Már akkor sejtettem, mi vár ránk. A Kulturbund tagok a te családodat is árulónak nyilvánítják, ha nem fogod fel, hogy számodra az egyetlen megoldás a betagosodás. Kezdetben vonakodtál, féltél attól, hogy én zokon veszem, de hidd el, erre egy pillanatra sem gondoltam! Sőt, rábeszéltelek, csatlakozz hozzájuk, ahogy te is engem, hogy szerezzem be a hamis magyar dokumentumokat. Akkor állítottam, a család a legfontosabb és ilyen helyzetekben az ember legyen gyakorlatias. Valami isteni gondviselésnek köszönve az újvidéki 1942-es vérfürdőig, Tibor haláláig sokmindent meg tudtam oldani. Mert gyerekünk nem lehetett, fivérem fia több volt, mintha saját fiunk lenne. Örökösömnek készítettem, hogy átvegye az Áruházat, de minden meghiúsult, visszájára fordult. Sosem hevertük ki. Különben is, szinte mindenről eleve tudsz.
A páncélszekrény felső pocán vagyonjogi bizonylatok vannak és a lepecsételt végrendelet. Alatta a fémdobozban helyeztem el az ékszereket és a készpént. Kérlek, hogy a végrendeletet legalább egy évvel a háború vége után bontsd fel. Családunkból hátha valaki élve marad. Vagyonom húsz százalékát rád hagyom. Ha közülünk nem lesz túlélő, te vagy az egyedüli örökös.
Feltételezem, hogy a medalion meglepett. Nekünk sokat jelent, arra kérlek, hogy őrizd meg. Nászajándékként a jövendő fiatal párnak szántuk. Tibor jegyesét személyesen nem ismertük. Csak nevét tudjuk, Nadonak hívják. Később sem sikerült róla többet megtudnunk. Azt sem tudjuk, él-e. Csak ez a fénykép maradt. Ha véletlenül hallasz róla valamit, vagy Zomborban megjelenik, kérlek, ezt a medaliont add át. Ha viszont nem, akkor tudjuk, hogy jó kezekben van.
Mindörökre barátod, Armin
Egy napra ennyi izgalom keményebb ember számára is sok, gondolja Arnold és a levelet felébe hajtja. Ugyanabba a zsebébe teszi, ahová a kulcsköteget és a medaliont tette. A megrázó levél olvasása után hatalmas űrt érzett magában. Maga körül mindenkire dühös: a magyarokra, a németekre, a kommunistákra. Istenre is, aki próbára teszi és barátját elveszi. Túl sok az ember a világon, akikkel küzdeni kell. Főleg azokkal, akik azt hiszik, hogy kiválasztottak és mindent, ami nem hozzájuk hasonló, megfojtanak. Míg el nem kezdődött a háború, nem tudta, hogy másmilyen. Ám a háború hamar megtanítja az embert, hogy nem vagyunk egyformák.
Feláll. Zsebéből kiveszi a kulcsköteget. Kinyitja a pácélszekrényt. Csak hogy ellenőrizze, házában mit tart. A papírok a felső pocon vannak. Alatta a fémfedőt óvatosan kinyitja. A doboz teles-tele arannyal, ékszerrel, különböző színű csiszolt drágakővel és gondosan összekötött többféle külföldi valutaköteggel. Hirtelen bezárja a dobozt és a páncélszekrényt. Felkiált:
– Ármin, nem, ez a tied, téged vár! Visszatérsz még!
- október 24.
Hétfő. Hajnali öt óra. Arnold kapudörömbölésre ébred. Valamit magára kapva szalad a kapuhoz, ahol két ismeretlen ember áll. Megszólalásig arra a fél évvel előtti két magyar rendőrre hasonlítanak. Csak ezek most civilben vannak.
– Kreutz Arnold és Margit? – kérdi fennhéjázva az egyik, míg a másik jegyzetfüzetét nézi.
– Igen, tessék.
– Felesége hol van? – és továbbra is szigorú.
– Alszik.
– Öltözködésre öt percük van és rögtön velünk jönnek.
– Miért? Miről van szó? – kérdi Arnold meglepődve.
– Megparancsolták, hogy kihallgatásra a központba vigyük magukat – közli a másik valamivel kedvesebben.
Ó Đorđe, gondolja Arnold míg feleségét ébreszti, tudtam, hogy a meghurcolás nem nálad ér véget. Majd bizonylata jutott eszébe, amit sebtében magához vesz. Az Ozna részlegében, a zombori börtönben idősebb nyomozó vallatja őket. Külön-külön. Hosszan nézte azt a bizonylatot, többször kiment, majd újabb kérdésekkel jött vissza. Délután négy óráig tartották benn őket és minden magyarázat nélkül elengedték. Ennyit mondtak: „Szabadok!”
Házuk előtt Bogdán, az élmunkás várta.
– Mester, vátam, mert nem tudtuk, mit tegyünk. Reggel egy csapat partizán mindannyiunkat elzavart. Azt mondták, az üzem egyenlőre zárva lesz.
– Sebaj, Bogdán, hazamehetsz és köszönöm. A többieknek meg mondd meg, hogy amíg nem jelzem, hogyan folytatjuk, addig munkára ne jöjjenek
Arnold kikíséri a munkást, a zárt kaputérben meg meglátja a létrát. Reggel még nem volt itt, gondolja és szétnéz a padláson. Üres. Midenfelé szétdobált forgács. Gyorsan a műhelybe megy. A padlón, az íróasztal mögött, négyzet alakú bemélyedés látszott. Azon a helyen, ahol a páncélszekrény állt.
1964 április 24.
Vidám a nap, derült, kék az ég. Arnold a nyitott ablaknál ül és a virágzásba-borult gyümölcsös illatát élvezi. Szomorú, barátjára gondol. Kezében a medaliont szorongatja. Még mindig őrzi és vár. Ma éppen húsz éve, hogy a Deutsch családot elhurcolták. És valamivel rövidebb idő telt el azóta, hogy vagyonukat elkobozták. Árminnak mindenét, neki csak műhelyét és a gépeket. A gyár a munkásoké, mondták neki akkor és felajánlották, hogy legyen üzemvezető. Nem fogadta el. Nyugdíjba vonult. Házában önmaga örömére az egyik szobából műhelyt alakított ki. Faillat nélkül nem élhet. Időnként rendeléseket vállal. Azoktól fogad el megbízást, akiket nem képes elutasítani.
Csöngetnek. Karikát az ajtón senki sem használ. Margit újgazdagot vezet a szobába. Felismerte mielőtt megszólalt volna. De ez mintha más lenne. Előzékenyen kezet nyújt. Zsebéből csak utána veszi ki és mutatja a fekete-fehér fényképet. Arnold felismeri régi munkáját.
– Kreutz elvtárs, Belgrádban ajánlották, hogy látogassam meg. Bocsánat, bejelentkezés nélkül jövök, de hivatalos úton útközben ugrottam be. Szeretném, ha új kabinetem részére ugyanilyen íróasztalt készítene. Munkáját művészi munkaként értékeljük. Abból ítélve, amit a Fehér kastélyban láttam, ön tényleg művész – mondja tisztelettel az idegen.
– Rendben, adatait kérem, felírom – feleli Arnold és a medaliont hanyagul az ablak melletti asztalra teszi.
Míg fiókjából a füzetet előveszi, megrezzen a belgrádi, mitha valami csodát látna és szól:
– Kreutz elvtárs, maga szerencsés ember, birtokában ritka kincs van. Ez egy a nagyon ritka 17. századi, felbecsülhetetlen értékű tárgy. Augsburgban készült, I. Antoni Grill ékszerész mesteri munkája. Ez itt a fedőlapon Vénuszt és Apollót bemutató dombormű. Hivatásom szerint művészettörténész vagyok és erről tudok valamit. A világ bármelyik múzeuma büszkén mutatná, ha hasonló tárgy a birtokában lenne. Ha el akarja adni, megadom a megfelelő címeket.
Arnold nyugodtan hallgatja ezt az érdekes embert. Kinyitja füzetét és mindennapi kéréssel fordul hozzá:
– Kérem, közölje nevét, címét és telefonszámát, hogy ha elkészül az asztal, jelezni tudjam, átveheti.
Az ember megrökönyödve nézi a mestert. Egyszerűen nem hiszi el, hogy azzal amit mondott, semmi hatást sem ért el. Mintegy húsz másodperc elteltével Arnold ismét megszólal:
– Köszönöm a medalionra vonatkozó magyarázatot. Olyan érték, ami nem eladó! Örökség.
1Kádis – zsidó ima: Legyen nagy neve áldott örökre és örökkön örökké.
Fordította: Fehér Illés
Dušan Savić (Szávity Dusán – Banja Luka 1952. auguszyus 21. –) Mint író későn jelentkezett. Első novellája 2007-ben jelent meg. Azóta folyamatosan jelen van az irodalmi életben. Eddig 6 regény, négy elbeszélés- és egy verseskötet tulajdonosa. Legismertebb regénye: Porajmos, melyből rövid film is készült. Műveit német, olasz, bolgár, török, lengyel, macedón és magyar nyelvre fordították.
Pusztai Péter rajza
2022. április 12. 15:38
Kiváló. Még olvasnék tőle.
2022. április 12. 16:14
Köszönöm a megtisztelő figyelmet a szerző nevében is.