Fekete Sándor: Petőfi, a segédszerkesztő (részlet)

A korrektor

…Amikor Vahot szerződtette Petőfit, nemcsak „házi költőt”, hanem legalább annyira segédet is akart szerezni magának. Még évtizedekkel később írt emlékirataiból is kitűnik azonban, hogy nem igen volt bizalma aziránt, vajon a költő el tudja-e majd végezni „a prózai munkát”, „a dolog vastagabb részét”, mindenekelőtt a nyomdai hibák rendszeres korrigálását?*

Mielőtt megpróbálnánk felvázolni, hogy mit is jelenthetett a valóságban ez a „javítnoki” munka, ajánlatos az akkori és mai lapszerkesztés közti különbséget, legalább a korrigálás szempontjából megmutatni. Ma ugyanis, főleg a fejlett fővárosi lapoknál és folyóiratoknál, igen bonyolult és tekervényes a kézirat útja a „leadástól” a kinyomtatásig. A beérkezett kéziratot, fontossága szerint, kisebb-nagyobb fórumokon megvitatják, majd az illetékes rovatvezető (esetleg valamelyik szerkesztő) „leadja” – de nem a nyomdába, hanem az úgynevezett irodalmi szerkesztőnek. Ez utóbbi főleg stiláris szempontból ellenőrzi az írást, „agyusztálja”, vagyis szedési és esetleg tördelési utasításokkal látja el. A nyomdában kiszedett kéziratról kétféle, esetleg háromféle korrektúra is készül: javíthat a szerző, az illetékes rovatvezető (vagy szerkesztő) s javít, „nyomdailag korrigál” maga a nyomda is. (A hivatalos nyomdai korrektorok ellenőrzik azt is, hogy a kiszedett szöveg helyesírása megfelel-e az éppen érvényes akadémiai előírásoknak…) A háromféle korrektúrát egységesítik, majd az így javított szövegről új levonat készül, amelyet a tördelő, az inspekciós szerkesztő és mégegyszer a hivatalos nyomdai korrektorok ellenőriznek. Egyes lapoknál, mint annakidején a Szabad Népnél és a Pravdánál, még ezután is ellenőrzik a lapot, sőt még nyomás után is készítenek utókorrektúrát. Nyilvánvaló, hogy e sokoldalú ellenőrzés a gépi technikán nyugszik, 100 évvel ezelőtt, a kéziszedés korában, az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Az ilyen szerkesztési elvek alapján készített „napilap” legfeljebb havonta egyszer jelenhetett volna meg.
Ennélfogva a 100 év előtti lapoknál, csupán egyszeri korrigálást végeztek a segédszerkesztők. A kiszedett kéziratról levonatot kapott a segédszerkesztő, kijavította a sajtóhibákat, – s ezzel a korrigálás befejeződött. Ha a korrigált szöveg újraszedése közben új hiba került be – ami nagyon gyakori ma is – akkor az már meg is jelent. Ez volt az egyik oka annak, hogy az akkori sajtóban oly gyakori volt a sajtóhiba. Az ilyen hibákat legfeljebb már csak a következő számban javították – a helyreigazítás rovatban.

Petőfi legelső segédszerkesztői kötelessége volt tehát, amint ezt Vahot is megemlíti, „a nyomdai hibákat egyszer kijavítani”.  Amíg a Divatlap hetente egyszer jelent meg, addig számonként 32 nagy, majdnem a mai napilapoknak megfelelő formátumú oldal korrigálását kellett végeznie Petőfinek, később, 1845 elejétől hetente kétszer az 1948-as Csillag-formátumnak megfelelő 24 oldalt. Vahot, Jókai s mások később még idézendő visszaemlékezései szerint Petőfi pontosan és megbízhatóan végezte korrektori munkáját. Ezt az értékelést ma már ellenőrzés nélkül kell elfogadnunk. Hosszadalmas számítgatásokkal meg lehetne ugyan állapítani, hogy melyik lapban jelent meg több sajtóhiba, mondjuk a Honderűben-e vagy a Pesti Divatlapban? De az ilyen számítgatásoknak még akkor se volna sok értelme, ha ezekből Petőfi korrektori munkáját tudnánk ellenőrizni. Figyelembe véve azonban, hogy csupán egyszeri korrigálást végeztek akkoriban, az ilyen számítgatásokból nem a szerkesztőségi „javítnok” megbízhatóságát, hanem főleg a nyomdaszemélyzet pontosságát tudhatnók értékelni.*
Bizonyos fogódzót ad az a Jókai által elmesélt anekdota, amely szerint Petőfinek „a korrektúrából még az a mellékakcidenciája volt, hogy ahol lehetett, egy-egy furcsa sajtóhibát csúsztatott be szövegébe”, frakkot írt frank, s livrée-t livre helyett stb. E kis anekdota számunkra annyiban érdekes, hogy megvilágítja a Pesti Divatlap szerkesztőségi viszonyait. Azt bizonyítja, hogy Petőfi, mint segédszerkesztő lényegében ellenőrzés nélkül dolgozott, „szabad keze” volt a kéziratleadás utáni lapmunkában.

Talán nem lesz érdektelen megemlíteni a tréfás segédszerkesztőnek egy másik „korrektori tréfáját”, annál is inkább, mert annak fennmaradt szövege elég valószínűen Petőfitől származtatható. Az 1844. évf. 18. számában, az utolsó belső oldalon jelent meg az alábbi „Szerk.” jelzésű üzenet: „Nyílt levél a betűszedőhöz. Minthogy ön hibásan szedé mostani lapunk elibe az adatot, legalábbis a lap végén szedje ki azt; hogy télhó 3. helyett őszutó 3-at kell olvasni.” Ez alatt áll „A betűszedő” aláírással a következő válasz: „Ebből is láthatja t. szerkesztő úr, mennyire szeretném előre tolni az időt, melly kivált új év felé a Pesti Divatlapra kétségkívül kedvezőbb lesz a mostaninál.”
Soroljuk fel a legfontosabb érveket, amelyek arra vallanak, hogy Petőfi segédszerkesztői tréfájával állunk szemben: 1. Azokat a bizonyos „egyszeri javításokat” a segédszerkesztő a nyomdában végezte, ahová egyedül járt. Itt kaphatta meg a hibásan szedett „fejlécet”. Ha még csak szedett oldalt kapott, akkor sem szívesen adott le javítást, mert az újraszedés időveszteséget s gyakran új hibák megjelenését eredményezte. Nyomott oldalt pedig eleve nem volt szabad felbontani, mert az már nemcsak idő, hanem pénzveszteséggel is járt. Nem maradt más lehetőség, mint bennhagyni a hibát, vagy valamelyik, még „nyitott” oldalon javítani. 2. A segédszerkesztő javított, de teljesen a reá jellemző kópésággal, önironikusan s egyszersmind dicsekvéssel egy kis oldalvágást intézve saját lapja felé. A tréfa jellege olyan, hogy csak egy fejben születhetik meg. Nemigen lehet elképzelni, hogy a korrigáló segédszerkesztő előbb felhívást intéz a betűszedőhöz s azután a betűszedő valóban „válaszol”. Ha a segédszerkesztő egyszerűen javítani akar, akkor közöl egy közönséges helyreigazítást. Ha viszont helyreigazítás helyett a fenti ötletet valósítja meg, akkor nem valószínű, hogy az „üzenetváltás” felét tényleg a betűszedővel iratja meg. Vagyis a betűszedőhöz intézett „nyílt levelet” és a „betűszedő válaszát” Petőfi „munkájának” lehet tekintenünk. Annál is inkább, mert ebben a tréfálkozásban ugyanaz a szellem nyilvánul meg, mint a frank–frakk szójátékkal űzött viccben: a segédszerkesztő unva a gépies munkát, a lélektelen korrektori robotot, minden alkalmat felhasznál arra, hogy még ebbe a hivatalnoki munkába is belevigyen egy kis szellemet, egy kis elevenséget. Jókai anekdotájának s a „betűszedővel váltott üzenetnek” fenti magyarázata egymást erősíti és valószínűsíti.
Figyelmes olvasással bizonyára még több olyan „elírást” találhatnánk a Divatlapban, amelyek szándékos „korrektori tréfának” foghatók fel. Nagyon is ilyen jellege van például a Honderű szerkesztője elleni, nyilvánvalóan tudatos „sajtóhibának”: Az akadémián „Petrichevich Horváth Lázár is levelező taggá nevettetett ki…”*22 Ha ki nem vette észre a gonosz sajtóhibát, az a következő szám helyreigazítás rovatában figyelhetett fel rá… Tudjuk, hogy Petőfi milyen szívesen gúnyolódott Halászyn, ezen a jámboran érzelgős verselő ügyvéden. Ezért nehéz lenne egyszerűen véletlennek tekinteni, hogy egyik verse alatt a következő aláírás jelent meg: Hálászy.*23 A szíve hölgyének udvarolgató, hálálkodó poéta megtréfálása ez az aláírás. (Névaláírásokban különben nem is igen fordult elő sajtóhiba.) S lehetne még további példákat idézni.

Még egy kis epizódot kell megemlítenünk, hogy általánosabb képet alkothassunk Petőfi korrektori munkájáról. Ismert s sokat idézett tény, hogy Petőfi egy alkalommal helyreigazításra kényszerült, mert „lapjának” nevezte a Pesti Divatlapot. Figyeljük meg pontosan az esetet. A Nemzeti kör egyik táncmulatságával kapcsolatosan támadt afférban a kör részéről beküldött hosszadalmas mentegetődzést a szerkesztő megjegyzésekkel látta el. Az egyik megjegyzés alatt Petőfi nevét olvashatjuk: „Legvégül pedig azt is lehetett volna várni a köri bálrendezői választmánytól, hogy ha már a nemzetiséget egyedül a nyelvben helyheztetik – tehát tudnák is a magyar nyelvet alaposan s ne küldtek volna lapomba oly iratot, melly tele lévén nyelvtani, orthografiai hibákkal, tetemes javítást kívánt.” S a következő számban megjelent a helyreigazító nyilatkozat: „Észrevételembe a »lapomban« szó hibásan csúszott be, e helyett olv. e lapban.”
Ez az intermezzo a segédszerkesztő életében már komolyabb, s alapos okkal lehet feltételezni, hogy ez a mindenképpen megalázó helyreigazíttatás az egyik legelső elválasztó tényező lehetett Vahot és Petőfi kapcsolatában. De erre itt nem térhetünk ki, s e kis nyilatkozatot csupán Petőfi javítnoki munkájának szempontjából kell megvizsgálnunk. Ez incidensből teljesen világosan megállapíthatóak a következő tények: Petőfi nemcsak azt a bizonyos „egyszeri nyomdai korrigálást” végezte a Divatlapnál, hanem azt a munkát is, amelyet a mai sajtóban a rovatvezető (vagy szerkesztő) és az úgynevezett irodalmi szerkesztő együttesen végez: a kézirat „leadását”, „agyusztálását” is. Pontosabban: a kéziratok nagy részét, nyilvánvalóan elsősorban a verseket, de a jelek szerint gyakran más műveket is a költő formált át szedésre alkalmas állapotba. Erre mutat az a nyílt kijelentés, hogy az említett köri cikk stílusa a költő „tetemes javítását” kívánta. Ezt a munkát (tehát nemcsak a korrigálást) Petőfi teljesen ellenőrzés nélkül végezte. Lélektanilag ugyanis teljesen elképzelhetetlen, hogy Petőfi megmutatja megjegyzését Vahotnak (benne a „lapomban” elszólással), s Vahot szándékosan bennhagyja a lapban ezt a hibát, hogy azután a következő számban nyilvánosan szégyenítse meg a költőt. Vahotnak semmi oka nem lett volna arra, hogy így „beugrassza Petőfit”, sőt, ahhoz fűződött érdeke, hogy az akkor már egyre híresebb költő-segédszerkesztő s a közte lévő viszonyt teljesen harmonikusnak mutassa. Különben is: Vahotnak nem lett volna joga helyreigazítást követelni Petőfitől, ha ő előzőleg már látta volna az inkriminált nyilatkozatot.
A helyreigazítás valószínű története tehát azt bizonyítja, hogy Petőfi – mint látni fogjuk – nemcsak rostálta a verseket, hanem le is adta s végül a lap más anyagaival együtt nyomdailag korrigálta is azokat. Ez az eset is azt bizonyítja tehát, hogy Vahot nem utólagos szépítgetéssel növelte Petőfi segédszerkesztői munkájának fontosságát, amikor azt írta, hogy a költő „nem egy szerzőnek hiányos alakú… versét szépen átdolgozta”. Sőt, a fenti eset szerint, nemcsak a verseket, hanem más művek magyartalan stílusát is átdolgozta.

Ugyanezt valószínűsíti a „segédszerkesztői székben” Petőfit követő Kolmár egyik kínos esete is. Tanulságos lesz ezzel kapcsolatban idézni a főszerkesztő alábbi „igazolását”: „Lapunk múlt számában Greguss… versezete több helyt megcsonkítva és elferdítve közöltetvén, kénytelen vagyok nyilvánítani, hogy e hibát rendes segédünk távollétében lapunknál működött javítnok követé el, ki a szokatlan új metrumot nem találván jónak, majd minden verssorból egy-egy szótagot önkényesen elcsípett. Márpedig hogy a szerkesztő bokros foglalkozása közt még a correcturát is vigye, azt tőle méltányosan kívánni nem lehet.”

Fel kell tételeznünk, hogy olyan állapotok mégsem voltak a Pesti Divatlapnál, hogy a betűszedők javítgatták volna a verseket. Ez esetben tehát csak Kolmár lehetett a tettes, aki úgy megkozmetikázta Greguss versét, hogy a főszerkesztőnek kellett nyilatkoznia ez ügyben. E javítnoki beavatkozás viszont fényt vet Petőfi munkájára is.
Azidőben általában szokás volt szerkesztői javításokat „eszközölni” még a verseken is. Ismeretes, hogy Császár az Aradi Vészlapok-ban még Petőfi verseit is „kicsiszolta”. De a versjavítások mégsem tartoztak a segédszerkesztői munkák közé. Kolmár csak azért merhetett nekirontani Greguss versének, mert elutazó elődje a hivatal átadásakor elmondhatta néki, hogy ő szükség esetén átgyúrja kicsit a verseket…

Ebből az esetből is látszik különben, hogy Vahot nemigen ellenőrizte még a kéziratleadást sem. Nem valószínű ugyanis, hogy akár kéziratban, akár szedésben álló szövegen egész átírásba illő korrekciót engedélyezett volna – a kéziszedés korában. A Kolmár felsülése ügyében adott nyilatkozat tehát mintegy hivatalosan lerögzíti azt a tényt, hogy Vahot lapjánál még a versek átírása is belefért a „javítnoki correctura” fogalmába. Vagyis a költő korrektori tevékenysége nem csupán a nyomdai levonatok egyszeri javításából állt, hanem igen tetemes kéziratleadási munkából is.

Forrás: Petőfi, a segédszerkesztő (részlet)/ DIA / 2011