Rákos Sándor: Töredékek Petőfiről

Tőmondatokban kellene róla írni, vagy majdnem-tőmondatokban. Mindenképp olyan mondatszerkesztéssel, amely legkevésbé tűr meg kibúvókat. Mert ő szembenézésre kényszerít, határozott állásfoglalásra, egyértelmű igenre vagy nemre, születésének-halálának bármily sokadik évfordulóján is, éppen úgy, mintha élne.

Az óriás-egyéniségek kiváltsága, a világtörténelemben is csekély számú legnagyobbaké, hogy csakis úgy állhatunk eléjük, ha – legalábbis a szembesülés perceire – kötelezőnek érezzük, magunkká-hasonítjuk normáikat. Petőfivel voltaképpen csak petőfiesen lehetett, Petőfiről csak petőfiesen lehet érdemben beszélni. Úgy értem, a legteljesebb, jegyzőkönyv-hitelű valóságtisztelettel és őszinteséggel.

Soha, senki nem tudott nálunk – és máshol? azt hiszem, félkézen meg lehet számolni a rokon-géniuszokat! – hozzá hasonlóan jelképpé válni.

Ha azt mondom: költő – száz ember közül kilencvenötnek az ő neve jut eszébe legelőször. A másodperc következő tört részeiben fölmerülhetnek azután más nevek is (vannak, akiknek emlékezetében csapatostól, vannak, akikében szórványosan, vagy egyáltalán nem – ez már hajlam, olvasottság kérdése), de a legelső név majdnem mindig a Petőfié.

Egy nemzet tudatában – nem is csak a tudatában, a „tudatalattijában”, az álmaiban, a reflexeiben is – azonosult ez a három szótagú név a költő fogalmával. Szinte példa nélküli eggyéforrottság az évszázadok hullámverésében, olyan kivételes szilárd pont, amelyen a legműveltebbek csakúgy megvethetik a lábukat, mint az alig vagy egyáltalán nem műveltek. És egyiküknek sem kell szégyenkeznie: a magas igény nem kényszerül lealacsonyodni, s az alacsony úgy magasodik föl, hogy lábujjhegyen is félszegség nélkül, természetesen mozog.

Petőfi, azonkívül, hogy mindenkié, a költőké is. S ez megint csak szinte példa nélkül való. Aki a „költők költője”, az ritkán a tömegé – és többnyire fordítva is igaz ez a tétel. Petőfi viszont ma is eleven hatóerő az irodalomban. Költői programja nemcsak a halálát követő fél évszázadban, hanem jóval később, még az őt látszólag meghaladó Ady zsenijének kibontakozása után is irodalmi irányzatokat – jelentősebbeket, mint a halála után következők voltak – töltött meg tartalommal. Közvetlen hatása máig kimutatható, s nem is olyan régen még remekművek pattanhattak ki a Petőfi-ouevre-ből átmentett-megőrzött (magatartás)formák és a legkorszerűbb tartalmak ütközéséből.

Elgondolkoztatók a szinte fölismerhetetlen, tökéletesen asszimilált hatások, különösen, ha nem Petőfivel rokon, hanem éppen Petőfitől idegen alkatokban élnek tovább.

Megint csak abból kell kiindulnunk, hogy nincs – aligha lehet – magyar költő, aki életének valamelyik szakaszában ne Petőfit tekintette volna mesterének. (A szakasz itt éppúgy jelenthet heteket-hónapokat, mint éveket; van, aki csak felnőtt korában találkozott Petőfivel; bár a többség már az elemi iskola padjaiban őt tekintette példaképének.)

Ha nem mechanikusan értjük az irodalmi hatás fogalmát, vagyis nemcsak a közvetlen átvételt tartjuk annak, hanem az alkotásra inspiráló mégoly távoli rezonanciát is – vég nélkül és a legváratlanabb helyeken Petőfi-hatásokra bukkanhatunk a modern magyar lírában. Akárhány költői magatartás, megfosztva külső jegyeitől, néha egészen más felületek mögött Petőfi alapvetéseinek egyikét vagy másikát idézi föl.

Ugyanez – sokszor még fokozottabb mértékben – a prózára is érvényes. S megint csak nem a közvetlen hatásokra gondolok. Izgalmas feladat volna a Petőfi-próza közvetett hatását kimutatni, mondjuk, a Kosztolányi–Örkény típusú hangvételekben. (Elég szeszélyes rokonítás ez, de csak jelzésnek szántam.)

Petőfi felülmúlhatatlan csoda. Mesebeli alak, egy legendásításra hajlamos – s ezért gyakran önbecsapó – közösség valóban legendára méltó hőseinek egyike.

A képzelet is elfárad, ha követi őt rövid életének állomásain. A hazáját keresztül-kasul gyalogszerrel bejáró, fagyban, szélben, hófúvásban fáradhatatlanul menetelő, útszéli csárdák kemény lócáin vagy istállókban, kazlakban alvó eltanácsolt diák, vándorszínész, ifjú költő kora műveltségének és emberi-etikai törekvéseinek csúcsain járt. Nemcsak ennek a kis országnak, de Európának, az emberiségnek legnagyobb kincseit, az egész világ forradalmát vitte magával, köpönyege alatt, szaporán lépkedve a puszta telében.

Szeretem és csodálom Petőfit.

Forrás: Rákos Sándor – Elforgó ég / DIA / 2010