Somlyó György: Gondolatok egy Petőfi-vers körül

„A bilincs”

Talán nincs még egy költő a világirodalomban, aki annyira a költő megtestesülésévé vált volna nemzete számára, mint Petőfi, aki olyan természetesen vált volna közkinccsé, folklórrá, a „nép tudományává”, s maradt is volna annak több mint egy századon keresztül. Petőfi kicsit olyan a magyar – olvasó? még a nem olvasó számára is, mint a levegő. Olyan magától értetődő. De kicsit olyan észrevétlen is. Mintha mindig a miénk lett volna; mintha nem kellene birtokunkba vennünk; mintha nem is kellett volna külön-külön találkoznunk vele ahhoz, hogy ismerjük.

Ez a „Petőfi-helyzet” kivételességének egyben mindjárt a veszélyét is jelzi. Petőfivel egy költő lesz egy egész nemzet számára a költő. Nem is csak első az elsők között, hanem valami rajtuk kívüli, külön érték; a mérce, amin minden más költő leméretik. Nálunk minden költőnek azzal a hendikeppel kell indulnia, hogy költő volta azon fog eldőlni, mennyire felel meg a petőfii normáknak; még visszamenőleg is; irodalomszemléletünk nemcsak az utána jövők között biztosít bérelt és kiváltságos helyet a Petőfi-utódoknak, az előtte jártak között is az ő elődjei után kutat.

E veszélynek másik megjelenési formája is van; az előbbinek épp ellenkezője. Azáltal, hogy Petőfi a költő számunkra, egyben valami más is, mint költő; ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy több annál, azt is, hogy kevesebb. Nem úgy lépünk kapcsolatra vele, mint költővel szokás, nem magunk választjuk ki magunknak, nem elsősorban mint költővel találkozunk vele. Hanem egyrészt mint bölcsődallal, másrészt mint leckével. Ha nehezen valljuk is be, kicsit az „ifjúsági irodalom” sorsára jutott, mint nem kevésbé gigantikus sorstársai, Cervantes vagy Swift.

Mindenesetre: legtöbbünknek elsősorban gyermekélményünk.

Nekem is. Igaz, hogy felejthetetlen. És visszatekintve: fontos tanulságokkal teljes. Éppen a költészet alapjaira nézve.

Egy Petőfi-vers az első vers – vers, nem gyermekrigmus –, amit emlékezetem megőrzött. Ez képviseli tehát a költészettel való oly sorsdöntő találkozásomat. Anyám olvasta fel, még iskoláskorom előtt, a Tolnai Műintézet kiadásában megjelent olcsó, zömök, Petőfi Összesből, amelynek homokszínű, préselt papírkötését a költő barna árnyképprofilja díszítette.

Ebben nincs semmi különös vagy figyelemre méltó. Csak abban, hogy – melyik volt ez a vers. Nem a híresek, az antológia- és tankönyvdarabok, az idézettek és magasztaltak közül való. Nem azt hallom még ma is, teljes jelenvalóságában, ha kicsit magamba figyelek, anyám hótiszta száncsengőhangján, szelíd altatódal- és esti mese-hangján, hogy Reszket a bokor, mert… vagy – Ej, mi a kő…, vagy Megy a juhász…, vagy Laci, te, hallod-e…, még csak nem is azt, hogy Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, vagy Egy gondolat bánt engemet…, hanem azt, hogy

Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.

Anyám falusi iparos lánya, később, igaz, rövid időre, az „átkozott költő” felesége, de sosem rendelkezett különösebben forradalmi hajlamokkal, még kevésbé forradalmi tudattal, s alig hihető, hogy fiát már ilyen korán a hős és mártír szerepére kívánta volna előkészíteni. Miért választhatta hát ötéves kisfia számára éppen ezt a frenetikusan romantikus tömlöcáriát, amelyben a szabadságáért küzdő ifjú kardja bilinccsé változik a kezén a börtönben, s még buzdítja is a zsarnokölésre? S főként: mi lehetett ebben a versben, ami az ötéves kisfiút úgy elbűvölte, hogy heteken, talán hónapokon keresztül nem akart addig elaludni puha polgári gyerekágyában, amíg ez altatódalnak oly kevéssé beillő refrént nem hallotta? Mintha másnap a tömlöc várna rá, vagy neki is zsarnokölésre kellene indulnia.

A kérdés távolról sem szónoki. A költészet legbelső eresztékeibe hatol. Épp azokba, amelyeket oly ritkán szoktunk feszegetni.

Hogy mik is a költemény valóságos hatóerői; nem azok, amelyeket ilyen vagy olyan külső meggondolásokból szeretnénk neki tulajdonítani, hanem amelyek, az egyes olvasókra és egyes olvasatokra „lebontva”, ténylegesen kifejtik hatásukat; ha úgy tetszik, hogy – a közkeletűvé vált rádióműsor és könyvcím szerint – „miért szép” egy költemény? És mitől. De igazán.


Vajon A bilincsnek, a szokásos felosztás szerint, „tartalma” vagy „formája” volt-e, ami oly varázslatos erővel hatott a minden ilyenféle kategóriára még nagyon is éretlen gyereklélekre? Vagy talán mégis valami más?

Előre kell bocsátani: amit „eszmei tartalomnak” nevezünk – jelen esetben, mondjuk, a forradalmi cselekvésre való felhívás –, igen sokszor csak a legkönnyebben kitapintható, de korántsem leglényegesebb szerve a költemény működésének. Még szorosabban vett értelmi, „eszmei” hatásának sem. Amit pedig általában „formának”, a vers „zeneiségének” mondanak, nem kevésbé csak a felületet ragadja meg, legtöbbször még az érzéki hatást tekintve is. Az ötéves fiúnak az eszmei mondanivaló ez esetben alig valamit mondhatott; a vers ritmusának, rímeinek szokványos, meglehetősen tompa csengése pedig messze elmarad azok mellett a gyermekversikék mellett, amelyek épp ezeknek az eszközöknek a kiélezésével próbálnak a gyermeki érzékenységhez közel férkőzni (s amelyeknek legtöbbjét azóta menthetetlenül elfeledtem).

Mi lehet tehát ezeken túl?

Egy nagy varázslat, amely villogó fényével magához vonzza a gyerek (és nem kevésbé az érzékeny felnőtt) szemét. A mitológiai metamorfózisokkal felérő (tehát az ősi emberi képzeletből fakadó, és arra ható) csodás átváltozás: a hajdan a „vér mezején villogott” kard úgy válik itt bilinccsé, ahogy Daphné babérfává vagy Actaeon szarvassá változott; ahogy a királyfit változtatták békává gonosz erők. S a bilincsbe zárt kard lelke úgy is szólal meg, akár egy békakirályfi. Oda nem illően és bűvöletesen.

A szabadságharcosból rab lett, a kardból bilincs, a fényes-büszke villogásból tompa rozsda-szégyenpír: a három strófa a rossz e metamorfózisát írja le előttünk; de úgy, hogy egyben sugallja e metamorfózis megfordítását is; érezzük, hogy a bilincscsörgés varázsigéje visszafordítja a sorsot, a rab ifjúból újra szabad, a bilincsből újra kard, a rozsdából újra fényes acél lesz. A kimondottnak és a ki nem mondottnak, a kimondott által kimondott ki nem mondottnak ez a dialektikája együtt kimondja azt is, ami mindkettőnél több, ami a kettőnek hatványozott összege: a már kimondhatatlant, a költészet e legfőbb célját. Amit nemcsak a vers nem mond ki, az olvasó (s a kritikus) sem tud elmondani. Legfeljebb még másfelől is megpróbálhatja faggatni.

Ha a kard-bilincs-kard travestia alkotja a költemény tartalmának formáját, a költemény formájának tartalmát az a tökéletesen meghúzott, önmagába visszatérő görbe adja, amelynek mentén a vers vonalvezetése háromszor újra nekiindulva, háromszor újra tévedhetetlen biztonsággal visszakanyarodik ugyanahhoz a refrénhez; mintha egy varázsló háromszor suhintana botjával, s háromszor mondaná el a varázsigét. S mikor az harmadszor is elhangzik: megtörténik a varázslat; az is háromszorosan: a bilinccsel is, az ifjúval is – és az olvasóval is. Emlékszem – igen, még erre is emlékszem –, hogy vártam mindig erre a harmadszori ismétlődésre, amellyel bezárult a kör, beállt a varázslat: az átok megfogant, az áldás beteljesedett. A vers ezzel az aszimmetrikus szimmetriával, e sokszoros hármasságával, a ritmusnak a háromszor mélybe hulló s háromszor újra a refrénig felcsapó mozgásával az emberi elmének olyan működését revelálja, s az emberi lélekben élő olyan (az igazságra és az arányosságra egyaránt irányuló) vágyat elégít ki, hogy felkavar és elbűvöl. Belejátszik ebbe a fő motívumok egymást keresztező, fúgaszerű összefonódása is: a szabadság szó mindhárom strófából kiemelkedik, e mellé az első strófa a bilincset, a második a kardot ismétli kétszer, hogy a harmadikban aztán kard és bilincs találkozzanak egymással, mintegy külön kis zenei formát alkotva a költemény belsejében, melyet az első szakasz börtönsötétjére a másik szakaszban felelő fényes csatamező ellenpontja támaszt meg, és a bilincsét átkozó fiú s a zsarnokot átkozó bilincs vitázó szólama variál.

Mindez persze még mindig csak kerülgeti a titkot; amit csak kerülgetni lehet. S amit akárhogy kerülgetek, nem tudok másként érzékeltetni, mint egy látszólagos tautológiával. Meggyőződésem, hogy minden valódi költemény elsősorban azzal hat, hogy – költemény. Hogy újra meg újra abban a misztériumban részelteti az olvasót, hogy íme, az ember olyan lény, amelyik költeményeket tud létrehozni; s mintegy beavatja az emberi szellem ez egyik legmagasabb rendű titkába.

Amibe az is beavatható, aki az „eszmei mondanivaló” „megértéséhez” nem rendelkezik kellő ismeretekkel és tapasztalatokkal. A kisgyerek is.


De érdemes e Petőfi életművében nem különösebben jelentékeny versre máshonnan is rávilágítani, nemcsak önnön belső szerkezete (s egy gyermeki olvasmányélmény), hanem az egész életmű felől is. Több hosszú időn át makacsul mozdulatlan közhely inghat meg a rajta visszaverődő fénytől.

Petőfi a világirodalom egyik legközvetlenebb költője (s még ezt az „egyik” megszorítást is inkább csak fölös óvatosságból illik közbeszúrni). Épp ezért is nincs nála jobb példa arra, hogy a költői alkotás, még a legközvetlenebb formáiban is, mennyire „közvetett” és összetett folyamat. Még a legalkalmibb költészet is mennyi – általunk ismeretlen – „alkalmat” állít az egy – ismert – helyébe. A bilincs születésének külső körülményeit – gróf Teleki Sándor Emlékeinek jóvoltából – részletesen ismerjük. Röviden: Petőfi 1846. szeptember 6-án Nagykárolyba érkezik; ott a fogadóban mindjárt összeszólalkozik a megyei urakkal, akik Károlyi grófot éltetik; ő éppen Rákóczi emlékiratait olvassa franciául, hogy is viselné el, hogy jelenlétében épp egy Károlyit dicsérjenek. Másnap bemutatják egy másik grófnak, egy minden szempontból „másiknak”, az emlékíró, majdan maga is szabadsághős Telekinek, a későbbi koltói mézeshetek szállásadó gazdájának. Míg az újdonsült barát néhány percre beugrik a táblabírói gyűlésbe, a költő „inkább firkál valamit”. Alig negyedóra múlva már kész is a vers. Külső körülményei: a Rákóczi-emlékiratok, egy vendéglői csetepaté a táblabírákkal, egy vadonatúj grófi barátság. De vajon ezekből áll-e egybe a már elemezni próbált költemény valódi szerkezete és „tartalma”? Tömlöc, bilincs, kard, csatatér, zsarnok? A költő a másnap esti megyebálra készül, ugyanabba a fogadóba, ahol a tegnap leszólt urak körében fog forogni a parketten, vagy ahogy Illyés írja: „esetlenül lökdösődni”, mert „nem tud táncolni” – Júliával, az ott frissen megismert Júliával.

Miért ez a vers született ott? Miért épp a bilinccsé varázsolt kard mágikus meséje, amely még annyiszor fogja kísérteni a költőt, egészen a sorsdöntő nagy versig, a Nemzeti dalig; s miért a francia városi sanzonok refrénes formájában, amelyet Nagykárolyban alig ismerhetnek, sem az ostorozott urak, sem a nép, akikért szót emel? A költő – még Petőfi inkarnációjában is – addigi élettapasztalatának, műveltségének, érzékenységének teljes tartalékát veti be mindig minden, akár legkisebb alkalom csatájába. A legközvetlenebb lírai megnyilvánulás is kívülről nem látható – s belülről sem megfigyelhető – sebes vetélők és motollák angyali-ördögi szőttese.


De érdekes – és kényes – következtetésekbe csal a vers említett külső alakja is, a refrénes francia sanzonforma lidérce.

Mindenki könyv nélkül tudja, hogy Petőfi „fejlődése első szakaszának uralkodó, egy csapásra népszerűvé vált műfaja: a népdal, amely részint tiszta hangulatkifejezés, részben önjellemző és zsánervonásokat is tartalmaz…” (Magyar Irodalmi Lexikon.) Irodalomtörténeti közhely, hogy közvetlen elődeinek a néphez leszálló, „népies” kísérletei után Petőfi rátalált a magyar népdallal való teljes azonosulásra. Azt azonban a – főként „hazafias” beállítottságú – kritika elfelejti, hogy Petőfi legalább ugyanennyit tanult, már e korai időszakában is és mindvégig, a francia városi sanzonból, amelynek előtte a magyar költészetben még csak nyoma sincs. Egyes versei, mint épp A bilincs is, pontról pontra követik e forma minden sajátosságát, nyilván Béranger hatására, akinek a Petőfiét meg se közelítő értékű népszerű lírája mindenestül ebből táplálkozik; olyannyira, hogy Petőfinek nem egy ilyen verse a Béranger-énél nemcsak költői erőben, de forradalmi gondolkodásban is sokkal magasabb rendű voltában – mintha egyenesen a Párizsi Kommün negyedszázaddal későbbi harci dalainak előképe volna; mintha az Internacionálé s megannyi más forradalmi dal Eugéne-Pottier-je a Nemzeti daltól nyert volna ihletést (érdemes volna egyszer e két költeményt egybevetni). Mindenesetre: ha a szövegek vizsgálatánál a szövegektől sem tekintünk el, alig tagadható, hogy Petőfinél az azonosulás ezzel a francia és városi eredetű dalformával teljesebb, mint a magyar parasztdal legautentikusabb formáival. Csoóri Sándornak volt először elég éles szeme s az éles szemhez mindig szükséges bátorsága is ezt a kényes kérdést (legalábbis egyik oldaláról) megkockáztatni. Megszívlelendő, mert pontos, amit ír: „A népköltészet nemcsak petőfis értelemben realista. Sőt, legcsiszoltabb remekei egyáltalán nem a petőfis vonásokat képviselik. Sűrűbbek, villogóbbak, nem részletezik az élmény folyamát, kihagyásos módszerük vetekszik a legmodernebb költők szerkesztésbeli bátorságával… Ha Riedlnek, Vikárnak vagy másoknak iskolapéldaként olyan sorok jöttek kapóra a népköltészet boncolgatása közben, hogy „Reszket a bokor, mert madárka szállott rá”, nekem inkább effélék: „Rózsa a holdudvaron – aranyöv derekadon. – Kenderkötél, – kenderkötél nyakamon.”
S ha ennél is tovább merészkedünk: nemcsak Petőfi refrénes dalai látszanak közelebb állni a francia sanzonhoz, mint amennyire paraszti dalai a magyar népdalok mélyebb rétegéhez, hanem egész nem népies és nem sanzonszerű költészetének versépítő módszerére nagyobb kihatással látszik lenni a francia városi folklór s a francia klasszikus-romantikus líra logikus-lineáris-kartéziánus-racionális világa, mint a magyar népdal többnyire – minél régibb stílusú, annál inkább – prelogikus-mágikus-kihagyásos-asszociatív szerkezete. Az irodalomtörténeti kutatás legutóbb kezdi feltárni Petőfi eszmei fejlődésének a francia utópista szocialista gondolkodókhoz fűződő fontos vonatkozásait. Ezzel párhuzamosan fel kell figyelni versalkotó módszerének a XVIII. század végi és XIX. század eleji francia költői racionalizmussal való közeli rokonságára. Ezt igazolják a formai jegyek is: a Petőfi költészetében szinte egyeduralkodóvá emelkedő jambikus lejtés, valamint a keresztrím és a refrén gyakori használata, amiknek a magyar népdalban és a korábbi magyar népköltészetben egyaránt elenyésző szerepük van, A bilincstől a Beszél a fákkal a bús őszi szél vagy a Búcsú, vagy akár az Akasszátok fel a királyokat és a Csatában féle hamisítatlan petőfii remekekig.
A bilinccsel kapcsolatban még arra kell felhívni a figyelmet, hogy benne jelenik meg először az az említett átváltozásmotívum, amely Petőfit szinte egész költészetén végigkíséri, a Vasútonon, az Apostol XVII. fejezetén át egészen a Nemzeti dalig:

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!

Az emberi jövő nagy alternatívája jelenik meg itt Petőfi költészetében, a máig is nyílt, a fellendülő nehézipar időszakának nagyon is korszerű tükrözéseként, a vasnak, az emberi sors alakulásába oly mélyen beleszóló fémnek diabolikus dialektikájában. Kardból bilincs; láncból vasúti sín; lánc vagy kard. Egy másik, kevésbé ismert verse, a Kard és lánc romantikus parabolája is e nagy realitás sarkai közt feszül. A földre szállt legszebb égi angyal és a legszebbik földi lány nászának „dicső gyermeke”, a kard, vagyis a szabadság, és a pokolból földre lejött legrútabb ördög, valamint a legocsmányabb földi boszorkány „undok kölyke”, a lánc, vagyis a szolgaság, e versben „harcot űz élet-halálra – hosszú harcot, hosszú harcot”; ugyanazt, amely A bilincsben is dúl; s amely máig meghatározó az egész emberiség életére. Ma sem tudunk még módosítani Petőfi kérdésén:

Melyik lészen úr a földön?
Melyiké lesz a világ?

[1972]

Forrás: Somlyó György: A költészet vérszerződése / DIA / 2010