Tőzsér Árpád: Költőnk és szobra

Petőfi Sándor 1840 és 1843 között legalább négyszer tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig Pozsonyban. Két pozsonyi lakásáról – az Apácapálya u. 25-ről s a Magas úti diáktanyáról – mindenki tud, egy harmadikról már kevesebbet beszélünk.

Arról a virtuális összefüggésről meg, amely a költő harmadik pozsonyi lakása és a pozsonyi (ligeti) szobra között van, eddig mintha nem is illett volna szólni.

S nem nagyon szoktuk emlegetni a költő ötödik pozsonyi látogatását sem: 1848. március 25-én az elégedetlen pesti fiatalok küldöttsége, a kormány munkáját siettetendő, Pozsonyban terem, a küldöttséget Petőfi vezeti.

1955 óta Pozsony magyar közössége rendszerint a Ligetben álló Petőfi-szobornál ünnepli a március tizenötödikéket. Akkor (1955-ben) és ott (a Ligetben) állították föl újra az egykori Kossuth sétányról (ma Hviezdoslav tér) már 1919-ben eltávolított Petőfi-szobrot (azért már, mert például Mária Terézia szobrát csak 1921-ben éri hasonló sors), s ezzel a Liget az emlékezés szent helye lett.

Tudták e vajon a város 1955-ös, kommunista urai, hogy az élő Petőfit annak idején a Ligethez nagyon is valós, egyenesen „földközeli” élmények kötötték? Nem hiszem, nem volt rájuk jellemző az ilyenfajta tudás és logika. Az ő logikájuk az volt, hogy az egykori magyar szobrokat ugyan újból fel lehet állítani, ha a helyiek nagyon követelik, de jól el kell dugni őket. Lehetőleg parkok zugaiba és sötét múzeumkertekbe.

Tény viszont, hogy a költőnek 1843-ban, amikor a leghosszabb ideig tartózkodik a városunkban (tartózkodik?, nyomorog persze), sokszor nem is a város, hanem a Liget ad szállást. Az Apácapálya 25 és a Magas úti diáktanya mellett a Liget bokrai, füve szinte a harmadik pozsonyi lakása Petőfinek.

Szalatnai Rezső jegyzi föl róla, hogy az Országgyűlési Tudósítások másolásának fárasztó napi robotja után barátjával, Kolmár Józseffel sokszor Kolmár Duna-parti szobácskájában kötnek ki. (Ez a szoba valahol ott lehetett, ahol most a Devín szálló áll.) S mivel Kolmár maga is szobája puszta földjén hál, s kabátjával takarózik, a költő rendszerint visszautasítja a barátja szíves éjszakára-marasztalását, s inkább a közeli Liget padjait vagy pázsitját választja alvóhelyül. Csak átmegy a hajóhídon, s máris a természet ölén van. Nyáron az sem kényelmetlenebb, mint a kemény padló.

Elképzelhető, hogy egyszer Sándorunk azon a helyen is aludt, ahol most a szobra áll.

(De ha valaki a kedélyes „Sándorunk” után elirigyelné a költőtől az ilyenfajta kényelmet, előbb próbálja ki: aludjon egy éjszaka takaró nélkül egy bokor alatt. Vagy tanulmányozzon egy mai hajléktalant, amint újságpapírokkal betakarva alszik a puszta földön.)

A hajléktalan, inkább még Petrovics, mint Petőfi Sándor ligeti szobráról ennyit:

Radnai Béla alkotásának légies, szellemszerű alakjában semmi, de semmi nincs az egykori pozsonyi, valóságos (hajléktalan, rongyos) költőből.

Hacsak a bal keze nem.

A szoboralak ugyanis furcsamód a bal kezében tartja a kardját (pontosabban tartotta, amíg a nacionalista szlovák huligánok ki nem csavarták a kezéből, a kezével együtt): Petőfi valóban balkezes volt, írni viszont jobbal is, ballal is (gyönyörűen) írt. Nem csoda, hogy Záborszky Alajos, az Országgyűlési Tudósítások szerkesztője meg volt a munkájával elégedve.

Radnait talán a költő már említett ötödik pozsonyi látogatása ihlette szobra megalkotására.

Nem sokkal ez ötödik látogatás előtt, 1848. március 17-én, a Bécsből, az uralkodótól visszatérő Kossuth Lajos a Zöldfa vendéglő (a mai Carlton szálló helyén állt!) erkélyéről adta hírül a pozsonyiaknak a független magyar minisztérium engedélyezését.

Petőfit és a márciusi ifjakat a pozsonyiak ugyanott, a Zöldfában fogadják. Díszvacsorát adnak a tiszteletükre, amelyen a költővel elszavaltatják a Nemzeti dalt. Radnai feltehetően a versmondás pillanatát akarta megidézni az alkotásával. (A szobor eredetileg ott állt, ahol most P. O. Hviezdoslav szobra van, tehát pontosan a Zöldfa, illetve a mai Carlton előtt.) A „pillanat” azonban túlságosan romantikus-szentimentálisra sikerült.

Petőfi már színész korában is inkább a prózai és ironizáló előadásmódot kedvelte, és saját bevallása szerint irtózott a „sírós-éneklős” romantikus deklamálástól. És persze hát Pozsonyba sem éppen „sírni” jött.

Az antik görög szobrok állítólag színesek voltak, csak az idő fakította őket fehérre: lekopott róluk a festék, s maradt az alap, a fehér márvány. (Ha ezek az ókori műalkotások az eredeti színeikben maradnak ránk, Winckelmann vajon akkor is a „nemes egyszerűségben és nyugodt nagyságban” fogalmazza meg a klasszikus művészet ismérveit?)

Mintha a pozsonyligetfalusi Petőfi-szoborról is az idő vagy az eső mosta volna le a színeket! Az élő, eleven költő színeit.

A „nemes”, szellemszerűen fehér szoboralakról nem lehet tudni, hogy mit csinál, néha úgy hat, mintha éppen „sírósan énekelne”.

(2002)

Forrás: Tőzsér Árpád: A könyv színe előtt / DIA / 2021