Bukarestet fővárosként 1659-ben említik, Gheorghe Ghica uralkodása alatt, ekkor kezdődik a város igazi fejlődése. Megjelennek az első kövezett utak, megalapítják az első felsőoktatási intézményt, felépül a Mogoșoaia-palota. Mihai Cantacuzino támogatásával 1704-ben megépül a Colțea kórház, rövid időn belül Bukarestet ellepik a mesteremberek, létrejönnek az első cégek, megépül a Nemzeti Színház és a Cișmigiu Park. A város 1862-ben vált az 1859-ben egyesített Románia fővárosává.
Az első világégés idején Kolozsváron 8 bordélyház működött 111 örömlánnyal, Nagyváradon 6 ház 74 kéjhölggyel, Temesváron 6 kupi 72 lánnyal, Aradon 7 intézet 48 prostival. Ezenkívül mindenik városban még voltak hatóságilag nyilvántartott, de házon kívül, bérelt lakásokon dolgozó kurvák. A jelentős katonai mozgások és jelenlét, valamint a megélhetési nehézségek miatt mindig virágzott a hivatalos és a rejtett prostitúció. A Romániához került országrészekben átmeneti pangás állt be a nyilvánosházak működésében. Az erdélyi városok, csak olyan másodhegedűsök maradtak, a fővárosi, a kikötővárosi világhoz képest. A két világháború között Brăilan 150 bordélyház működött, Bákóban, 40 Jászvároson majdnem száz, a fővárosban több mint kétszáz. Már akkor a moldvai és havasalföldi örömlányok Erdélyt választották.

A hivatalos prostitúció történetéről és az ezt szolgáló műintézetek törvényes megjelenéséről, a tulajdonosok, az örömlányok, a madámok jogait és kötelezettségeit szabályozó törvények városonként változtak, rendőrfőnökök hagyták jóvá a házirendet. A bárcán feltüntették a prostik kötelezettségeit és jogait, ezeket a nyilvánosházakban is kifüggesztették, jelenléti és munkanaplót vezettek. Ha a kliensükön nemi betegségre utaló jeleket láttak, a lányok elutasíthatták a kapcsolatot, a részegeket nem fogadták, tiltották a csoportszexet, menzesz idején tilos volt a testi érintkezés. A lányok hetente orvosi ellenőrzésen estek át. Minden lány ajtójára ki volt függesztve a „munkaprogram”, azonkívül a lányokról adatok, végzettségük, még az is, hogy milyen idegen nyelveket beszél. A bukaresti Colentina kórház prostitúciós osztálya is csupán egy külön nemibeteg részleget létesített a kórházon belül, ahol elkülönítették a nemi beteg prostituáltakat a más betegségben szenvedő, „tisztességes” emberektől. A kupikban a diákoknak és katonáknak az első aktus ingyenes volt.

A történelmi Magyarországon 1867 után indult el a prostitúció intézményeinek a felvirágzása és hatósági felügyelete, Romániában csak 1899 után, de akkor rohamosan.
Ignácz Rózsa szerint Bukarest légköre pikáns, kicsit balkáni, kicsit franciás. Olyan, mint egy zajos hangyaboly, este kigyúltak a fényreklámok, főutakon az elegáns bárok, nyárikertek melyekben borszéki vizet ittak, és ditrói cukros mogyorót ettek. A Herăstrău-tó kocsmáiból kihallatszott a magyar cigányzene. Az erdélyi gazdasági nehézség miatt, a fiatalok Amerika helyett folyamatosan Bukarestbe vándoroltak. A férfiak szakmájukban próbáltak elhelyezkedni, a nők többnyire cselédlányok lettek. Sokukat szüleik küldték ide, alig 14-15 évesen. Az erdélyi szigorúbb erkölcshöz viszonyítva, itt lazaság volt, ezért a lányok is kaphatók voltak a könnyelmű életvitelre. A Cișmigiuban szoktak korzózni a szolgálólányok, magyar népviseletben, kisebb csoportokban, falvak szerint és énekelve. A két világháború közötti időszakban, Bukarest elegáns neobarokk építészete miatt a „Kis Párizs” becenevet nyerte el. Bukarest 1898-as években 120 ezer lakosából hivatalosan 20 ezer volt a mesterember, 3830 szabó (533 osztrák-magyar), 3206 cipész (837 osztrák-magyar), 2681 kovács (876 osztrák-magyar), 2567 asztalos (283 osztrák-magyar), 1537 kőműves (230 osztrák-magyar), 978 pék (160 osztrák-magyar) és így tovább. Persze, hogy a valóságban többszörös volt a magyar munkaerő, a statisztika már akkor románosított.

A fővárosi gazdagok, a magyar munkaerőt szerették, a „különleges szakácsnőket”, az „okos legénykéket”, a „tiszta fiatal lányokat”, akit már az állomáson kiválasztott fiának a gondos apa. Általában szerződés nélkül alkalmazták, szexuálisan kihasználták, és állandóan fenyegették: „Ha nem tartod a szádat büdös bangyina, feljelentelek a rendőrségen engedély nélküli prostitúció miatt”. Sajnos, sok erdélyi lány – és barcasági is- a hivatalos, vagy nem hivatalos örömlányok sorsára került.
1595-ben Vitéz Mihály Calugăreni-ben legyőzi a törököket, ennek emlékére egy Kőkeresztet emeltek 1688-ban. Lassan a Kőkereszt köré település alakult, amit idővel bekebelezett a főváros. Majd a Kőkereszt (Crucea de Piatră) köré, – ami a Calea Văcărești és Calea Dudești találkozásánál volt -– a főváros leghíresebb bordélynegyede alakult ki. Egyik értékes épülete a Casanova volt, a legmodernebb kupi. Abban az időben a 65 hivatalos bordély közül 16 itt működött, híresek voltak még a Cantemir, Nerva Traian és Campoduci kuplerájok is. A kapukban piros lámpa világított. Luxusként indult a Kőkereszt, – több mint 30 „szállodával”- de a profit miatt mindent megengedtek maguknak az üzérek, néha a minőség romlására. Ebben a negyedben nőtt fel Ceaușescu híres műépítésze, Camil Roguski. George Astaloș író, sokáig volt vendége e kupiknak, élményeit részben le is írta. Ő négy kategóriára osztotta a prostikat, a legdrágábbtól a legolcsóbbig. Az utca közepén volt a „La Vili” híres kávézó, a kliensek biliárdoztak, kártyáztak, a kerítők itt mutatták be portékájukat. „La Rozica” volt az egyik divatos találka ház. A Kőkereszthez jártak az egyszerű diákok, munkások, katonák, de művészek, írók, politikusok is. Általában 20-50 lány is dolgozott. Ion Barbu írónak kedvenc helye volt ez, II. Károly királynak pedig Foamea Neagra nevű lány volt a kiválasztott prostija. A kiskorú lányokat erőszakkal alkalmazták, hisz a friss húsra nagy volt az igény. A nemi betegségekkel kezelteket, kórházi kijövetelük után egy Elena Dinescu madám, sokszor a „rendőrség” segítségével hozatta ide. A hatóságok is szemet hunytak a bordélyok működtetésére, hisz élvezeti és anyagi előnyökben részesültek. A magyar lányok többsége, egy néhány év alatt szép összeget keresett, visszament Erdélybe, házat és földet vásárolt, és férjhez ment. Egy részük sajnos megszokta a nagyvilági életet és maradt addig, ameddig még el tudta adni a testét. Sok lány öngyilkos lett, nem bírta ezt a kiszolgáltatottságot, de sok lányt különböző okok miatt meg is gyilkoltak. Így jártak például a gyönyörű orosz lányok, akikre ráfogták, hogy az orosz NKVD kémjei. A hűséges kliensek bérletet is válthattak 10 menetre, persze engedményt is kaptak, egy éjszakai jegy két menetet jelentett. Szombat és vasárnap zsúfolt program volt, egy-egy lány néha 20-30 férfival is megküzdött. A lányok kiskorúként kezdték a „munkát”, alkalmazottként a 20-30 évesek szerepeltek. A napi munka öt klienst jelentett, a lányok havi fizetése 5-6 ezer lej volt akkor, amikor az átlagfizetés 800 lej volt. A luxuskurvák külön nevelést és felkészítést kaptak, miniszterek, ezredesek, politikusok világában helyezkedtek el. Egy ilyen luxuskurvákat képező madám volt Mița Biciclista.

A Román Népköztársaság 1949. augusztus 20-i 351-es rendelete értelmében a kommunisták véget vetettek a legális, ellenőrzött prostitúciónak Romániában, bezárták a toleranciaházakat, és átnevelő központokat hoznak létre. A prostitúciót pedig 3-tól 8 évig terjedő szabadságvesztéssel büntették. A Kőkereszt utcát Asău névre keresztelték, a bordélyházakat államosították. A Kőkeresztet és környékét 1985-1987 között lebontották, közelébe a Victoria Socialismului (ma Unirii) sugárutat és rengeteg tömbházat építettek. 1994-ben Andrei Blaier rendezte a Crucea de piatră filmet, amelyben bemutatja ennek az intézetnek a felszámolását. (Lásd: https://www.youtube.com/watch?v=PrCDWDob1C4&ab_channel=TheGreatCinema). Minden prostituáltnak érdekes élete volt, mindenki más-más ok miatt vállalta ezt a mesterséget. Nekik is álmaik voltak, családot szerettek volna alapítani, gyűjtötték a pénzt házra, új életre. Soknak nem sikerült. A Román Kommunista Párt a Kőkereszt felszámolását alattomosan megtervezte. Egy néhány prostituáltat beszervezett, ígérettel vagy fenyegetéssel. Így házon belül megalakult egy pártsejt, ami bomlasztotta a belső rendszert, és megfélemlítette sorra az örömlányokat. A marxista ideológia szerint, ez egy elitélendő mesterség, a kizsákmányolás egyik formája, a nők megalázása. A párt eléri azt, hogy a prostik többsége kérvényezze a kupi felszámolását, és azt, hogy gyári munkásként építeni akarják a szocializmust. Szabó Ilonka prostituáltat Tulceára helyezik munkásnak, azért, hogy közelebb kerüljön Pista barátjához, akit a Duna-csatornához helyezték munkára. Eveline Rozenberg prostituáltat Brassóba helyezik, pincérnőnek az Aro vendéglőbe. A lányok csak 5 kg-os csomagot vihettek magukkal, sok mindenük ott maradt, amit az állam eltulajdonított, vagy az ügyeskedők elloptak. A Kőkereszt örömlányainak nagy részét teherautókkal Bodolára, a Béldi- kastélyba telepítették. Nem lehetett a nőknek csak úgy ki be sétálni, kapus is vigyázott rájuk, rácsok és szögesdrótok vették körül a kastélyt. Innen osztották szét ezeket a nőket Brassó megye gyáraiba különböző munkák végzésére. Még traktoristák is lettek belőlük. Egy részük a Béldi-kastélyban kapott munkát, hisz itt működött egy leányjavítóintézet, majd a fogyatékos gyerekek intézete is. Az élelmes lányok kiszöktek, néha reggelig kalandoztak, a falusi fiúk szexuális nevelést elvégezték. Bodola, Tatrang, Zajzon, Keresztvár ifjai ki is használták ezt a lehetőséget. A lányok műveltek voltak, a kastélyban a falu részére műsorokat, színdarabokat, és táncmulatságokat is szerveztek. Ezekre emlékszik vissza Dudás Károly, György András bodolai lakos, és Gödri József volt polgármester. Mivel zsúfolt volt a Béldi- kastély az örömlányok egy részét áthelyezték Hétfaluba, Bácsfalu községházába (Brassói út, 227 szám), Türkös községházába (Brassói út, 162 szám), Csernátfalu községházába (Piața Libertății, 17 szám), és Hosszúfalu-Alszeg községházába (George Moroianu utca, 110 szám). Mindenik községházán kapus engedte ki és be őket. Szigorúság volt. Sokan a Precizia- gyár munkásai lettek, mások vendéglátóiparban helyezkedtek el, volt aki fodrászatban dolgozott. Az ósánci Preventoriumban is sokan vállaltak munkát, később itt a fogyatékos gyerekekkel intézményesen is foglalkoztak. Azért az ősi mesterséggel nem mindenki hagyott fel, titokban még művelték, és sokan férjhez is mentek, hisz szép, művelt nők voltak. Bácsfaluban is egy Mezei nevezetű egy ilyen széplányt vett feleségül, de nem lett gyerekük.
Brassóban 1520-ban történik említés egy bordélyról, amely a városi számadáskönyvekben foglalt adatok szerint városi intézmény volt. Több bordély is működött, a bordélyokban előírás szerint kellett az egészségügyi rendeleteket, tisztaságot betartani. Bábák, tulajdonosnők majd később a városi hóhérok voltak megbízva a prostituáltak megvizsgálásával, hogy felismerjék időben és megakadályozzák a ragadós nyavalya terjedését. A leányexport, mint üzlet a török hódoltság idején is kibontakozott, Pest 1815 után lett a leánykereskedelem központja. A „hungara” kifejezés, a Magyarországról érkező nőt jelentette. A kibontakozott leánykereskedelem útján Temesvár és Brassó jelentették a hazai végállomást, ahonnan Szerbiába, illetve Romániába vezetett az út. Oroszország nagy felvásárló volt, de az egész világon keresettek voltak a magyar lányok. A szuezi csatorna megnyitására, 1870-ben egy nagy kontingens „hungara” érkezett Egyiptom bordélyaiba. 1915-ben Magyarország több mint száz városában 3491 orvosrendőri felügyelet alatt álló kéjnő dolgozott, 261 bordélyházban, ezenkívül kis és nagyközségekben 228 bordélyház működött 1359 kéjnővel. A legtöbb orvosrendőri felügyelet alatt álló kéjnő 1915-ben Brassóban volt, összesen 160. Sok székely lány kipróbálta Brassóban a könnyebb pénzkeresést. A világháborúk alatt működtek a tábori bordélyok. Hétfaluban nem volt hivatalos bordélyház. Az itteni lányok nem mertek kacérkodni a brassói bordélyokkal, mert ezzel lejárattatták volna magukat, és ki is közösítette volna a falu, de Bukarestben már kísérleteztek. Hétfaluban a mezei munkák, és a szénacsinálás alatt sok lehetőség akadt egy kis erkölcsi lazulásra. Ilyen szólások is voltak: „Aki a komaasszonyával nincs viszonyban, az a mennyországból nem jön vissza”, valamint: „Nincsen tó, nincsen béka”. Zajzon a Monarchiában, de Romániában is közkedvelt fürdőhelység volt. Meleg és hideg, vasas, jódvasas fürdői sok vendégnek hozta helyre az egészségét. A Concordia szállodában nagyvilági élet zajlott, „nemhivatalos” kéjnők is tevékenykedtek. Zajzon híres fényképésze volt Fórizs Béla, aki szép és értékes eseményeket örökített meg erről a világról. Háromfalunak is van szomorú története, ezt Fórizs István: Székely Sári története című könyvben (Barca Kiadó, 2009) olvashatjuk. A faluban maradt fiú jegyese Bukarestben kap munkát, sajnos erkölcsi kisiklását nem tudja feldolgozni, villamos elé veti magát. Egy másik szomorú esetre emlékeznek a csernátfalusiak. „Bolond” Anna családja (Csernátfalu, Füves utca, majd Partizanului, most Armata Română, 50 szám), albérletben lakott „Bombocos” Pari bácsinál, ebben az udvarban még két család lakott, Eszti néni, és „Kecskés” Jóska. Anna és nővére „Horgas” (egy kicsit a karikalábú volt) Ilus, a szegény sorsot megunva, azt látták jónak, hogy kéjnőként a fővárosba próbálkozzanak. Anna a bukaresti Kőkereszt egyik legértékesebb gyöngyszeme lett. Ezredesek, miniszterek lelték nála boldogságukat. A Hétfaluban működő kisvasút (csángó expressz, tranváj) mellett ösvény volt Brassóig, akinek nem volt pénze a tranvájra, az itt ment munkába, illetve jött a munkából. 1942-ben a csernátfalusi vágóhíd mellett Anna apja beesett a sínek közé és a mozdony kettévágta. A temetésen mindenki megcsodálta, hogy milyen széplány lett a fővárosból a temetésre hazaérkezett Anna. Sajnos egy néhány évre rá, hazaköltözött, Bukarestben elkapta a szifiliszt, nem tudták kigyógyítani, idegrendszerét tönkretette, csendes bolond lett. A Hátsó utcában (ma Ady Endre) meztelenül fürdött a patakban, vagy a Dirba patakban, a kíváncsi fiúknak ő szolgáltatta a női test látványát. Nem kötekedett, de ha valaki bántotta, felkapta a követ és meghajította. Házak előtt kiszedte a gyomot, ezért ételt kapott. Az utcákon gyümölcsfák voltak, a lepotyogott gyümölcsöket szedegette fel. Anna anyját Alszegbe temette el Kerekes tiszteletes, ökrös szekéren vitték a koporsót. A Füves utcai házat Pari bácsi és Neuberger Róza – bukaresti hölgy- eladták, így a két lánytestvér a Brașovului (régen Fő) utca 24 szám alatti házba költöztek. Ilusnak nem lett gyereke, de férjével örökbe vettek két leánykát, akik idővel férjhez mentek, az egyik a férje után Bálint Ida, a másik a férje után Ivașcu Lucia (Pürkerecre költözött). Bolond Anna innen elköltözött a volt csernátfalusi vágóhíd egyik elhagyatott zugába, és az 1980-as évek közepén, egy fagyos télen meghalt, a csernátfalusi temetőben a német katona sírja mellett nyugszik. Ez is a sors iróniája, de az is, hogy a vágóhíd egyik felén az apja, a másik felén a lánya fejezte be földi életét.

A Kőkereszt „hölgyei”

Brassóban, az első s majd a második világháború után 11 bordélyház működött, 150-200 örömlánnyal. A Star áruház helyén az egyik brassói cigónia volt, majd piac létesült (Negoiu utca). Itt működött a „Ca la mama acasă” cégérű vendéglő a katona kórházzal szemben, és utána következett több kis bordélyház, minőségileg ezek voltak a leggyengébbek. Olcsó volt, ide jártak a szegényebb férfiak, katonák, nyugdíjasok, diákok. Egy menet 40 lej volt, de lehetett alkudni, mesélte Liviu Bufnariu. A hölgyek az ablakban várták a klienseket. Aki nem tetszett azokat tovább küldték. Volt egy olyan szokás, hogy a szegényebb sorsú férfiak, a vasárnapi istentisztelet után, ebben a kupiban tobzódtak egyet, majd elmentek a Korona vendéglőbe, és egy pohár bor mellett elbeszélték az élményeiket. A következő bordélyház valamivel jobb minőség volt, ez a Wagner Valentin utca 1 szám alatt volt. A hazamenő iskolások, a szűk utcában felkiáltották: „Kurva néni gyere ki”, és ekkor kinyílt az ablak, és a merészkedő diákot egy bili tartalmával leöntötték. A mostani Rainer szálloda (Mihai Viteazul utca 23 szám, Román templom utca 120 szám) helyén, valamikor egy jó kupi működött vendéglővel együtt. A Mostani „Ceasu’ Rău” vendéglő helyén (Iuliu Maniu utca 56 szám), szintén egy kupi és egy vendéglő működött. A mostani Unirea (az egykori Principesa Elena) Főgimnázium mögött, a Politehnicii utca 2 szám alatt szintén egy kupi működött, a kupi bezárása után az ortodox egyház költözött ide. A következő minőségi kupi, az a Vár utca 50 szám alatt volt, a Continental szálloda földszintjén, az „Aranyharang”, persze itt is bemelegítő vendéglővel. Ez a neobarokk stílusú szálloda 1871-1873 között épült, és Peter Bratesch tervezte. Ennél forgalmasabb volt a Szilágyi-féle örömház, ami a Mihai Viteazul (akkor Vâlcele) utca 4 szám alatt volt, a Seewald malom és kenyérgyárral szemben. Itt működött egy nagyon jó vendéglő, mindig volt dzsessz és népzene, öt üzlet, mellette tekepálya. Minőségi székely lányok várták a tettre kész férfiakat. A pénzesebb munkások, a hétfalusi fuvarosok és kőművesek, a katolikus főgimnázium és a fémipari végzős diákjai, tanárok, mérnökök állandó, de diszkrét vendégei voltak. Sok olyan eset volt mikor a diák a tanárával találkozott itt a kupiban. Szilágyi több kupinak volt a tulajdonosa a Hidromechanika gyár mögötti utcában, és a December 13 utca közelében, „La Sebeni” cégér alatt. Az Alecu Russo utca 2 szám alatt működött az „Aranykulcs” kupi, saját vendéglővel. Brassó legelitebb kupija a „Parisiene Girl” volt, a Bălcescu utca 2 szám alatt, aminek a mellette levő ház (Alecu Russo 4 szám) emeletén is voltak fülkeszobák a lányok számára. Most itt van a Pizza Iulia vendéglő és az RMDSZ székház. Amikor a piros lámpát meggyújtották, ez azt jelentette, hogy a lányok megkezdték a munkát. Ide a gazdagok jártak, ezért megfelelő diszkréciót kellett biztosítson számukra. A legszebb, legműveltebb lányok művészetükkel hangolták munkára a vendéglőben várakozó klienst. Ruhájukat külföldről vásárolta a madame. A hét utolsó négy napja volt egyre forgalmasabb, és persze a férfiak fizetésnapja. Brassó Tanácsterén, az egykori Pelican Bár mögött működött a legdrágább kupija Brassónak, persze ezt övezte a legnagyobb diszkréció. Ezeknek a lányoknak Párizsból hozták az utolsó divat szerint a ruházatott, ezek a lányok beszéltek franciául, angolul, németül, magyarul, románul. 1927-ben, Romániában 12500 hivatásos kurva működött. Egy hivatalos kurva egy hónap alatt 7500 lejt keresett, aki feketén űzte az ipart 5000 lejt. Egy munkás keresete 2000 lej, egy ügyvédé 6000 lej, és egy miniszteré 54000 lej volt. A kupiban az adó a kereset 10 %-a volt. A lányok 10-20 %-a szép összeget spórolt, családot alapított. A „menü” listán a lányoknak nem szerepelt a teljes neve, hanem ilyen rövidített nevekkel jelölték, mint: Lili, Fifi, Mimi, Mici, Sziszi, Juli, Juci, Cuci stb. Egy nagyon futtatott használati hölgy volt Miți Vasilescu a Minerva szállodából. A kupik alkalmazott lányait a madame rendezte, ő felelt értük, három naponként a katonakorházból jött az orvosi ellenőrzés. Egy Ionescu nevű madame sokat foglalkozott a lányai kulturális felkészítésével. Ha egy kliens férfiassága lankadt, akkor a kupiban vásárolhatott Lydol (a mostani viagra elődje), amerikai gyártmányú serkentőt, ami sokat nem segített, de üzlet volt. Kevés férfi használta a kondomot, mert fekete színű durva anyagból készült, a lányok se szerették. 1928-ban a városi vezetőség betiltott öt bordélyházat, mert rengeteg nemi beteg került ki innen. Az elbocsájtott lányok a Tanácstéren illegálisan próbálták felcsípni a férfiakat. 1931-ben a Gazeta de Transilvania hasábjain, a román „feminista” mozgalom képviselői cikkeztek a kuplerájok ellen, ezek beszüntetését kérték, hisz a férjeiket elcsábították ezek a lányok, így a családi jövedelem is megcsappant. Az „igaz” ortodox erkölcsöt védelmezték városi szinten. Sextil Pușcariu brassói lévén, nem kedvelte a bordélyházak világát, írásaiban ellenük, és a nők szabadelvű öltözködése ellen fogalmazott. Egy érdekes esetre emlékeznek az idősek. A brassói Decebal utcában lakott a Kovács család, akinek egy gyönyörű lánya volt. A lány Predeálon, egy szász cukrászdában dolgozott, és mit ad Isten, a lányba szerelmes lett Ion Antonescu a vasgárdával szimpatizáló tábornok. Évekig tartott a szerelem, a politikában magyarellenes volt a tábornok, de a hálószobában jó volt a magyar lány. A háború után megszűnt a kapcsolat, beleszeretett a lányba a szász cukrászda tulajdonosa, és a lánynak Bácsfaluban, a Templom utca végén vásárolt egy házat. Idővel, az öreg az istállóban a lova mellé felakasztotta magát.
1949-ben Brassóban is felszámolták a bordélyházakat, az épületeket államosították. Az örömlányokat összegyűjtötték, és beköltöztették a Scher posztógyár iskolájának a bentlakásába (Vár utca 2 szám), ma itt működik a Maria Baiulescu középiskola. Egy részüket Bodolára a Béldi- kastélyba „deportálták”. A Román Kommunista Párt átnevelte őket, fizikai munkásként a brassói gyárakba helyezték. Közülük sokan próbálkoztak családot alapítani, de többnyire gyerektelenek maradtak. Mások illegálisan még űzték az ősi mesterséget. A rendőrség folyamatosan razziázott, de az idő teltével belefáradtak. 1970-ig még működött egy rejtett kupi a Nicolae Bălcescu utca 8 szám alatt. Az egykori Siguranța, majd a szeku mindig épített be kurvákat különböző szolgálatokra, majd később az Aro vendéglő, vagy a Pojána komplexum éjszakai bárjaiban az erotikus táncos nőket is. A hivatalos nyilvános házak a mai demokratikus világban tiltottak országunkban, de a prostitúció továbbra is virágzik, nyíltan és szervezetten, mondhatni „törvényesen”, hisz a történelem folyamán senkinek se volt érdeke ezt megszüntetni.

Riport a Kőkeresztről