Sebesség / Viteză

Ha régóta nem írok, úgy élem meg, mintha nem gyakoroltam volna ‘:..-1 szeren, vagy versenysportot űzve nem edzettem volna. Ha nem írok, elfelejtek írni. A megszakítás után több napra van szükségem újratanulni, elóbb balkezes vagyok, majd egyre folyékonyabban, biztosabban, színesebben megy. Mintha minden alkalommal mindent elölről kezdenék, s kiteljesedésem minden szakaszán átmennék, amint a gyerek is átmegy a fejlődés szakaszain az anyja méhében. Mi több: nemcsak a stílus, hanem a betűk is elbizonytalanodnak a megszakítás után, a kéznek is szüksége van gzakorlásra, hogy önmaga lehessen. Ami az agyat illeti – ez a magas rangú istenség, melynek erejétől mindannyian függünk, annyira nehéz megmondani, mikor lesz önmaga, semmittevéstől bemocskolva, mozdulatlanságtól berozsdásodva, fénysugártól áthatolhatatlan nehéz anyag, vagy ellenkezőleg megállíthatatlan szerkezet, fényes pulzálás, folytonos nyugtalanság, jelentéstartalmak süvítése – s felteszem a kérdést, vajon nem kizárólag a mozgást nevezik néha tehetségnek, máskor intelligenciának, s ritkán, a legnagyobb sebességbe kapcsolva, lángésznek.

(Félelem az irodalomtól / Spaima de literatură, 2010)

Utókor / Posteritate

Messzemenően nem táplálok hiú reményeket, és nem álmodok esetleges utókorról. A személyem iránti érdeklődés, mely a magam végzetes cenzúrájával nem szűnik meg feltétlenül, annyira megfélemlítő, hogy ha rajtam áll, inkább szavaznék könyveim időtállósága ellen, attól tartva, hogy túlélésük az életnek azon szörnyű, illetlen boncolásához kapcsolódnék, amiből erednek, és melyeknek – voltaképpen – egyedüli valószínű értelmezése én magam vagyok.
A fenti gondolat bizonyos helyzetekben ismételten, majdnem beteges átütéssel ötlik a fejembe, egy másmilyen lét újjáteremtésének ugyanazon fennakadását ellenőrizve, mint amit a műalkotás képes összegezni, értelemmel és összhanggal felruházni. Azon írók, tudósok, művészek s olyan emberek önéletrajzának olvasmányai, akik számára az élet csupán valamilyen műalkotás létrehozásának az ideje.
Mindig olvasok az iskolai jegyekről, a szökésekről, a kedvesnek küldött levelekről vagy a hivatalokhoz intézett írásokról, rokoni vallomásokról vagy társak emlékezéseiről, és mindig hatalmába kerít a védtelen ember iránti vad sajnálat, akit kegyetlenül kiállítanak a tudás és az általános szégyentelenség oltárára. Nem vonom kétségbe, hogy mindezen apróságok és árnyalatok ne alkotnának egy szaggatott vonalas, többnyire feltételezett, gyötrelmes arcképet, de vajon biztos, hogy a megrajzolt kép a csodált és nagy erőkkel keresett szerző képmása?
Vajon a végre megismert szereplő egyfelől közepes diák, közömbös fiú, véletlenül szerelmes, baíga családfő, jelentéktelen munkás, másfelől az az író vagy tudós vagy művész között majdhogy nincs közös pont, mivel a fenti megjelenési formákat a fáradtság vagy a valós elhivatottság hiánya hívta létre, amit egyidőben tápláltak, és ugyanakkor ellene szegültek?
Vajon a tapintható vonatkozások nem a folytonos sietség és figyelmetlenség, a véletlenszerűség és bizonytalanság jegyében jöttek létre, egy olyan sorsba ágyazva, melyre lidércnyomásként nehezedett a megszületendő mű, s melynek valamikor eszményi összefoglalója lesz?
Mennyire lehetnek fontosak a jövendő kutatónak holmi élettapasztalatok, melyeket történésük pillanatában még főszereplőjük sem tartott arra érdemesnek, hogy saját műveiben megjelenjenek?
Voltaképpen kevés lehangolóbb dolgot ismerek, mint a saját régi irataim lapozgatását: hajdani levelek, félbemaradt naplójegyzetek, különös ötletek, immár jelentéktelen események drámai feljegyzései. Mivel a nyilvántartás kötelez, fel kell vállalnom a magam írásait, azonban senki sem idegenebb számomra, mint az az elfelejtett fájdalmaktól és érthetetlen drámáktól szenvedő szereplő – az egykori önmagam. Ha igaz, hogy az élet folytonos hétévenkénti megújulásában testünk már egyetlen régi sejtet sem őriz, akkor már nem is én vagyok azon lelkes levelek és közhelyes feljegyzések szerzője, hanem teljesen másvalaki lettem, ugyanazzal a névvel és ugyanazon írások megszállottja. Ezentúl is a megszokott fog végbemenni. Idős koromra teljesen más ember leszek, aki mostani énemmel csupán a folytatásra kész és egymással kapcsolódni képes könyveken osztozik.
Ezért ejt kétségbe válaszolni a levelekre, gátolnak a vallomások, tartok a naplót vezető emberektől és megfélemlítenek a nyitott gyerekszemek, melyekre tudtomon kívül jelentéktelen, de letörölhetetlen képet rögzíthetek.

(Félelem az irodalomtól / Spaima de literatură, 2010)

Deák Melinda fordításai

Forrás: Ana Blandiana: A szenvedés átválthatósága. Életmű-válogatás. 2022, Brassói Lapok – Oltalom Alapítvány kiadása