Mivel verseket is írok, szeretném, ha itt is olvasható lenne,mit gondolok a költészetről.

A költészet
Mostanában a költészetet
én úgy képzelem el, mint Margaritát:
szép, csendes, tűnődő és távoli.
Persze a ruhája remek szabású,
hol szűk, hol nagyon is bő, de a lényeg,
hogy összességében tökéletes.
Nem mintha érdekelné…Estelente
megmosakszik a fényes csillagokban,
aztán kiül szárítkozni a napra,
egészen pontosan a Világpadra.
És néz. Nem folyik bele, nem marad ki,
Csillagporos lába a földet éri,
s annak betontól kérges lelke forrón
és alig láthatóan lódul egyet.
Persze a keze is csillagporos,
amivel a pad fatestét simítja.
Mennyi repedés és mennyi bevésett
üzenet hegesedett már bele
azóta, hogy nyüvi a „rongyos élet”!
S mégis megpihen, aki arra téved.
Szóval ez a decens, csodálatos nő
csak ül. Talán emlékezik, talán vár.
Sokan mellé huppannak, de úgy tetszik,
hogy meg se igen látják, vagy ha mégis,
nincs erejük beszédbe elegyedni.
Egy ilyen zárkózott nőt szóra bírni
amúgy is sokba lenne. s menni kéne.
Egyszer időben hazaérni végre.
S ekkor arca az árnyékból kihajlik,
szépsége felviharzik, szinte robban,
rámosolyog az éppen indulóra,
és az a perc égi szkafanderében
lebegve megtorpan. „Hová megyek?”
kérdi sután, boldogan-szomorúan.
„Leülök kicsit” – magyaráz zavartan,
„azt sem nagyon tudom már, mit akartam.”
„Mennem kell” -mondja aztán tétován,
A nő bólint. Így van ez: menni kell.
„Látlak még?” -kérdi amaz indulóban,
száraz, fakó szél tolja már odébb,
mögötte zöld örvénnyel jön az élet,
sós hullámában minden semmivé lesz.
Majdnem minden, mert Margarita lépked
hínáros, iszapos, nedves ruhában,
s készülődik már, hogy érted és értem
megmosdjon csillagban és holdsugárban.

Forrás: szerző FB-oldala