BAJOR ANDOR: Bálint katona balladája

A közép-kelet-európai térség egy ik legjellemzőbb irodalmi dokumentumával ismerkedhet meg most az olvasó. Bálint katona balladája sokunk balladája. Bajor novellájához nem szükséges élőbeszéd a kézirat története viszont megérdemel egy szerkesztői jegyzetet.
Közel két évtizeddel ezelőtt akartuk megjelentetni a Korunkban Bajornak ezt az írását, de mint annyiszor, a szemfüles cenzor közbeszó lt; a levente történetét elértette , és meghozta, közölte a szigorú döntést: se itt, se másutt, se most, se semmikor!
A „m ié rt? “ kérdésre természetesen nem adott választ — utóvégre már ő is megtanultatta a Bálint katona balladáját… (K.L.)

Tizennégy éves koromban azt a parancsot kaptam, hogy fordítsam ki a sapkámat, tegyek a tetejébe követ, és bal tenyeremben három szilvamaggal
jelentkezzem a Parancsnok Úrnál.
Azonnal szilvamag után néztem, mert a kő meg a sapka kéznél volt, s míg fölbolygattam a sáncárokban lévő szemétkupacot, halkan megkérdeztem:
— De miért éppen szilvamaggal?
Ákos, aki a parancsot továbbította, jóindulatú közönnyel figyelte kutatásaimat, a kérdésre megszigorodott a képe, úgy súgta titokzatosan;
— Aztán azért! Mert Bálint katona!
Szóval: Bálint katonának kellett a kő, a sapka meg a szilvamag; talán eleség gyanánt vagy muníciónak; ezt nem tudhatom. Titok volt, s ahogy az igazi nagy titkokkal szokás, valószínűleg senki se közölte soha, senkivel.
Szabályosan jelentkeztem a Parancsnok Úrnál, aki a kő meg a szilvamag láttára igen megörült.
Különösen a sapkám bélése tetszett neki a fejemen, nem is hittem volna, hogy egy ilyen apró viseletbeli módosítással szívességet tehetek neki.
B tran néztem a Parancsnok Úr kemény, de jóságos kigyulladt szemébe,
mert tudtam: ez m.ég nem jelent semmi rosszat magában.
S úgy is lett.

— Ültesd el és vigyázz reá, amíg kinő! — kiáltotta szigorúan, de jósággal.
Jobb kezemet a nadrágom varrásához szorítottam, keményen álltam, úgy hogy a jobb cipőm orra és a bal cipőm orra között még éppen egy harmadik cipő fért volna el: ha ugyan harmadik láb híján szükség lett volna ilyen cipőre.
— Miért? — kérdeztem katonásan.
Holott nem azt akartam tudakolni, hanem hogy: hová?
Mert a honnan és a hová volt az egyetlen igazi kérdés, amire a Parancsnok Úr válaszolt volna. Elölről hátra! A szemétkupacból a földbe!
A földből a szemétkupacba! A bal zsebemből a jobb zsebembe! A babám bal válláról a jobb vállára!
Azonban a miértre nem tudott soha felelni. Így ki is ikta tta a szótárból a zavartkeltő, oktalan, folyton megbokrosodó katonai kifejezést.
Mert a miért, ahogy megjelent, rögtön meg is bokrosodott, és öszszekuszálta a sapkák, kövek és szilvamagok szabályos hadirendjét. Ezekaz alakzatok ugyanis nem valamiért vonultak, hanem csak előre-hátra, északról délnek és vissza.
— Hijnye a nemjóságos Poncius Pilátusát a fűzfán filozofáló bőröndbebújt Belzebúbnak! — felelte a Parancsnok Úr, jogosan a részéről.— Hát nem tudod, hogy az öreg Miért meghalt, kilenc szanitécgenerális
tolta a koporsóját ágyútalpon és légelhárító pisztollyal lőttek neki?
Ezt természetesen én is tudtam, mert a Parancsnok Úr mindjárt az elején megmondotta, hogy az öreg Miért szuronyrohamban elesett.
És egyszer, amikor jó kedve volt a Parancsnok Úrnak, a mezőn meg is mutatta az öreg Miért sírhalmát. És azt mondta, ha emlegetjük, akkor az öreg Miérttel egyazon hant alatt fognak porladni szétszórt csontjaink.
És megkérdezte, kinek van evvel kapcsolatban kérdeznivalója? De senki se nyitotta ki a száját, csak néztük a földet, ahol az öreg Miért nyugodott.
Szamártövis és ördögszekér zörgött a sírján, tüske és bogáncs őrizte feledésnek indult emlékét. A szigorú bokrok szúrós ága-bogaikkal elénk idézték a megboldogultat, hogy milyen hegyes, ragadós és kellemetlen lehetett, mielőtt fényeskedni kezdett neki az örök világosság.
— Azért, mert Bálint katona, te juhtúró fejű pribék — kiáltott rám a Parancsnok Úr erős, de igazságos vadállati hangon.
Én keményen állottam, mert tudtam, ha futni kell, azt a Parancsnok Úr úgyis idejében megmondja. Az ordítása azonban a maga jóindulatú
sakáli mivoltában igencsak eltalálta a fejemen a szöget. Mert ez a kijelentés egy baromi nagy kampósszöget ütött a fejembe kemény,
de fölemelő Poncius Pilátus-i hangjával.
— Futás — kiáltotta a Parancsnok Ür —, ültesd el azonnal a vársánc sarkába, egy-kettő, az egészet!
Hát szaladok is én — mondtam magamban, és szaladtam, és ástam.
Azért, mert Bálint katona.
Elültettem először a követ, azután öt lépésre a sapkámat, azután megint öt lépésre a szilvamagokat.
És vizet hoztam kulacsban és megöntöztem a furcsa kertecskét, pontosan, szabályosan, a követ, a magot meg a sapkámat, egyformán, ahogy dukál; igazsággal.
Azután őrhöz illően megindultam föl és alá, föl és alá, elnémítottam gondolataimat a Parancsnok Úrról meg a juhtúróról; semmit se hagytam az eszemben, csak azt, hogy Bálint katona. És Bálint katonának van egy gyümölcsöskertje, és én a Bálint katona gyümölcsöskertjét őrizem.
Ebben a pillanatban megállott a szél, megállott a nap útja az égen. Elhalt a mozgás, elaludt az emberiség.
Az ólmok, tüzek, bombák útja megdermedett, nem közeledtek élők húsához a golyók ,a b ombák lebegni kezdtek időtlenül. Elfeledte minden,
hogy honnan és hová, fönnakadt a miérten , belegabalyodott a semmibe,
a miért feszülő hálójába.
Ott lebegett a rettentő hálóban a golyó, a bomba, és helyettem gondolkodott, én egyedül mértem lépésenként a világot, és már semmin sem gondolkodtam.
Ezerszer jártam onnéttól eddig, és ettől odáig, állandóan oda-vissza, és az elején kezdve és a végére jutva, időtlen évszakokon át.
Mikor az utat milliószor végeztem és kezdtem, lassan megértettem, hogy én vagyok Bálint katona.
Talán tízezer év óta jártam már a gyümölcsösöm határát, bakancsom hozzánőtt a lábamhoz, s a ruhámat behálózták az érző, fájó, tapintó idegek.
A parancsnok valahol vezénylésre emelt kézzel aludt, a szakasz kővé vált a vigyázz és a pihenj között, természetellenes pózban: némelyik sóbálványnak a talpa nem is érintette a vársánc kavicsos földjét, belefagytak a parancsba a levegőben.
Ezt csak fél szemmel láttam, mert semmi dolgom sem volt velük.
A Parancsnok Úr úgy aludt el, hogy nem adottparancsot az alvók költögetésére, behunyt szemmel lebegett.
Ahhoz, hogy őt költögessem, föl kellett volna ébrednie és rám ripakodnia, hogy költsem fel és újra elaludnia, mire én ébresztőt kiálthattam volna reá.
Így aztán nem volt hozzá közöm, miért állt meg a nap, miért mered égnek a Parancsnok Úr keze, és miért lebegnek sóbálvány bajtársaim éve zred ek óta a vársánc földje felett.
Illetve magam is megtudtam most már magyarázni, ha kérdezem:
Miért?
De nem kérdeztem, a kérdés tiltva volt, merthogy Bálint: katona.
Én voltam magam Bálint katona, és ez önmagában mindent megmagyarázott, még mielőtt a Miért?-et csőre töltve nekiszegeztem volna a szívemnek.
Legelőször a kő bújt elő. Gyenge kőcsemete volt, féltem, hogy letöri a szél vagy a földrengés; de nem fújt a szél, az Északi-sarkon állott vigyázzban, a földrengés roppantt sáncok mélyén hasalt.
Kihajtott a kő, megnövekedett, oszloppá cseperedett, miféle győzelmi jel, imperátori emlékmű, kacsalábon forgó kastély kacsalába, semmi közöm hozzá.
Egy napon azonban beleeshetett a szú vagy valami egyéb, mi közöm hozzája: de elvékonyodott, kitört, por lett belőle.
Miért? Miért nem? De hiszen éppenséggel tudtam, hogy miért és azt is, hogy miért nem. Bálint katona, azért.
Körülbelül egymillió esztendő múlva kezdett bújni a sapkám. Noha joggal hihettem volna, hogy történt vele valami, és talán a föld túlsó felén búvik ki.
De nem hittem semmit. Csak azt, hogy Bálint katona, de azt nagyon.
Lassan erősödött, mig előtte föl-le gyalogoltam: pár geológiai korszak kellett csak, és máris sapkabokor lett belőle.
Nem volt reá parancs, ezért hát csak kutyafuttában nézhettem fél szemmel, amíg föl-le gyalogoltam, és ő hol jobbra-, hol balraarcot csinált.
Ha megnéztem volna tüzetesebben, bizonyára csudálkoztam volna, hogy íme sapka, és csak egy pár millió év kell neki, és máris egy kész
bokor, sapkabokor lett belőle.
De nem néztem meg.
Még akkor sem, mikor virágba borult, után a pedig elkezdett teremni.
Sapkákat természetesen, amin egy csöppet sem csodálkoztam, lévén, hogy már az apjuk is sapka volt.
De ha puskákat, légelhárító revolvereket és juhtúrót terem, azon sem csodálkoztam volna.
A leghalványabb utalás se volt a parancsban a csodálkozásra, se jobbra csodálkozz, se balra csodálkozz; mert Bálint katona.
Ezért termett aztán ennyi mindent a sapkacserje. Cilindert, háromszögletű kalapot, rohamsisakot, hálósapkát.
Ha egy tudós megvizsgálta volna a jelenséget, bizonyára ezt mondta volna, hogy a sapkám: mendelezik. Utódaiban kiütnek a lappangó ősi
tulajdonságok.
Én azonban ehelyett egyszerűen azt feleltem, hogy Bálint katona. S ez jó volt, mert az a sapkabokor körül minden kérdést kigyomlált s így tőlem akármi növekedhetett, csak az volt a fontos, hogy őrizzem.
Fájdalom, sohasem tudtam meg, mi terme tt a bokor túlsó oldalán,
ahová nem volt betekintésem, gyaloglásaimban.
Mert a sapkabokor egyik geológiai korszakban egyszercsak hirtelen pár száz év alatt kiszáradt.
De ez éppen így volt jó: igen jól sikerült a kiszáradása is. Mert mint tudjuk, Bálint katona, és ezért a bokornak ki kellett száradnia.
Ezután hirtelen és haragosan nőni kezdett a szilva.
Noha tudtam, mit kockáztatok a hiábavaló töprengéssel — mégis —,
egy pillanatra ugyan, de lassítottam lépteimet.
— Hát ez meg hogy kerül ide? — kérdeztem magamban.
De tovább is indultam, s keményen reászóltam magamra, ahogy a Parancsnok Úr szerette: — Fogd be a pofádat! Hát mi közöd hozzá, hé?!
Majd egy idő után, lévén, hogy az idő telt, a fa erősen kivirágzott, fehér szilvavirágokkal, meglombosodott, szilvát érlelt, szinte kísértett aparancsszegésre. Igenis föl kell mászni, szilvát zabálni, szépen szabályosan szétköpködni a magját, mígnem pár száz vagy millió év alatt teli lesz a világ szilvafával, szilvaerdőkkel. És ha még akkor is élnek tudósok, gyönyörű könyveket, hamvas lila tanulmányokat írnak a tüneményről. Különböző elméleteket dolgoznak ki, abban azonban feltehetően megegyeznek, hogy azért van annyi szilvafa úton-útfélen meg az út közepén is. mert Bálint katona.
Ezekkel a parancsszegő, fegyelmezetlen, sőt a főbelövetés kockáztatásával járó gondolatokkal néztem a lombok közé. Amikor legnagyobb megdöbbenésemre fölfedeztem, hogy egy különös torzonborz alak már fönn is ül a fa tetején, szilvát zabál és csak úgy ni, össze-vissza pökdösi a sok szilvamagot. Többször is elsétáltam a fa előtt, igyekeztem jól szemügyre venni ezt a szokatlan, sőt megmagyarázhatatlan személyt,akiben minden valamirevaló őr rút ellenséges kémet gyanított volna. Az sem volt kétséges, hogy az aljas kém szilvaevéssel szeretné elterelni az őrök figyelmét gyalázatos tevékenységéről.
Végül is összeszedtem a bátorságomat, mert a parancs az parancs, és reákiáltottam :
— Állj! Ki vagy!
Az ocsmány alak tovább folytatta megtévesztő hadicselét, tele pofával
válaszolt, és még a szilvamagok köpködését sem hagyta abba.
— Én vagyok Bálint katona!
Ez valahogy nem tűnt valószínűnek. Foszladozó, zöldes ruhájával, lengő ősz szakállával és hosszú fehér bajuszával nem tűn t hadiszolgálatra alkalmasnak. Ha azt jelentette volna fönnhangon, hogy mikulási
tevékenységet folytatott a harmincéves háborúban, valahogy hihetőbbnek
tűnt volna.
Ezt nem lehetett annyiban hagyni. — És miért másztál föl a szilvafára? De felelj ám világosan!
Erre úgy-ahogy kihúzta magát: — Azért, mert Bálint katona!
— Figyelj ide — kiáltottam reá. — Te nem lehetsz Bálint katona, mert már rég én vagyok Bálint katona. Kíváncsi vagyok, mit tudsz ezek után még válaszolni?
Megigazította viharvert csákóját, igyekezett vigyázzba állni a faágon.
És szalutált.
— Azt jelentem, alázatosan, hogy Bálint katona!
,— Ez igaz — mondtam tisztelegve —, Bálint katona valóban Bálint katona. De melyik Bálint katona most Bálint katona?
Erre újra tisztelgett.
— Jelentem alássan, ez nem tartozik reám. Mert Bálint katona.
Elgondolkodtam, bár ez hiba volt.
Ha ő is Bálint katona meg én is, akkor csak a Parancsnok Úr döntheti
el, hogy ki Bálint katona, miért és meddig.
Így hátt fegyelmezetten, az eltelt időt figyelmen kívül hagyva, szabályos léptekkel elindultam a Parancsnok Úr felé, de még a száraz sapkabokorról leszedtem egy sapkát, hogy szabályosan jelentkezhessem. A Parancsnok Úr még a levegőben lebegett, de mikor eléje álltam, hirtelen
földetért és reámmeredt.
— Mitől lett annyira zöld a sapkád, és miért jöttél vissza parancs nélkül?
— Jelentem alássan, a sapkám egy sapkabokor ágán termett, és azért jöttem vissza, mert Bálint katona.
Erre az arca kissé megenyhült. — Erről részletesebb jelentést kérek.
— Jelentem, először is én vagyok Bálint katona. Másrészt egy közeliszilvafán ül Bálint katona.
A Parancsnok Úr érdeklődve figyelt reám.
— És mit művelt Bálint katona a fán és miért?
-— Bálint katona szilvát eszik, és azért eszi, mert Bálint katona.
Erre a Parancsnok Úr kissé baljóslatúan elmosolyodott.
— Te nem vagy Bálint katona, ez alól egyszer és mindenkorra fölvagy mentve. De a másikat, azt úgy leszedjük a szilvafáról, hogy amíg él, szilvamagot fog köpdösni. Halljunk oda, fölmászni a fára, szilvát lopni,
mert Bálint katona. Ilyen se volt még egy hadseregben. Az se lesz többet katona.
Szabályos rendben indultunk a legendás közlegény és gálád szilvatolvaj
fölkutatására.
Vonultunk, figyeltünk, de csak csenevész vackorfákat találtunk. Már úgy tűnhetett, hogy egyszerűen kitaláltam a súlyos kihágást, a fegyelem rú t megszegését, amikor az egyik figyelmes nyomkereső egy szabad térre mutatott, ami teli volt köpdösve szilvamaggal. A nevezetes és hírhedt katona nyilván megneszelte a veszélyt, és úgy szökött meg, hogy a szilvafát is valamiképpen magával vitte.
Azóta ezt a különös hőst senki sem látta, de ha valami emberileg fölfoghatatlan tevékenységet kell megokolni, emlegetik, titokzatos személyét idézik és a parancsnokok, vezetők, sőt a civil felelősök is reá hivatkoznak.
A Parancsnok Úr is átérezte a veszteséget, hogy a legendás hadfi kicsúszott a kezünkből.
Ezért mindenkit leguggoltatott, és békaügetésben indította el csapatát a szabad térségek felé.
— Ezt most azért kell véghezvinni, édes fiaim, mert Bálint katona — magyarázta bátorítóan.

Forrás: Korunk, 1990 augusztus