A férfi megérkezik.
A nő széken ül, ölében gyűrődő ruhájának redőit simogatja.
A kupolateremben erősödik a dobogás. Félhomály van.
Megdermed a cukorszirup. Mi lesz most?
Az ezerszer elképzelthez képest minden más.
Mindig így van.
A vaskapu nehéz ajtószárnyai tétován nyílnak.
Késhegyen egy olívabogyó.
A valóság az ablakpárkányon áll, és lenéz a mélybe.
A csóktól bíbor fut át a bőrön, magába szívja a kék ereket.
A szék, mint egy kantáros nadrág figyel.
A ruhaszárító kötélen latorként feszül a férfi inge.
Alvó bálna a hegy, alatta szaténfehér lankák,
a déli szél simogató gyöngédségére várnak.
A barlang-templom bizonyosságokat rejt,
s kelyhének tüzével az élet szépét hirdeti.
A nő feláll, szája szélén finom remegés.
Lassan gombolja ki illendőségét.
A combok márványfolyosóján ígéretek suhannak.
A hold dagályában megtelik az öböl.
A mozsárban az elvárások pohara.
A szövőszéken rombuszmintás estszőnyeg készül,
sejtelmességek nyaldossák a poshadt szíveket.
Ünnepélyesség, szertartásosság és a kapzsiság hízeleg a percnek.
A képzelet, s a remény a megvalósulásba fullad.
A férfi meztelen, két karjával, mint egy villás targonca, úgy emeli fel a nőt,
s teszi az ágyra. Selyemgubójából szirmot bont a pipacs,
kézbesített isteni panorámában éli meg a transzcendenciát.
A lejtős asztalon üveggolyók indulnak végzetük felé.
A nő a kilincs után nyúl, az belesimul a kezébe,
belép az ajtón. Az ajtó befelé nyílik.
Előbb sziluettjét, majd fátylát veszti,
a tetőzést kívánja, a meghódítottságot,
a fülébe súgott mássalhangzókat, az újraélesztést, a finálét, a feloldozást.
A híd pilléréhez hullámok csapódnak.
A kockacukor olvad a teában.
Újhold van. A férfi megérkezett.

Forrás: szerző FB-oldala