Ez a regény nem regény: csak regényke.
Aki írta, nem legény: csak legényke.
Jaj, ne legyen kritikátok keményke,
Mert belehal az írója, szegényke.

Erdélyi Helikon, 1932

*

EPIZÓD

,

Az előadásnak vége volt…
Milyen előadás és milyen művészet volt az! Próbát alig tartottak. A fogadóban gyűltek össze néha. De a szerep iránt csak az újoncok érdeklődtek. A veteránok nem tanultak és nem próbáltak, sörös kancsó és pipaszó mellett eladomázták dolgukat, övék volt a legjava szerep, amit súgó után mondtak el.
Ezért a művészetért már nem gyúlt fel az ifjú szívében a láng.
A közönség elszéledt. A gyertyákat elfújták. A színészek is távoztak már egymásután: lakásaik felé, vagy vacsorázni a fogadóba. Ö a színpad (a csizmadiaszín) ágasfájához támaszkodott. Pénze nem volt a vacsorához, éjjeli szállása pedig a színpad volt.
Állt az ágasfának dőlve. Lelke ki tudja hova ugrott meg, átnézve a nyári éjszakán?! Milyen lelkiismeretfurdalásokkal, milyen törten kerülhették gondolatai a kis szalontai házat, ahol öreg szüléi érte szálló ima közben ejtik álomba fejüket. És milyen nagy álmokat látnak róla: Talárban áll ő méltóságosan a kálvinista templom szószékén, ajkáról ige száll, és a lehajtott fejek fölött áhítat árad. A szíve elszorult… Társtalan, hosszú az éjszaka.
Csak egy kicsi fény maradt, amely köré lelkével bújhat, feledni, melegedni, szállni… Arra vár, hogy mindenki hazamenjen, nézők, színészek, összeszedi majd ma is a gyertyacsonkokat, zsebéből előveszi Horátiuszát, s így elmenekül majd önmaga és a valóság elől.
De ekkor valaki hátbavágta egy csomaggal.
Fölrezzen.
Klárcsi kisasszony, aki csomagját a kezébe nyomja.
— Kísérjen haza, Arany úr!.. .
És nevetve karjába ölti karját.
Klárcsi kisasszony a társulat szubrettje. Szürke kis veréb. Ám kifestve a színpadon mutatós. Műveletlen. Alig tud olvasni. Ügyes ösztönösséggel önmagát játsza a színpadon, amikor nyelves cselédet, kacér szobalányt alakít.
Szerepeire Arany János tanítja be, amikor mindig el-el mosolyodik a művésznő orrhangú selypítésén az M-eknél és a B-éknél.
Most ott haladnak egymásmellett a homályos, holdfénnyel szitált mármarosszigeti utcán.
A megugrott debreceni diák, az újonc színész szerényen, semérmesen — mint gáncstalan kis lovag — vezeti hölgyét. Kényelmesen lép. Nézi a csillagot, s a fellegek között futó holdat. Közben lelkesen recitál az új magyar darabból, Kisfaludy Károly „Iréne”-jéből.
Klárcsi kisasszony félszemmel nézi őt. Nem jár olyan magasban, mint lovagja. Egy sós kiflit tördel és ropogtat, amit még délután a zsebébe gyűrt.
Végre megállnak a kis boltajtó előtt, ahol a kisasszony éjjeli szállása volt. Az ablaknélküli kis kamra nappal a háziasszonyé, ott árulja garasokért a sót. Éjjel a művésznő lakása.
Arany mozdul: elköszönni. Nyújtja a csomagot a művésznőnek.
— Jöjjön be hát.. . — húzza a lány a felé nyújtott kezet.
A fiú fölébred. Leszáll a magasból, hol lelke járt. Hirtelen érzi fonák
helyzetét. Szemérme messze húzódik a lánytól. Nem tudja, hogy sért, amikor
így felel:
— Késő van, instálom .. .
Csak, amikor már messze távozik, hallja magamögött, hogy Klárcsi kisasszony bosszúsan csapta be az ajtót…

Kovács László
Erdélyi Helikon, 1932


Forrás: Bölöni Domokos FB-oldala