Hol van az Isten a háborúban,
miközben elállatiasul az ember,
kivetkőzik önmagából, üt, harap, erőszakol,
s miközben kilátástalaul menekül
romba dőlt otthonából, életéből az ártatlan?
Hol van az Isten, mikor megszedik magukat
a drogokon kövér maffiózók,
aranyfogukat villogtatják,
míg villog a fegyver az utcán,
és saját okádékukban fekszenek
a megvámolt nyomorultak,
akiknek bezzeg bőrére megy a vásár?
Hol van az Isten, mikor egyes földrészeket
más földrészek kizsarolnak,
s a kiégett mezőkről,
az elhullott állatok mellől,
az éhínségből nincs más menekvés,
mint bizonytalanba vándorolni,
vállalva éhhalált, üldöztetést?
Hol van az Isten abban a családban,
ahol a fékevesztett indulat dühöng,
ahol szóval és tettel ütnek,
ahol szekrénybe, ágy alá bújik
a megfélemlített mindhiába,
ahol napszemüveg, smink
nem fedheti el a külsérelmet,
csak az álságosan elforduló
világ közönye?
Hol van az Isten a kemoterápia
végtelen fájdalmában, viszketésében,
az összeomlani készülő szervezet
kínjában, a leskelődő halál rettenetében?
Talán egy távoli irányító-helyiség
hatalmas keverőpultján tologatja
ásítozva a szabályzókarokat,
hiszen ezek a hangyányi lények annyira távoliak,
érzéseik el nem érnek hozzá?
Talán elfordult tőlünk,
valami mással tölti az idejét,
átment a szomszéd szobába,
s nem veszi észre, hogy közben
odaég az ebéd, odaégünk mindannyian?
Talán kicsi és gyenge, próbálgat valamit
a sötétség ellen, de hát az annyival erősebb
és hatalmasabb, csak kapkod,
mint egy elszabadult gép
tehetetlen, őrült tervezője?
Igen, nehéz megértenünk,
hogy Isten erős, de gyengévé teszi magát értünk,
ott menekül a menekülővel,
ott zokog azzal, akinek házát lőtték rommá,
ott öleli láthatatlanul a bántalmazottat, megcsaltat,
sajog minden tagja a kemoterápiától,
siratja velünk veszteségeinket,
félájultan hever a drogos mellett,
átélve minden gyötrelmét, veszteségét,
s csak ha felé fordulunk,
akkor vesszük észre.

Forrás: #joejtpuszi