Hartmann János tanulmányából:

Petőfi királya a nyugtalan vándor-bohémeknek, kiben a Tinódiak, Balassik kósza ösztöne újra éledt. »Költeményeinek keletéből meg lehetne tanulni Magyarország földrajzát!» Innen van, hogy szereti mindazt, amiben bármely elemét találja fel e kóbor kedvnek, hányt-vetett szabad életnek. Barabás cigányait vonzón rajzolja s szeretettel hevül a betyárromantikáért. Gyakran megüdvözli a vándorfelhőket, („lelki rokonait«, melyek mindig új s új alakot váltanak.
Részvéttel nézi a fázó, éhező farkasokat, de megnyugtatja, hogy szabadok. Szinte haragszik a Tisza-szabályozásért, mely szárnyát szegte a folyó regényes kalandozásainak. Még az Erdei lak népének életében is megérzi a szabadságtiszta levegőjét. Ezzel szemben a nyárspolgári erényeket természetesen nem tartja nagy tiszteletben.
A takarékosságot csak „pénz fogyatán« fogadja meg; mikor pénze jön: »hegyen-völgyön lakodalom«. A türelem a »szamarak s birkák dicső erénye«; a rendes élet megölné: költő, tehát »költőileg kell végig rohannia az életúton«…. A józanságot annyira prózainak tartja, hogy ha már életben nem lehetett, költeményeiben kellett korhellyé válnia. Ha nem csalódunk, Tompával történt meghasonlásának egyebeken kívül lélektani oka is éppen az, hogy több nyárspolgári vonásra bukkant a nyugodt életű költőben.
»Aki Gömörben jár, el ne mulassza Murány omladékait megnézni, de magával ne vigye Tompa Mihályt, mert ő aludni fog és hortyogni, aludni és hortyogni . . . „

…Az ilyen élet és világnézet mindenesetre érdekesebb, mint az ú. n. «okos», mértékletes, önmegtartóztató. Több izgékonyabb tápot ad képzelmünknek. Petőfivel szemben azonban — s ez még kivételesebb — az erkölcsi szempontnak is különös szerencséje van. Ha a fiatal lélek vágyón nézi könnyelműségét, a komoly nevelő rámutat a mozzanatra, melyben költőnk szüleit pénzzel segíti nyomorában. Ha az akadékoskodó hálátlannak bélyegzi Vörosmartyval szemben: az elvek embere duzzadó önérzettel figyelmeztet elvei szentségére. Szeles, megbízhatlan a barátságban ? Aranyhoz állandóan szeretettel ragaszkodott. Öntelt volt? Kevély? Fennhéjázó? Elsőnek sietett megosztani dicsőségét költőtársával. Csapodár a szerelemben? Tűnő érzései költői ábrándok valának; igazi szerelméhez élte végéig hű maradt. Tivornyázó? Csak költeményeiben. Az életben szinte túlzott mértékletesség jellemzé. Rossz diák volt? Csak tréfa. A valóságban «diligenter frequentálta» iskoláit s magánszorgalomból tanult meg három nyelvet.

…De figyelemre méltó, hogy költőnk végletes tulajdonságai mellett is alapjában egészséges lélek. Alig van nagyobb lírai költő, kinek lelke „rokon ne lenne a pokollal”. Kegyes életíróknak sok szellemességét emésztette fel nagy emberek hibáinak palástolása, vagy mentegetése. Mennyit mosták Heine szennyeseit, Byron szilaj baklövéseit! Ékes magyarázatok sietnek igazolására Leopardi pártos világnézetének; gyámolítják Csokonai könnyelműségét; szépítgetik Baudelaire és Verlaine kóros tobzódásait; enyhítik Poe förtelmes életét.
Petőfi nem szorul védőügyvédre. Bármily rendkivüli is élete, kiemelkedőbb mozzanatai mégis belleillenek az átlag polgárerkölcsi felfogás kereteibe. Amit a kóbor diák mulasztott, jóvá teszi benne az autodidakta s végre is megbízható állást töltve be, házas élettel végződnek szerelmei. Egészséges a humora, tréfája, lelkessége; szeplőtlen a szerelme, meghitt a barátsága; és bár kivételes, de ép honszerelme. S költészetében még egészségesebb. A „szentegyházba” lépve sok különcködését künnfelejté; «hóbortos» eredetiségei lehámlottak a múzsa csókjára.
S mily bátor volt életben, költészetben egyaránt ! Ahol mindegyikünk meggörbed, ő mint katona is sugár, páncélos, törhetetlen…
Petőfi… a szelidítések dacára is ki meri mondani a súlyos szót: «akarom». Akit nem láncol a «mit szól hozzá a világ ?» Kit nem nyom tekintélytisztelet, de lázadón, tüntetőn dörgi el nézeteit a megszeppent hatalomnak. Klapkának így ir: «Hadügyminiszter Úr! Ön nem tartotta elegendőnek az én becsületszavamat bizonyos dologban; ön föltette rólam, hogy kineveztetés nélkül viselem az őrnagyi ruhát; ön csak orvosi bizonyítvány mellett akart szabadságra bocsátani s ön megtiltotta, hogy ne írjak stb. Uram! Ezek oly dolgok, amelyekért békés időben személyes elégtételre hívtam volna s tán lelőttem volna önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövök; most azonban, miután nem magunkkal, hanem az ellenséggel kell küzdenünk, választottam a második utat, melyre hazafiságom ösztönzött, némán szerényen ott hagytam azon hadsereget, melynek minisztere nem hisz saját tisztjeinek becsületszavában, holott pedig az elfogott svarz-gelb tisztek becsületszava is érvényes.» Hogy igaza van-e? Lényegtelen. Tapsolunk a bátorságnak, mely mögött az önérzetes meggyőződés ily duzzadó ereje érzik.
S ne feledjük, hogy e tulajdonok szokatlan fokú őszinteség rámájába foglalvák. Nem azért őszinte, mert mindent úgy beszél el, mint megtörtént, de mert mitsem hallgat el a történtekből. Fia születéséről és szülői haláláról, nélkülözéseiről és mulatságairól épp oly megbízhatóan értesít, mint ahogyan elmondja, kit ostromol szerelmével, ki csalta meg, ki gátolja házasságát. Ha más költő ekkép ajánlhatja könyvét az olvasónak: «íme, nemesebb föllángolásaim gyűjteményei”, ő e szavakkal mutathat könyvére: «íme, életem». Nemcsak életét, halálát is előre elbeszélte. Megadatott neki a vates látása, szeme előtt széthull a jövendő függönye s világosan nézi a forradalmat, halálát, dicsőségét ; sejtése eleve föltűzi fejfájára sötét lobogónak az eldobott özvegyi fátyolt.
De nem minden mezetlen test gyönyöre a szemnek; a lélek is csak úgy szép őszinteségében, ha olyan, mint az övé. Petőfi leplezetlen nyíltságában kiválóan szeretetreméltó. Rossz, de jellemző kifejezést használva: minden jól áll neki. Látszólag jelentéktelen dolgokat érdekessé varázsol előadásmódja eredetisége; egyénisége rokonszenves taglejtéssel mintegy kihajol költeményeiből. Képzelme vizében gyönggyé nemesedik a kavics, mint Eldorádóban. Költői egyénisége egészében olyan, mint emberi valója : megragadó, egyetlen, évszázadok speciális terméke. Költőbarátja Arany öregen született; ő fiatalon halt meg s fiatalon él eljövendő nemzedékek emlékezetében. Ifjúságunk nevelője; előzménye; aggkorunknak a múltból visszacsillámló szép emlékálma.

…Petőfi kilép a múltból s közelebb jő szívünkhöz mindany-nyiuknál, kikkel együtt élünk. A hű barát ő, aki nem csal meg bennünket. A makulátlan, aki mellett jobbak leszünk. A gyöngéd. A tiszta. A nagy Költőember! Hányszor vonatkoztattuk rá Dante Statiusának óhaját: «Óh, ha akkor élhettem volna, mikor Vergil, még szívesen vezekelnék egy évet e helyen!» Emerson is eladta volna mindenét, hogy útra kelhessen, ha valami bűvös mágnes rámutat a házra, ahol a nagy ember lakik. Eldobva mai életünk kényelmét, találmányok kincsét, tudásunk összegét : ki ne kívánkozott volna vissza Petőfi hevülő századába, hogy a géniusz lángja közvetlen sugarazza be lelkét?

Petőfi mézesheteinek koltói színhelye ma * Fotó Hitter Róbert

Forrás: Hartmann János – Petőfi tanulmányok, Bp. 1910. Franklin Társulat nyomdája