A hét novellából és egy kisregényből álló kötet a „rendszerváltás regénye”. Ezt a minősítést az Új Könyvpiac 2011 júniusi számában fedeztem fel, azelőtt, hogy nekikezdtem volna a Kontárok idejének. Később, amikor olvasói lelkesedésem lankadt, az említett besorolás biztatott, hiszen alig van szépirodalmi mű, amely a Nagy Átmenettel foglalkozna.

Muszáj elmondanom, hogy fiatalabb koromban Magyarország történelemről azért volt némi fogalmam, mert sok ismeretterjesztő művet meg történelmi regényt olvastam. Nekem ugyanis sosem tanították az említett tantárgyat Marosvásárhelyen. Romániában. És ha most arra gondolok, hogy a fiatalok a ’80-as és 90-es évekről ebből a regényből informálódnak, szomorú leszek.

Hogy miért? Ács Margit a rendszerváltó, azaz a rendszerváltoztató értelmiségről ír, és már az előbbi szókorrekcióból – copyright by Antall József – is tudni lehet, hogy az MDF-hez húzókról van szó. A Magyar Demokrata Fórum neve ugyan nincs kiírva, a helyzet mégis egyértelmű. A balliberálisok sem maradnak ki a sztorikból, ám nekik többnyire csak a pofozógép szerepe jut.

A Kontárok ideje novella Budapestről falura költöző, középkorú, magányos hősnője egyes-egyedül próbálja lakhatóvá tenni a frissen vásárolt házát. Vakol, lambériázik, fest, meszel, mázol, szögel, csavaroz, esővizes hordókat görget, felássa a kertet. Közvetlen szomszédja is fővárosi, ugyanúgy kontárkodik, bár új házat épít, szintén egyedül. Ám ő nem azért hajtja magát, mert a szakmunkásokat nem tudná megfizetni. Pénze neki dögivel. A régi rendszerben az elnyomó apparátus tisztje volt, aztán, hogy megszabaduljanak tőle, nyugdíjazták. A letűnt rendszerben ellenzéki (bár ez kissé homályos) főiskolai tanárnő folyton-folyvást szorong, lelkizik. Ellenszenvét növeli, hogy a bulldogképű öreg gazfickót még az is hidegen hagyja, hogy ő egyszer a szeme közé vágja: „az olyan embereket, mint maga, fel szokták akasztani”. Mi a pasi vétke? Csak annyi derül ki, hogy a férfi 1956 után került a céghez, és ebből az következik, hogy nyilván részt vett a forradalmárok elleni bosszúban. Ennyi dosztig elég az engesztelhetetlen gyűlölethez. Tényleg? Megtévesztő magatartást folytat az elhárítós alezredes fehérbőrű felesége is, hiszen vasárnaponként misére jár. Ha kocsmázna, jobban illene a képbe. Amikor a tanárnő kezd megbékélni az ellenség-szomszéddal, megtudja, hogy házának korábbi tulajdonosa bizony egy smasszer volt. Ájulás környékezi.

A kisvárosi gimnázium igazgatójából kormánypárti parlamenti képviselővé avanzsált Vince nehezen boldogul Pesten, A te dolgod című kisregényben. Kiderül, a felbuzdulás, a fene nagy jót akarás, a nagy magyar érzelem mellett más is kell ahhoz, hogy boldoguljon a frakcióban. Néha átverik, néha becsapja önmagát. Közben magyarságtudatról oktatja az egykori Jugoszláviából érkezett unokaöccsét, mert azt szeretné, ha az ifjú a pesti eszme-dzsungelben tisztán látna. Közben semmit nem tudunk meg a sorsfordító eseményekről, például arról, hogy miért bomlott fel a nagy MDF-frakció, pedig hát az ideológiai harcból egyetlen képviselő sem tudta kivonni önmagát. Interjút is ad Vince úr, és a következő mondatára a legbüszkébb: „még az utcák is csak akkor lesznek ebben az országban tisztábbak, ha nemzeti múltjukban önnön méltóságukat becsülő emberek fogják lakni”. Hát igen, ezt az állítást bogozgatni lehetne, de egyszerűbb átvágni – vagy valami hasonló –, mint ama híres gordiuszi csomót. Azzal sem tudok mit kezdeni, hogy: „A neoliberális trend szerint most is gondolatbűnnek számít a nemzeti szempont elsőbbsége akár a politikában, akár a szellemi életben.” Igaz, nem igaz – már mindegy. Eltelt körülbelül húsz év, a neoliberálisok megkapták a megérdemelt büntetésüket, a konzervatívok pedig a jutalmukat. Egyébként irigylésre méltó, milyen egyértelműen használja a szerző a konzerv-fogalmakat, és milyen biztos kézzel osztja a jutalmat meg büntetést. Amikor letelik a négy év, Vince úr összegez: a képviselőséggel semmit sem nyert, de elveszítette az apját, a feleségét, az otthonát, a naiv hitét.

Talán az eddiginél is figyelmesebben kell körüljárnom a Bársony című novellát, hiszen a Kortárs ennek közlésével köszöntötte a 70 éves írónőt, a Magyar Írószövetségben tartott könyvbemutatón pedig ugyancsak ebből olvasott fel Bácskai János színművész. A rendszerváltoztató párt itt is nagy szerepet kap: a hősnőtől, a doktornőtől megtudjuk, hogy néhány ember valószínűleg csak azért csatlakozott a fórumhoz, mert „küldetése van, és egyszerűen csak meg akarja akasztani az adott feladat végrehajtását”. Attól is tartania kell az új pártnak, hogy a párttitkárok furakodnak be a szervezetbe. (Ha azt veszem, hogy a frizsiderszocializmusban csak az lehetett párttitkár, aki verte a feleségét, sikkasztott, a hazát árult a nagybanin, ráadásul azt sem tudta, hol van Kolozsvár, akkor értem a félelmet.) A doktornőnek valaki megsúgja, az MDF országos gyűlésén megválasztott küldöttek egyike olyan romániai faluban született, ahol lakossága a 19. század óta tiszta román. Világos, csak ügynök, kém lehet, aki azért tanult meg magyarul, azért forgatta fel az életét, és költözött ide, hogy kihallgassa, Lezsák Sándor mit súg Herényi Károlynak.

A kórházban dolgozó orvosnő – forradalmi hangulatban, 1990 környékén – éjszakánként saját gyártmányú röpiratokat ragaszt a házfalakra, megszervezi a kerületi csoportot, a terembérletet konyhapénzből állja. Később a régi, mozgalmi kapcsolata, az uborkafára felkapaszkodott Gyula úr megkéri, csatlakozzon egy nyilatkozathoz, amelyet „az éppen soron lévő antiszemitizmus-botrány kapcsán kormánypárti értelmiségiek fogalmaztak meg és adnak közre”. Csatlakozik. Ezután felhívja az utódpárt lapjának ifjú munkatársa, aki a doktornő nagyfiának osztálytársa volt, és gyakran megfordult náluk. „Újságírói álnevén” jelentkezik be, ám a doktornő felismeri a hangját. A Soma nevű fiatalember ellenőrizni akarja, hogy a doktornő valóban aláírta-e a petíciót, és tudja-e, hogy az mit tartalmaz. Igen, igen, mondja: kérik az országgyűlés elnökétől, hogy a Parlamentben állítólag elhangzott rasszista bekiabálás ügyében haladéktalanul végezzék el a hangfelvétel vizsgálatát, nehogy „megint alaptalanul hurcolják meg az új magyar politikai vezetést a nemzetközi sajtóban”. A főhőst felháborítja, hogy a Soma kikérdezi, vagyis rendőrnyomozóként (?) bánik vele. Aztán önmagát vádolja, hogy egyáltalán szóba állt vele: ezért talán nem is alkalmas a szabadságra. Miközben, szerintem, semmi, de az égföld világon semmi olyan nem történt, ami miatt a doktornő felháborodhatna.

Még tisztázni szeretném, hogy mi volt az ún. parlamenti, rasszista bekiabálás. Mert ez valóságos sztori. A Kurír című napilap főszerkesztőjének figyelmét egy olvasó hívja fel a tévében hallott bekiabálásra, 1990 őszén. Saját hangfelvételét is beküldi. A szerkesztők meghallgatják, és bólogatnak: igen, a liberális párt frakcióvezetőjére valaki tényleg azt kiáltja: hordót a zsidónak. Ezután Sz. Gábor főszerkesztő feljelentést tesz, ám a vizsgálat azt állapítja meg, hogy hordót a szónoknak hangzott el. Tehát a napilap szerkesztői tévednek, de tudatos megtévesztésről szó nincs. A lényeg: szó sem volt a magyar politikai vezetés besározásáról. Az ügy egy személyt érintett volna, és csak áttételesen a frakcióját meg az országgyűlést. Más jellegű az a tévedés, amit még szóvá teszek. A novellában a balliberálisok folyton berágnak, ha valaki a „díszmagyarban” pompázik. De nem emlékszem arra – parlamenti tudósítóként alkalmam volt erre is figyelni –, hogy mentében, dolmányban, lábra simuló nadrágban, térdig érő csizmában, tollbokrétás süvegben, elmaradhatatlan díszfegyverben pompázott volna valaki is. Az MDF-ből kiszakadt Csurka-csoport tagjai persze gyakran viselték a Bocskairól elnevezett ruházatot, zsinóros kabátot, selyem nyakkendőt, katonai sapkát – amely nekem is tetszett.

Mégis érdemes elolvasni a könyvet, főleg azokért az írásokért, amelyekben nincs filozofálgató szereplő, vagyis a reflexiók visszafogottak. Ilyen a Doktorátus, a Történet egy elegáns kutyáról vagy a Muki című. Hangulatuk van, és az író sajátos habitusa jobban érvényesül, hogy elkerüli az adagolt hitvallást. A szerző egyébként tudja, számára mi fontos, és mikor sikerül az élményeiből irodalmat gyúrni. A Kortárs 2011-es, májusi számában ezt nyilatkozza: „a valóságdarabokat akartam megmenteni, a leleteimet, amelyek, bevallom, még ha kinevetnek is érte: a kincseim”. Bennem ezek a kis történetek, leírások, frappáns megfogalmazások maradtak meg. Az utóbbira egy példa: „Úgy látszik, minél magányosabb egy öregember, annál több örököse van.”

Ács Margitot rettenetesen zavarja az önfeladás, a primitívség, a züllöttség. Ezért értelmiségi, ezért író. Az ún. taxisblokád idején a „nemzeti” érzelmű doktornő kiakad azon, hogy alpári módon szidják az első, demokratikus kormányt, amely alig negyedéve működik. „Abban a két napban kiveszett belőlem a bizakodás, hogy további életemet olyan országban élhetem, amelyhez közöm van.” (Bársony) A lenti kaszárnyában a kiskatonákat látogató rokonokat a művelődési ház hodály-termébe terelik, ahol a dzsuva nemcsak a tárgyakat, hanem a lelkeket is bevonja. (Buta állat a krumpli) Egy fiatal nő annyira utálja az önző férjét, a kutyamenhelyet, ahol dolgozik, az egész sivár életét, hogy bosszút forral. A célpont egy kutya, de annak hűsége megakadályozza a leszámolást. (Történet egy elegáns kutyáról) A faluban, ahová kiköltözik a tanárnő, „szétesett arcú, rozzant vagy hájas testű emberek” laknak. Görbék, bicegnek, vércukruk, vérnyomásuk és még száz bajuk van. (Kontárok ideje) A fővárosban rosszabb a helyzet: rengeteg a lecsúszott ember és a hozzájuk idomított miliő: széttört padok, szétbarmolt telefonfülkék, bűzös pinceablakok, összefirkált házfalak, szemét mindenütt. De az elit világa sem csupa napfény. Vincét, az MDF-es parlamenti képviselőt régi osztálytársa születésnapi bulira hívja. Lakásán a liberális ellenzék gyűl össze: ott van a neves színész, a magyar kultúra büszkesége, aki utálja a magyar irodalmat, és ott van a híres professzor, aki szintén, na, de hagyjuk… (A te dolgod ). Olykor túloz a szerző, ez kétségtelen, de hát a túlzás az irodalom egyik eszköze. Talán ha a túlzás még erőteljesebb lenne – például groteszkbe menne át –, az ábrázolt kor meg az irodalmi tükörképe is biztatóbb lehetne.

Kibédi Varga Sándor

(Helikon Kiadó, 2011)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ